A LEVELEK KOLOZSVÁRRA VERSEI

46. levél 
NUMEN ADEST!

Ami sok jó szívnek titkos kívánsága: 
Végleg bekerülök a "kötött formába". 
Mert: hogy lett a világ ily szörnyen ínséges: 
Nagyon megszerettem e szörnyű rímséget. 
így van a bajságnak legalább mókája, 
Én vagyok a Végzet rímes kíntornája 
És: ha a bajt rímbe belebugyelálom: 
Tudok kacagni a sok sírhatnámságon.

Zsuzska, állj tótágast megihletett képpel: 
A Világtörténet íme Feléd gépel. 
Hat lovas biciklin, fogva páncél-tenkbe, 
Rettentő rettenet rettenjen szívedbe: 
Bemutatom Neked Totális Kurt Zsoltot, 
Sose láttál még íly fura emberboltot. 
Csupa kirakat ő és reklámszalámi, 
Minden zengő jelszót nála megtalálni. 
Kilöki a mellét, kilöki az állát, 
Méteresre toldja vattával a vállát, 
Fejét úgy viszi, hogy lássák: ez egyetlen, 
Nézése zord gyilok, a szája kegyetlen. 
Utcán ki nem térne az Atyaistennek, 
Ő végső parancsa amaz Ős-Mindennek. 
S míg magát képzeli rettentő Cézárnak: 
Derüske képe egy bús tornatanárnak.

Van neki, van neki nagy teóriája, 
Mellyel a világot még estig megváltja: 
A tudás: hülyeség, a múlt kalodája, 
Mely a tevő embert volt napokhoz zárja. 
A morál: a lelkek gyáva félénksége, 
A szánalom: pulyák asszonygyengesége. 
Meg akarod fogni a világ kormányát? 
Járd börtön s tébolyda előiskoláját, 
Ezek a szabadok, ezek a merészek, 
Ezek az új utat meglátó vezérek! 
Kik számára nincsen sem korlát, sem határ, 
Kiknek öntudat a pusztítás, a halál, 
És kiknek Cél-mama anyás szeretettel 
Eszközt szentesítget éj, nap, este, reggel.

Láthatod: zord férgünk pocsék egy kis állat, 
Tömör senki, aki valakivé lázad.

Ó, Zsuzsika szívem, fiatal barátod 
Szintén álmodott egy emberi világot, 
Ahol minden erő jogba van rendezve, 
Ahol az erőset nem féli a gyenge, 
Hol a kicsinynek a hatalmas nem sorsa.. 
Ahol Minden lelket köt egyenlő sorba: 
A jog, a törvény s az emberi emberség. 
Hol az út: a tudás és a kötelesség, 
Hol ösztön a morál és minden tehetség 
Meghozhatja részét a nagy aratásba. 
Ahol a halálnak lészen nagy halála, 
Mert, mint roppant madár, minden bölcsőt védve: 
Kitárt szárnyaival ott lebeg a béke.

Ma már látom, hogy ez csupán gyermekálom, 
Nincs is maradásom ezen a világon.

Jaj, Zsuzsika lelkem: az Idő vén fája 
Nehéz lombját megint hervadásra váltja. 
S látván koronáját lassan leperegni, 
Bennem is egy hang szól: - Egyszer el kell menni! 
Itt kell majd hagyni e sokízű világot, 
Minden tragédiát, minden mulatságot: 
Zöldját a füveknek, nap édes világát, 
A kenyér jó ízét, gyermek kacagását 
S hosszú hívását a kéklő messziségnek... 
Rajtam is betelik a múlhatlan végzet. 
Mégis: titkon tudom, hiszem Istenemre: 
Nem hullok én soha ama vak verembe!

E roppan életet, melyben a világok 
Találtak egy tágabb, megmondó bilágot, 
Nem ronthatja porrá a temető árka! 
Mint emberköd oszlom szét a nagyvilágba: 
Leszek szelíd fénye az esteli égnek, 
Piros láng, tűzhelyén hazatért szegénynek, 
Buggyant kacagása zsenge gyermekszájnak, 
A kenyér jó íze s az esti imának 
Édes álmot adó nagy megnyugtatása... 
Leszek nyílt pipacsok vidám lobogása, 
Leszek akarata a szántóvetőnek, 
Fiatal lány ajkán leszek boldog ének, 
Minden, ami jókedv, minden, ami élet 
És: betöltve mindent erős szeretettel: 
Minden emberszívben én leszek az ember.
 

(FSzI 1943. december 2.)