9. "Vasárnapi levél" 
KILENCEDIK LEVÉL: 
MELYÉRT BOCSÁNATOT KÉREK
 

Nincsen semmi bennem: ég sátoros kékje, 
  Ígérgető kalász víg végtelensége, 
Duzzadt hullámai a boldog anyagnak 
  Ujságbéli cikkre szavakat nem adnak. 
Éltemben először teszek hát nagy próbát: 
  Rímekben próbálom elfújni a nótát. 
Vers a semmitmondás legkönnyebbik módja, 
Versbe jön a szavak szelídje és mordja. 
  S hogy poéták serge féltékeny ne legyen: 
Utolsó próbám is ez első, ígérem.

*

Itt vagyok a falun. Centrál kávéháznak 
  Vetkezett zsenii itten nem tanyáznak. 
Pályás lángeszei vén Raith Tivadarnak 
  Bele-ontott szókat versbe nem hadarnak. 
Itt, akire ráért, van ám benne szégyen: 
  Illő elbujással kazal mögé mégyen 
S nem lapot alapít s nem zsenikhez társul, 
Kiknek a nyelvétől magyar nyelv megfájdul. 
Vert sergét nem látom bősz Czakó Ambrusnak 
Független szemléért, akik függni fognak. 
Nem látom jegyezni a jó Anka mestert, 
Ki toronyba mászni a közért nem restelt 
S Kosztolányi Dezső telt arcának szépjét, 
Oh, Dezső, Dezsőddel mikor kötsz már békét? 
Egy kis karcolásért sírig hadakozzon, 
Magyar a magyarnak meg ne pardonozzon? 
Nem csuklik előttem 
Schöpflin feje búbja, 
Melytől kritikáknak kijön nem egy búja 
S nem foszlik előttem bús ábrándozásba 
Ábrahám Ernőnek kétszáz házassága.

*

Nem hallom itt zaját a honmegváltásnak, 
Két centis megváltók tótágast nem állnak, 
Nyerítő elv-kancák nem robognak itten: 
A falunak ehhez semmi köze nincsen. 
Itt nem magyarkodik polyák, zsidó, burkus, 
Itt nem volt kommün s nincs keresztény "kurzus": 
Falu van csak itten, dolgos és termékeny 
S bíztató sugárok a jóságos égen.

*

Itt a kereszténység gomblyukban nem bömböl: 
Öreg zsoltárokban buggyan ki szívekből, 
Nincs itt énekeskönyv, még orgona sincsen, 
De oly szívfelszántás ez az ének itten. 
A vén tiszteletes nem ír itten drámát 
Mely tapsra zakatál ezer puccos dámát, 
Még regényt sem irkál, töltve szűzességgel, 
- Amint a holt pulykát töltik dióbéllel - 
Mint krumpli, mint a só: egyszerű a szója 
De mély barázdákba a szíveket rójja 
  S elvet ott a szívben sok olyan csírákat, 
Melyektől a magyar még talpára állhat.

*

Egyedül vagyok itt. De nem úgy, mint Pesten: 
Mindig győző harcban s mindig elesetten, 
Ellenséget győzve, híveitől verve, 
Kasszandrai jajba véremet keverve. 
Lelkem ablakához mindennap eljárnak, 
Felnyúló ormai egy-két hegy-gigásznak, 
S hatmérföldes lépti megtorpannak nálam 
S kölyök-haragommal vidám birkózásban 
El-elhancúroznak, izmosabbá válnak 
S a döbbent erdőben csapásokat vágnak.

*

Egyedül vagyok én: magyar, hát magános, 
Aki nem is keres már testvért magához, 
Kinek a sok áldott ajándék az átka, 
Kinek a győzelem örökös romlása 
S mert így végezte el furcsa sorsa rendje: 
Bikamegtorpantó erejével gyenge, 
Messzehangzó szava, de fül rája nincsen, 
Messzelátó arca s meglátója sincsen. 
Aki a megígért királylányra várva, 
Ölelő szívének mégis özvegy s árva. 
Egyedül vagyok én: roppant "tilalomfa 
Ütve, általatnál egy csekély halomra" 
Szörnyű vendégoldalt kitartva előre, 
Mutatom az utat, mely visz a jövőbe. 
De senki sem látja, senki nem megy arra: 
Nem hallgat a magyar az erős magyarra. 
Követi beszédjét gebbedt bunyevácnak, 
  Giliszta zsidónak, ótvaros sokácnak, 
De ha Hadur néha szab neki egy Toldit, 
  Aki ésszel, szívvel vagy karjával hódít, 
Hogy törtessen vele minden fronton által: 
Gyűlölséget azzal minden magyar vállal, 
Őt tépi, őt üti, őt szidja, harapja, 
Zsidónak, szlováknak zsákmányul od'adja, 
Minden jóságában üti, megrabolja 
De sírján a Himnuszt könnyezve dalolja.

Jaj, ha majd felnyílik magyar sírok szája! 
S felhangzik holt ajkak sok keserű vádja 
  És Istenhez mennek perelni e vádak, 
  Lesz-e felmentése szegény magyarságnak?

Nagyvisnyó, 1921. június 25.
(NÉP, 1921. június 26.)