AZ ÚT

Nem, nem lehet futni az anyacsóktól! 
Törvény és végzet: indít s kötelez. 
Hiába futsz és lázadsz idegenné: 
Egyszer csak megfog és sírva érezed, 
Hogy ősi végzet hajtja véredet, 
Hogy fáj az, ami fáj a millióknak.

Az anyacsók, melyből életre kelsz, 
A temetőktől kapja életét: 
Ős akaratok, régi szenvedések, 
Messzi vágyak és százados remények 
Adják meg tested-lelked végzetét 
S nem menekülhetsz ősi önmagadtól.

Mert higyjétek: a temető az élet: 
Ő a parancs és ő az akarat. 
A századoknak makacs építői, 
Boldogjai, hősei, szenvedői 
Nem haltak meg a barna hant alatt: 
Ők álmodják tovább az életet.

És mi, akik itt akarunk, teszünk, 
Félünk, szeretünk teljes életünkkel, 
Dühödünk, vágyunk, harcolunk, vetünk: 
Bábok vagyunk s láthatlan fonalak 
Húzódnak a zsarnoki föld alatt 
S hiába küzdünk ősi végzetünkkel: 
Rángnunk kell a temetők álmait.

Ó, most vad lázú a temetők álma. 
A vér borától tántorog a részeg 
Föld és őrült a benne alvók láza. 
Gyilkos dühök, gigászi szenvedések, 
Vad étvágyak mind a szívünkbe tépnek, 
Örjöngenek bennünk a temetők.

Tőled vettem én is énem parancsát, 
Okát, tartalmát, célját, vágyait: 
Ó temető, Kolozsvár temetője. 
Te szabtad meg a gyermek álmait, 
Az ifju útját, férfi harcait, 
Minden halálom, minden életem.

És szolgáltam a temető szerelmét, 
Híven, hősileg, minden életemmel, 
Nem ismertem félelmet számítást. 
Erődből voltam légió és fegyver, 
Gondolat éjjel, és ha jött a reggel, 
Mindig kész harcos minden halál elle.

Egy oldott népnek voltam öntudatja, 
A sivatagban voltam termő élet, 
Akarat ott, hol nem tudtak akarni, 
Jövő-látó, hol csak a máért féltek, 
Merészség ott, hol a legfőbb vitézek 
Ötven percentben mertek csupán élni.

És voltam árva, voltam egyedül, 
Hamis visszhang igémet szerte hordta, 
És lett szennyes tolvaj-lebúj cégére, 
Kalóz-hajók tévesztő lobogója. 
És jaj, a harcom nem védte, nem óvta, 
Azt ki dolgozik, azt aki terem.

így lettem aztán idegen azokhoz, 
Akikért éltem , akiket szerettem. 
így lettem idegen önmagamhoz. 
A temetők parancsát levetettem, 
Anyám csókjától messze, messze mentem: 
Lettem csak én: két szem, mely lát s már nem fáj.

De most, hogy a halál s minden szenvedés 
Támad azokra, akik miatt lettem: 
Eláraszt megint az a temető. 
Nem, nem lehet többé idegen lennem, 
Velük kell fájnom, velük kell szenvednem. 
Kolozsvár földje jajgat, kiált bennem, 
Bennem sikoltnak századok és holtak:

Nem lehet a halál egy nemzet célja, 
Az Időből roppant reménység árad: 
Elmúl vereség, rabság és gyalázat, 
Új tavaszok jönnek és új vetések, 
Új, győző lelkek és új nemzedékek: 
A nemzet célja mindig: jövő s élet.

Dezső-szállás, 1944. szeptember 29-ikén.