AINÓHOZ

Kicsike Aino, szőke tündöklésed 
Úgy hullt belém a mai reggelen: 
Mint valamikor, sorsom egy nehéz 
Hágóján, - és oly fázón egyedül, - 
Hegynek lihegve őszben és viharban 
Törtem előre vert kertek között: 
A Pusztulás bomlott leányai, 
Szél-vámpírok és zápor-Salomék 
Őrült táncukba téptek s körmeik 
Sajgó lélekké vágták testemet 
S vad suhanásuk örvénylő szele 
Kioltotta az élet lángjait 
Testem-lelkem mélyebb tűzhelyein: 
Már kívántam az elpihentető 
Látástalan üres nagy éjszakát: 
A végtelen, örök, alaktalan 
Semmit: mely nem én, és nem akarat, 
Nem szín, nem forma, nem hang s más dühe 
Az Élet-hóhér torturáinak: 
Csak semmi, semmi, végtelen, örök...

És akkor, mint szíven lőtt kis madár, 
Arcomba hullt valamelyik ijedt 
Kis kert kebléről letépett virág.

Arcomhoz kaptam. A virág lehullt 
A sárba, és én kábult-reszketőn 
Felvettem a bomlott Ősz-mostoha 
Kitagadott kis sápadt gyermekét, 
Zilált arcomhoz odaszorítottam 
Mint ijedt lányka pillangó-kezét.

Hogy jött karomba ez a mozdulat? 
Most sem tudom. Talán a szenvedés, 
A farkasfogú kietlen napok 
Mohó karokká oldták lelkemet: 
Hogy várjak, óvjak, öleljek, szeressek, 
Mert annak, akit letiport az élet, 
Úgy kell a jóság, mint a végtelen 
Levegő-ég a repülő madárnak.

Gyenge rózsa volt, fehér, olyan gyermek, 
Bántott szépsége olyan panaszos, 
S hogy kis teste érinté arcomat, 
S hogy illata érinté lelkemet: 
Ott őszben és viharban s életem 
Vad zuhanású tört útja fölött: 
Lelkem síkjain végtelen mezők 
Terültek el, lágy májusi eső, 
Olyan puha, szelíd, mint anyakéz 
Az alvó gyermek homloka fölött, 
Hullt a kalászok komoly derűjére 
És úgy hallgattak a boldog rögök, 
A fák s elámult nagy szemű virágok, 
Hogy a szívedben ének lett e csend: 
Szelíd kenyérről, boldog folytatásról, 
Csendes tűzhelyről. - Ó, szent, szent család! - 
És a szüremlő lágy pászták között, 
Egy széles folyó messzi mozdulásán, 
A keleti ég roppant kapujából: 
Átragyogott egy óriás szivárvány.

Hogy életem rég az oromra ért: 
Egyedül állok vad sziklák föéött: 
Úgy fájtam ezt a sárba hullt világot, 
És a Kainná visszazuhant embert, 
Megölt nemzetek szörnyű látomását, 
Égő tetőket a bölcsők fölött, 
Vérbe hullt vetést, meggyilkolt anyát, 
A gép s a tigris-ember kézfogását 
S romokká tépett templomok fölött 
A zsákmány-falkák farkas-ordítását.

Ma reggel is, hogy újból jött a nap 
És vak dühében az őrült gépezet 
Új szörnyűségek robotjára lódult, 
Hogy legyen új bűn, új tragédia, 
Szétdúlt tűzhelyek, meggyilkolt szívek: 
Kérdeztem a lelkemtől: - minek élni, 
Minek teremni? Szépség, gondolat 
Kinek kell e vért őrjöngő világban? 
Mi értelme van annak, aki lélek? 
Hol lel társat az, ki ember maradt?

S akkor kis Aino, szőke fürtjeid 
Szétpárázó fényében visszahulltál 
A lelkembe, mint sötét tó vizébe 
A parti fának hófehér virága.

Húsz éves voltam, te alig tizennégy, 
Tudós jó édesapád elhozott, 
Hogy lássad a legendás, "nagy rokont", 
A dal és ritmus ősi arcú népét, 
A vérben s könnyben újra nyílt magyart.

A hajó lassan úszott felfelé 
A nyári estben álmodó Dunán, 
Tündérországot és fényt álmodott, 
Tovább álmodta azt a büszke álmot, 
Mely ide hozta a nehéz magyart. 
A vízrengeteg mély tisztásain 
Aranyoszlopon ringó paloták 
Ringtak tova s a roppant ölelésű 
Hidakra, a Gellértre és az alvó 
Partokra permetélt a holdvilág, 
Mint szelíd áldás súgott szavai.

Mohón hajoltunk a megtáruló 
Csodálatos kincsekkel megrakott 
Lelket tágító roppant éjszakába. 
S amint a szépség és a gondolat, 
A béke és a munka mérhetetlen 
Városa, mint királyi szép ara, 
Titkos hívású nászra öltözött, 
A vízben és lelkünkben visszafénylett 
S hogy szőke fejünk fürtje egybefolyt: 
Te átöleltél s boldog-gyermekül 
Kiáltottad meg habzó szívedet 
A hívó éj boldog hallgatásába: 
Úgy örülök, hogy rokonod vagyok, 
A finn nem más, mint északi magyar!

Kicsinke Aino, népek és világok 
Zuhantak el azóta. Mennyi vér, 
Mennyi szenvedés, megfojtott ima, 
És a világ szétszórt térségein 
Mennyi sírgödör! Fürtjeimre is 
Rázuzmarázta haragját a tél: 
De te nem múlsz. Nem, nem engedhetem, 
Hogy a rossz évek hozzád nyúljanak, 
Eloltsák szőke fürtid lángocskáit, 
Meghervasszák elámuló szemed 
Tág kelyheinek kék örömeit: 
Gyermek vagy most is és tizennégyéves 
S míg nézlek: én is húszéves vagyok.

És most már nincs sötétség a szívemben, 
Te vagy a hajnali nagy üzenet 
S fajtád csodáját sugárzod felém, 
Hogy megint merjünk hinni és szeretni: 
Ma finnül hiszünk az Istenben, Aino, 
És finnül hiszünk az Emberben is.

A fajtád szíve legyőzte a Gépet, 
A Számot és minden borzalmakat. 
Oly végtelenül tudtatok szeretni: 
Hogy nagy szívetek lobogásinál 
Újból Emberré melegült az ember 
S a véres-sáros szégyenek után 
Van Emberiség újból, s van remény.

Kicsike Aino, Észak rögein, 
Jég-szörnyek s köd-bozótok titkain 
Felragyogott a finn Északi Fény 
S besütötte a messzi szíveket. 
Ma ez melegít mindenkit, ki ember, 
Ki lélek, becsület és szeretet. 
Ó, ez a napja ma a szenvedőknek, 
A bántottaknak, az elcsüggedőknek 
S egy új tavasz roppant ígérete.

Kicsike Aino, elmúlik az orkán 
S mint egy nyavalyatörős Góliát 
Elvágódik majd a világ dühe. 
Kain dorongja önfejére hull majd... 
Lesz még szenvedés, de lesz fizetés.

Szent, sérthetetlen lesz majd minden nemzet, 
Bármily kicsiny s a századok szerelme: 
Annyi vér, szív, agyvelő, szenvedés, 
Annyi szorongás és szent áldozat: 
Biztonság lesz s nyugodt, termő jövő. 
Minden nemzet Isten egy gondolatja, 
Különös dal, sajátos Istenarc: 
Istent s az emberi termést rabolja meg, 
Az egyetemes szent hármóniát, 
Ki bármelyiknek életére tör. 
Mindenik nemzet zsúfolt ős talaj, 
Melyből sajátos Géniusz fakad, 
Az alkotó legszebb igazolása.

Lesz Béke, Jog: az eke és a gyár, 
Az üzlet és alkotó gondolat 
Új hitű szent munkában összefog: 
Az életért és nem a gyilkolásért. 
Csendes, munkás, termő mindennapok, 
Szelíd barázdák, szépség, gondolat, 
Dúsan fakadó nevető család 
Lesz újra az élet értelme. És 
Ha nagy jóságú nyári alkonyon, 
Mikor kalászba ért már a vetés 
S a közös Anya nagy ígérete 
Közeledik az aratás felé, 
Az estébe nyúló földek fölött, 
A megtöretett test szent asztalán 
Zsoltáros kéken leng az ahítat 
S a barna tűzhely egybeölelő 
Biztonságába hazatért család 
Elmondta már az estéli imát: 
Az anyag felfogja a kenyeret, 
Mely test és ige, hit és szeretet 
S feléje nyúló drága kis kezek 
Mint madárcsőrök repkedik körül, 
Az apa pedig mondja csendesen, 
Mint emlékeztetést s szent fogadást:

- Emlékezzünk most a Finnekre is, 
Isten után a hála az övék: 
Hogy ember lett az ember és megint 
Megérti egymás szíve dobogását, 
Biztonságunk, hitünk, a hősi vágy 
S minden kis élet szent életjoga 
Onnan van: hogy a Finnek végtelen 
Hősi szerelme megváltó csodát 
A dott a sárba s vérbe hullt világnak. 
Ó, gyermekek, mindenki, ki szeret, 
Hős összefog, jogot véd, gáton áll: 
Tagja a halhatatlan finn Hazának 
És honfitársunk mindeni, ha arcán 
Az Isten arca kiteljesedett.

Ó, Aino, tűnékeny virága 
Az északi rög csoda-erdejének, 
Kicsike Aino, sugározz felém: 
Hogy tudjak tovább barázdát hasítni, 
Vetni, gyomlálni, védeni, hogy tudjak: 
Hinni magyarul, hinni emberül.

Rákóczi-tér, 1940. februárius hava 2.