A LEVELEK KOLOZSVÁRRA VERSEI

12. levél 
ARS POETICA

Lásd, édes Zsuzsika, zöldül már a sóska, 
I-álnak a csacsik, élharcos a Jóska, 
S lévén rohanása tavaszi rügyeknek, 
Bennem is a vágyak szárnyakat eresztnek. 
Annyi kötnivaló jár most szabadjára, 
Ezért kívánkozom én kötött formába. 
Rímekbe futok, hogy legyek tőlük távol, 
Mert elég volt már a pimaszából.

Ó, be szép a versnek z á r t végtelensége! 
Szabad szárnynál szárnyabb a m e g k ö t ö t t s é g e . 
Csodás madár a vers, röptein a végzet 
Szörnyű ölelése: halhatatlan ének. 
S ha az emberszívet felveszi szárnyára, 
Örök szépséggé lesz minden zokogása. 
Jaj, de az ilyen vers nem a mesterségem, 
A próza lett verssé a bátyás kezében. 
Engem régi magyar temetők neveltek, 
Emlőjükön nőtt fel a kékszemű gyermek. 
Lelkeknek ezreit szívta a lelkébe, 
Magyari lelkeknek ott sincs békessége. - 
És hogy e sok lökő lélek szét ne vessen: 
A magyar mondatot a kezembe vettem, 
És lett a kezemben világ orgonája, 
Dolgoknak, szíveknek megtalált zsoltára, 
A világzápornak egybecsapzó árja, 
Tíz vérző századnak nagy jajkiáltása.

De ne szóljunk erről: a ma részeg konyha, 
Piszkos tálaiból ott zabál a Ponyva. 
Nem a régi Ponyva, szegény pórruhában, 
Hanem: szmokingban, vagy frakkban, Attilában. 
Ponyva a moziban, Ponyva a színpadon, 
Ponyva a tribünön...jaj, de abbahagyom, 
Mert ha felsorolom az egész sereggel: 
A Markó-utcában ébredek fel reggel.

Nekem a rím nem út, hanem puszta játék. 
S kicsi Zsuzsikával miért is ne játsznék? 
Hogyha felcsilingel édes nevetése: 
Enyhül a jó Isten régi szenvedése, 
Hogy megteremtette az embervilágot. 
Hozzáfogok hát egy ars poeticához. 
író-csibe, igém mohó begybe töltsed, 
Hogyha íróbb nem is: lehetsz tőle bölcsebb.

Legyen lelked is test, a tested is lélek, 
Millió patakban folyjon át az élet. 
Gazdagodj az anyag minden jóságával: 
Szeresd a szalonnát jó vereshagymával, 
Igyad nehéz tejét a komor bivalynak 
S a bort: forró szárnyát a születő dalnak. 
Lobogó lángoknál báránycombot süssél, 
Megfojtott gondokon kacagó tort üljél. 
Az anyagban küld rád jó záport az élet 
S megfrissült testedben kinyílik a lélek, 
Mint májusi eső szőke suhanásán 
A nagykelyhű virág az erdő tisztásán.

Járjad az erdőket és járjad a rétet, 
Kutasd a völgyeket és vívjad a bércet. 
Vegyülj el az egész teremtett világgal, 
Barátkozz a széllel, esővel, villámmal. 
Értsd a tölgyfa csendjét, pipehúr beszédét, 
Napsütött bogárkák boldog zümmögését 
S nehéz hallgatását magános bikának. 
Nézd a csillagokat. És ha a hold árad, 
Hasson át a dolgok szomorú szépsége.

Légy Shakespeare-óceén merész tengerésze, 
Égesse lelkedet Ödiposz sírása, 
Nyargalj Rosszinánton és ne riadj hátra, 
Hogyha Dante hív át az örökös éjen: 
Barangolj a könyvek roppant erdejében.

Ugorj fejest, hékás, az embertengerbe: 
Testedet-lelkedet ezer habban verje, 
Cirógasson, üssön, marjon, fojtson, sértsen, 
Emeljem, lehúzzon: éld meg ezerképpen 
És millió arcban légy millió élet, 
Hit, tagadás, átok, áldás, csók és méreg. 
Merészen szeressél, győzően csalódjál, 
Minden veszteségben mindig gazdagodjál 
Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen. 
A nőtest deltázzék az ölelésedben 
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma, 
Te pedig az erős csóknak mámorába 
Szeretőd lelkévé parancsold a lelked. 
Egész éned élni legyen mindig merszed: 
Légy megvédő barát, félelmes ellenség, 
Ostromló akarat, győző kötelesség. 
Légy kard és légy eke, légy vár és légy zászló, 
Mindig egész férfi, minden helyet álló, 
Lelked a lelkekbe széjjelzáporozva: 
S o h a s e m g o n d o l v a a z i r o d a l o m r a.

Sohasem gondolva az esztétikára, 
Köpve kövér-vígat minden esztétára, 
Cizellált szonettre s a műhelytitkokra, 
Betű-ötvösségre, elefánt-toronyra, 
Flauberti kínokra, stílus-vajudásra 
s más fityfranc-beli vacak ripacsságra.

V á l t o z ó, u g y a n a z s v é g t e l e n m i n t t e n g e r: 
L e g y é l, b a r á t o c s k á m: e m b e r, e m b e r, e m b e r !

Most már elhallgatok, mint a kilőtt puska, 
Ennyi rímért csók jár, szívem Csücske, Zsuzska.