A LEVELEK KOLOZSVÁRRA VERSEI

39. levél 
 BÚCSÚ

 

Isten veled!...jaj, nem folytathatom, Eötvös korában olcsóbb volt a szó. Ma már a szem látja a valóságot, és: lehetetlen az illúzió. így hát magamtól búcsúzom csupán, Attól, ki voltam, ki hitt, szeretett. S attól: kiket-miket magammá éltem. S hittem: hozok nekik új életet. 
Isten veled "rég-nyugovó" Anyám. Most haltál csak meg igazi halállal. Mert minden, amit hittél és szerettél s mi új élet lett hősi fiad által: meghalt bennem. Nagy temető vagyok: holtan dermed bennem mindenik álmod. S e holtak már fel sem kísértenek. Nem lesz bennem többé feltámadásod. 
Isten veled Kolozsvár! A zord Isten hű kőművese, aki építed a lelkem, hogy legyen millióknak dómja s mindenik lélek ott lelje meg hitét. Hitet, mely látás, akarat, jövő, megtisztult lelkek győző kézfogása...Ma már temetőd csupán temető: örök halottak hideg hallgatása. 
Isten veled Erdély! Nagy orgonája testem-lelkemnek, hol a századok fájdalmából mint ifjú hadsereg, új hit, új erő, új cél támadott. S hittem: hogy a halottak nagy erejével építek halhatatlan életet...Józanná döfött szegény Diomedes: lámpám vak, embert már nem keresek, 
S te nép, mely voltál életemnek célja, lelkem szövete, erőm s bánatom, képzeletemnek minden gazdagsága, munkámban a teremtő szánalom: Isten veled! Távozó katonádnak ajkain a búcsúszó megremeg. Minden kihullott belőlem, mi voltam: csak te vagy ott még, mint egy régi seb. 
De el kell mennem tőled is: az Élet élni akar és ez a parancsszava. El kell mennem mindenik önmagamtól: új lelkek várnak és egy új haza. Milyen lesz ez új élet? Nem tudom. De széles szárnyak suhanásit érzem. Csodás hangok hívnak s új csillagok ígéznek át a ravatalos éjen. 
Ég a világ! Felgyúlt fáklya az erdő, vulkán a város... a harang temet. S bennem mesékre tágult nagy szemekkel utat keres egy kékszemű gyerek. S míg a Halál vad táncait bokázza, marcangolva az ötsebű világot: odamegy hozzá és szelíden kérdi: - Bácsi, hol lehet szedni sok virágot?"

 

(FSzI. 1943. október 15.)