A LEVELEK KOLOZSVÁRRA VERSEI

65. levél 
ESTE FELÉ

Ó, hagyjatok, hogy legyek én csak gyermek, 
Kinek élet: föld, fa, fű, virág. 
Akinek mesekönyv a nagy világ, 
Akit nem űz sem gyűlölet, sem érdek, 
Akinek a dolgok és titkok beszélnek, 
Aki nem ás sem fedezéket, sem vermet.

Tudom: nagyon sokáig tévelyegtem: 
Berontva millióknak életébe, 
Akartam lenni akarat, hit, béke, 
S formálni a végzetes emberarcot. 
Fizettem érte irtózatos sarcot. 
Tán a felejtést mégis megérdemlem.

Nem mozdított hatalom s szerzés vágya, 
Csak szánalma az örök szenvedésnek, 
Jajgatása az emberi ínségnek. 
Tévedtem, mert nagyon, nagyon szerettem. 
S hogy összecsaptak a habok felettem: 
Tragédiámból nem volt senki kára.

Most hívnak a felkéklő messziségek, 
Az örök anyag ezer változása. 
A holdvilág nagy lélektágítása 
Ezernyi apró öröme a kertnek 
S a barna tűzhely, hol az élet-vertet 
Meggyógyítja hűs írjával a béke.

Nincs hely számomra az embervilágban. 
A látásuk: nem a szemem látása. 
Az örökkévaló dolgok hívása 
Nem üzenet a süket emberfülnek. 
A lépteik sárba s vérbe merülnek... 
Kivel lehetnék én itt rokonságban?

Ó, jöjj, falu, csendes otthon, mély kertem, 
Vegyetek körül nagyszemű virágok! 
Mozdulnak bennem nehéz zokogások... 
Gyógyítsatok meg, mossátok meg lelkem, 
Hogy a szörnyű embervadont felejtsem 
S mindent, amit hittem, szerettem, mertem.

Idővé omlik bennem már a tér 
És halk dalokká mozdulnak a dolgok. 
Ó, hagyjatok, hogy hallgassam a boldog 
Örök anyagnak tiszta muzsikáját! 
Megérdemli Ég, Föld vigasztalását, 
Ki már nem akar, nem vádol, nem kér.

Mérhetlen bölcső most az életem, 
Világ-Anyám ringatja énekével, 
S mint fáradt gyermek a szelíd estével: 
Elnyúlok mohón, álom-éhesen. 
Lehunyom két megijesztett szemem 
S álomba hajló szóval rebegem: 
Járjatok halkan...hagyjatok pihenni!
 

(FSzI. 1944. április 13.)