A csontcucli és a lejtő

Ez a különös cím nem egy szürrealista svihák dráma, nem is egy »székely lélekkel« konfekcionált »erdélyi irodalom« reklám-eredetisége. Ez a szürke, mindennapi, mindentelfedő, észrevétlenül megfojtó valóság. Ez a magyar politikai élet.

Ismeretes, hogy mikor a csecsemőt elveszik az anyamelltől: hetekig nyűgös, jajgat, sír, nem lehet vele bírni. Hát az emberi bölcsesség kitalált erre egy nagyon egyszerű orvosságot. Egy egész egyszerű csontszopókát. Ezt a gyermek szájába teszik: – Nesze, pasika, hidd azt, hogy tápláló emlő, szopd, amíg megmeredsz. Amíg tele van a szád, nem jajgatsz. – És a gyermek, mert tényleg van valami a szájában, s mert keserves elszántsággal szopja azt – tényleg hall­gat.

Mióta a szájába erőszakolt vörös szopókát kiköpte a magyar bébi, az új aranyásók jobb oldalon és baloldalon – ami nem két dolog, hanem az egyetlen emberi kizsákmányolás, az egyetlen ragadozó svihákság más-más szavú módjai – mindent elkövettek, hogy egy ilyen alkalmatos új cuclit találjanak számára, amit nagy konstruktív hittel vagy destruktív lázzal elszopogat, amíg a szopókafeltalálók kilopják szegényt minden örökségéből.

Először a »kereszténység«, egy erre a célra esztergályozott ad hoc kereszténység került a gyermek szájába. De ez a szopóka annyira made in Germany volt, gyárának íze annyira teleundorította a hunnus bébi ínyét, hogy az új honfoglalók zsebei még félig sem teltek meg, s a csontcucli már kifordult a megriadt gyermek szájából. No, lett erre lázas keresés. – Országot egy új szopókáért! – ordították anemzeti szanálás III. Richárdjai. Végre a germán invázió egy különben ügyes megkenője[11] kitalált egy új szopókát. De bölcs germán spórolással ezt már nem is csontból, ha-nem egy pincsikutya megszáradt illetlenségéből faragta. Jó az is a buta magyarnak. És elnevezteneonacionalizmusnak. És most e szopóka reklámvezércikkeivel spricceli tele a papiros-ipar szerencsétlen termékeit. Ez a szopóka azonban, s a kelletésére csurgó szólé nem tudott egyebet kicsalni az ország népéből, mint egy, már csak a röhögés vaskos és nem szalonias terminusával jelezhető derültséget, s így lett Honunk Kultúrfölény-Chaplinje bugyogóbb forrása a nemzeti derültségnek, mint a másik: a vásznon ugrándozó.

Ezalatt azonban a »baloldal« vállalkozói alatt is tovább forgott a föld. Mert a régi szopókák körül ott is alaposan meggyúlt a baj. A »liberális«, a »demokrata«, a »nemzetkö­zi«, az »Emberi« cuclikat ugyanis addig szopta a szerencsétlen magyar pólyás, amíg mögöttük a legbaromibb vérsovinizmusra, a legádázabb faji imperializmusra és intoleranciára bukkant... Ettó1 aztán úgy kifordult a gyomra, hogy e szopókák hamis elnevezői csak valami új árucikkel szerezhetik meg a régi hitet és hitelt.

Aki keres, talál – mondja a közmondás. Ők pedig kerestek, frenetikusan kerestek. Eleinte csak kis piszlicsári személyes ügyek, egyes esetek körül próbálták meg a régen jól bevált tajtékzást s a megható siránkozást a szél négy rózsája felé. Hiába. A nagy tömegek gyomrában még ott ég a tegnapi émelygés. Most aztán, egye fene, ha már muszály, még a nemzeti szalagot is igénybe veszik. Es az új szopóka már az érzelmes burkolásban kínáltatik a paliszájaknak. Az új szopóka neve: Revízió És Trónkérdés.

Az új szopóka programja szerint becsületes magyar ember addig nem mossa ki a gyermeke pelenkáját, nem ad enni a kis éhes magyar szájaknak, nem kel meglopott testvére védelmére, nem kiált fel a zsebébe nyúló tolvajra, nem követeli a maga életjogait, szóval, nem akar élni: amíg a revízió meg nem történt, s amíg a trón nincs betöltve.

Az új szopóka igen szép, nemzetiszínű, s ha ebbe sem döglünk bele, igazán örökké fogunk élni. És én igazán mély meghatottsággal veszem tudomásul, hogy azok, akik egy évtizeden át lelkük minden titkos szemével hunyorogtak egy új, cseh megszállás felé, mely a megmaradt országot is hatalmába vette volna: most tályogosra duzzadnak a revízió vágyától, és a trónt is csak úgy szeretik, mint a káposztát: töltve. De fájdalom, mikor akár a jobb-, akár a baloldali Danausok ilyen kápiózusan ferálnak donumokat: én timeálni kényszerülök.[12]

És tényleg: timeo.[13]

Félelmemnek okai a következők:

A Bethlen-uralom mind messzebbre érezhetően kezd halálsza­gú lenni. Ennek a jelenségnek igen sokféleképpen adják meg az okát, és valószínűleg mindenik okból igaz valami. De a legfőbb, a minden többi okot meghatározó legmélyebb ok mégis egy történetpszichológiai tény: Bethlen gróf nem napjaink pszichéjéből való. O igen ügyes s talán végletesen tipikus képviselője annak a politikai iskolának, melynek megteremtője és legnagyobb alakja nálunk Tisza Kál­mán volt, s mely politika a háborúig korlátlanul uralkodott Magyarországon. Ez a politika a nemzetek értelmét egy virágzó államüzletben látta, melynek hatalmi és gazdasági érdekköreit lehetőleg semmi sem zavarja. Minden politikai törekvése tehát abban merült ki, hogy azokat a tényezőket, melyeknek elég életereje van, hogy veszélyesek legyenek, megnyerje ez állam-üzlet együttműködő és osztozkodó részvényeseinek. Ezt az állapotot nevezték aztán politikai egyensúlynak vagy: konszolidált állapotoknak. Nálunk az arisztokrácia, a klérus, az új ipari és kereskedelmi kapitalizmus és a sajtó voltak ezek a tényezők. Az egész politikai érdeklődés és minden kormányzási bölcsesség az volt: úgy vonni be ezeket az állam-részvénytársaság érdekkörébe, hogy egyikük se kapjon soha ma kevesebbet, mint tegnap kapott, mert ez a politikai uralom biztonságát, más szóval: a Haza nyugalmát veszélyeztetné.

Ebben a politikában maga a nemzet, az állam sok millió fejű élő teste csak mint üzembe vett bánya, mint kitermelt földbirtok szerepelt. Megvetni alapját száz évre előrelátó törvények egységes rendszerével e nagy tömegek pszichikai és fizikai fejlődésének, követve saját biológiai törvényeik mély intéseit: még tréfából, vagy mint a megszokott kalábert és tarokkot felváltó új szórakozás sem jutott eszébe epolitika hatalmasainak. Kétségtelen: bizonyos frázisok dör­zsöltettek a kitermelt tömegek lelkéhez, mert hát meg kell adni minden kornak a maga divatos követelményeit. De különben a »nemzet« két részből állott: 1. A nemzetfenntartó elemekből azaz: a kis számú boldog részvényesekből, akik rászívták magukat a nemzettehén emlőire, és virulógömbölyűre szopták magukat. 2. A fenntartó nemzetből, a munka roppant tömegéből, mely adta a tejet. Ezt a szép együttest aztán Hazának nevezték, s minden törekvés, mely e nemes harmóniát zavarni akarta, hazaárulás volt.

Közben aztán holmi apróságok történtek: világháború, két álforradalom s miegymás. A nemzetfenntartásdiság összes tényezői cégéresen otthagyták az ujjlenyomatukat a történelem véres lepedőjén. Bevitték a magyarságot minden érdeke ellen egy öngyilkos háborúba, e háború alatt, míg a nemzet legjavát learatták, ők becstelenül arattak. Az összeomlás percében gazul, gyáván, embertelenül szétszökdösteka felelősség elől. Így az irtózatos évek minden napjának min­den szenvedése egy nagy tanítássá érlelődött a nagy tömegek lelkében. Hogy ők a nemzet, ők a magyarság, bennük vannak meg a fennmaradás és fejlődés minden eleme. És hogy minden történelmi föladat, a magyarság egyetlen mentsége abban áll, hogy az ő mély organikus életaka­ratuk legyen itt az állam és nemzet életének egyetlen életformája, s hogy államot és nemzetet meg kell szabadítani az őket kitermelő parazita elemektől.

A nagy tömegeknek ez az önmaguk értékéhez ébredő fejlődése nemcsak nálunk történt meg. Nagy tévedés ugyanis és a politikai elvakultságnak legostobább foka Mussolini és Kemal pasa diktátorságát egyszerűen zsarnokságnak nevezni e szó régi történelmi értelmében. Ez a két férfi a háború utáni psziché­től meghatározott tömegakaratok hatalmas kifejezője, s ilyen értelemben sokkal kevésbé jelentenek zsarnokságot a nemzet organikus akaratára, mint bármelyik mai alkotmányos állam választott parlamentje és alkotmányos kormánya. A legnagyobb tör­ténelmi rövidlátás volna csak egyetlenegy formában ismerni meg a tömegakaratok megnyilvánulását.

. A Bethlen legfőbb szerencsétlensége az, hogy ez az új történelmi psziché éppoly idegen számára, mint amilyen idegen ő ennek az új pszihének. Ma nem lehet úgy történelmet csinálni, nem lehet úgy egy nemzet életakaratainak összegezője lenni: hogy az ember fenenagy százfokos Machiavelli, hogy egy nemzet sorsát és életcéljait külön a sza­bótól e célra varrott titkos zsebekben hordjuk, nehogy meglássa valaki, hogy az országon uralkodunk azokkal a kevesekkel, akiket hagyunk jóllakni, maga a nemzet: dolgozzon, fizesse az adót és hallgasson. Legfennebb néha, Nagycenken vagy máshol, leadunk számára holmi magyarkodó vagy álkuruc kukorékolást, hogy ő is élvezzen valamit a pénzéért. Ma a szó legteljesebb és legegyetemesebb értelmében kell reálpolitikát űznie egy nemzet vezérének. Olyan irányt kell követnie, olyan célokat kell kitűznie, hogy ezzel az iránnyal és ezekkel a célokkal mindenkitől felismerhető organikus kifejezője legyen a nagy tömegek mély életakaratainak. Hogy a nagy közösség minden tagja mindennapi életharcának minden nehézségében tudja, hogy vezetőjének iránya mennyiben jelent neki több kenyeret, több részesedést munkája gyümölcseiben, a lelki és testi fejlődés több lehetőségét önma^­ga és gyermekei számára.

Bethlen gróf minden hibájával és méginkább minden képességével annyira a régi szembekötősdi politika számá­ra született, hogy teljesen képtelen egy nemzetnek olyan egyetemes szuggesztiója lenni, melyet a mai napok pszichéje megkövetel. Ezt végre megszagolták a parlament »baloldali« csoportjai is. A végre szót szándékosan haszná­lom. Mert csak végre, csak lassan és.. nem szívesen szagolták meg, legalább is ebben a formában. Eddig inkább apróbb-nagyobb botrányok hajhászásában, a »Külföld« (amely mindig: mit mond?!?!) mindent elsöprő haragjával szerették volna kirepíteni helyéből a miniszterelnököt.

Ez azonban nem ment. Sőt: minden ilyen kísérlet csak a Bethlen-hatalom újabb megerősítése volt. Végre aztán sok orronütődés után egy nagy szomorú legyent kanyarítottak a levegőbe: – Egye fene, ha ló nincs, jó a »nemzeti szellem« is. Térjünk vissza a háború előtti jó kiadós honfi-maszkhoz. És így történt, hogy most, keserves tíz év után a magyar glóbusz minden »baloldalija« egyszerre kétségbeesetten kap a »demokrata« vagy »liberális« és más efféle hasához: – Jaj, jaj, hamar egy kis revíziót, mert...

Megkísérlem ezt a nagy baloldali zendületet a magyar nyelv kitűnő Melich-Gombócz-féle etimológiai szótárának segítségével szelíd magyarra fordítani. Ezt jelenti:

Az összeomlás után megpróbáltuk a feudális,és klerikális hatalmi elemeket kiszorítani az osztozkodásból és egyet-len »nemzetközi« részvényesei lenni a magyar Kaliforniának. A vállalkozás megbukott. A kommün után tíz év alatt a külfölddel próbáltuk kikapartatni magunk számára a magyar gesztenyét. De a külföld nem volt Pali: nem állott kötélnek. Vigye ördög: térjünk vissza a régi osztozkodáshoz, vegyük fel az eldobott nemzeti maszkot, hadd jöjjön vissza a jó békebeli liberális – klerikális – nacionalista – indusztrio – kommerciális – feudal – demokrata – progresszív – konzer­vatív – kapitalista rezsim a magyarság kitermelésére. Hiszen a megegyezés valóban sürgős. A parasztságot nagy tömegeiben semmiképpen sem tudjuk érdekeink tankjává tenni. A munkásság kezdi belátni, hogy a szociális igazságtétel voltaképpen azonos a magyar faj igazságtételével, és kezd eljózanodni tőlük. Viszont a magyar faj kebelében olyan szemfelnyílások történtek, hogy minden félelem jogos, hogy ez a szemtelen faj egyszer csak otthon akar lenni a saját hazájában, s maga akarja megenni a maga kenyerét. Ez annál veszélyesebb, mert a magyarság történelmi igazságtétele egyszersmind szükségszerűen szociális igazságtétel volna az ország mindenfajú dolgozó tömege számára. Vigyázzunk tehát: menekül­jünk egy jó nemzeti színű sátor alá mindnyájan, akik a magyarság véréből és verejtékéből élünk! Revíziót, revíziót! Éljen a revízió! Látod, drága buta magyar, hogy mennyire égünk a revízióért? És annak, hogy csak tíz év múlva hördülünk fel, az az oka, hogy a fájdalom Trianon ütésére úgy megbénított bennünket, hogy tíz éven át inkább egyebet kiabáltunk.

Ez a politikai elgondolás annyira kézügyben fekvő, hogy csak egy nagy belső undorodás lehetett annak az oka, hogy ilyen későn folyamodnak hozzá. A csontcucli tehát már megvolna, és én most a lejtőtől félek. Vajon egy esetleges Bethlen-bukás esetén nem fog-é megtörténhetni, hogy az irtózatosan idegen középosztály és a magyar elemek tájékozatlansága és gyengesége mellett: a magyar közvélemény, a magyar politika lassanként rácsúszik arra a lejtőre, amelyen a Tisza-kor féktelen kizsákmányolásába fog visszahullani?

Az eddig írottakban két igen olcsó vádra adtam bő alkalmat. Az egyik ez volna: hogy én a visszakövetelését Magyarország ezeréves jogainak léha ürügynek, csontcuclinak csúfolom. A másik: hogy én abból a küzdelemből, mely a magyarság legelemibb életfeltételeinek visszaszerzéséért folyik, a polgárok egy részét el akarom riasztani.

Az első vádat velem szemben állítani fel annyira ostoba dolog, hogy nem is kell felelnem rá. A másodiknak azonban komoly politikai tartalma van. Ez a tartalom röviden úgy fejezhető ki: Lehet-e okos magyar politika az, melyet az összes erők egyesítésével is csak a legszerencsésebb történelmi helyzetben nyerhetünk meg, mely már a küzdelem elején ki akar bizonyos erőtényezőket zárni?

Ez becsületes és komoly kérdés, melyre okvetlenül felel­nünk kell.

Kétségtelen: bármilyen fajú, bármily felekezetű, bármily világnézetű az ország valamelyik polgára: ha szervesen beilleszkedik a magyar életakarat irányába, ha teljes jóhi­szeműséggel munkása lesz a magyarság nagy céljainak: bűnös őrület volna kidobni őt a magyar munka és magyar nyelv közösségéből, és ellenségünkké taszítani. Tovább, nagyon tovább megyek: még ha bizonyos elemek tévedéseket, vagy mondjuk ki a legnagyobbat: bűnöket is követtek el a magyarság ellen: igazi politikus ezekkel szemben sem fog egy örök megtorlás mániákusává betegedni. Egy minden egyéni rögzött ideától szabad, teljes horizontú politikus csak a célt nézi, és igénybe vesz minden olyan erőt, melyet szervesen, s az ő irányító akaratától függően be tud állítani e cél elérésére.

Ebben a mondatban benne van e felső politikánk egész követendő iránya.

Mert mi a cél? Az integer Magyarország visszaszerzése? Nem. Nem. Nem.

Ez csak eszköz. A terület csak eszköz. Talán a leghatalma­sabb: de csak eszköz.

A cél: a magyar faj egyetemének anyagi és szellemi restaurálása. Egy szabad és gazdag anyagi és szellemi fejlődés minden lehetőségének megteremtése. És a magyar nyelv egységének lehető legszélesebb, legzavartalanabb kiterjesztése.

Tehát: a területi eszközökért folytatott küzdelem csak akkor egészséges, becsületes és jövőt jelentő: ha minden mozzanatában ez az egyetlen nagy cél határozza meg.

Mármost: hogy adhatja a magyarság azok kezébe a sorsát, akik míg a revízió politikailag jutányos jelszavait ordítják, életük minden tényével kiszorítják a magyar fajt az anyagi és szellemi fejlődés lehetőleg legtöbb lehetőségéből?

És megint: hogyan adhatja a magyarság azok kezébe a sorsát, akik míg a mai muszály-határokon túl területeket követelnek a magyarság számára: saját csonka határaikon belül annyi földet sem adnak a magyar nép egy jelentékeny részének, melyből megélhessen a magyar jövő számára?

És újból: hogyan adhatja a magyarság azok kezébe a sorsát, akik míg az elvett területek magyarjainak visszaegyesítését követelik: olyan gazdasági, szociális és kulturális politikát csinálnak, hogy a megmaradt terület magyarjainak egy része kényszerül szétbujdosni az öt világrész kockázataiba vagy baromi nyomorban tengődni otthon?

És végre: hogyan adhatja a magyarság azok kezébe sorsát, akik míg a fórumon másfél tüdővel jajgatnak azért, hogy az eltépett területeken a magyarság egyedeit nem engedik érvényesülni: a meghagyott hazában irgalmatlan következetességgel túrják ki a magyar fajt a gazdasági, kulturális és bürokratikus élet minden terén?

Vigyázzunk! Magyarországon volt kereszténység. És ez azt jelentette, hogy a magyar tehén emlőit elfejték idegen szájak számára. Magyarországon volt királyság. És ez a magyar vér, a magyar munka, a magyar agyvelő leggazabb kizsákmányolását jelentette idegen rablók számára. Magyarországon volt liberalizmus. És ez szabad kosztot jelentett minden idegen parazitának, de minden liberalizmus, minden irgalom megtagadását jelentette a magyar fajjal szemben. Magyarországon volt világháború. Ez rendszeres üzemű kiirtás és őrjítő nyomorúság volt a magyarság számára, és féktelen zabálás az idegen parazitáknak. Magyarországon volt forradalom, nem is egy, hanem kettő. Ez hódítás és uralom volt az idegen kalandoroknak, és éhség és kimondhatatlan szenvedés a magyarságnak. Magyarországon volt keresztény-nemzeti kurzus. És ez újabb idegen zsebrákok mohó hódítását jelentette, s újabb, gyalázatosabb kiszorítását a magyar fajnak. Vigyázzunk:

Nehogy a nagy magyar tragédia, a széttépett ország, az irredenta is sötét lebujjá legyen, ahol idegen kizsákmányolók újból megkloroformozzák az ezer év örök balekját, s kilopják gyermekei utolsó falatját, vére utolsó cseppjeit. Vigyázzunk: nehogy ez a gyanúsan képviselőválasztásos irredenta ahelyett, hogy visszahozza az elvett területeket, kihonfoglalja a magyarság élete alól az utolsó rög földet, az élet minden lehetőségét, a jövő minden kilátását!

Mi tehát a teendő?

Ha annyi irtózatos tanulság után még most is haboznánk a válasz megadásában, igazán nem lehetne semmi jogos hitünk, hogy az életnek egyetlen egészséges csírája is van bennünk. A választ a történelemmé nőtt napok minden megszenvedett tanulsága mutatja elénk, mint az élet és jövő egyetlen útját.

A magyarságot, a magyar fajt kell megszervezni egy évtizedeket betöltő hatalmas öncélú program megvalósítására.

Ez a szervezkedés annyira nem lesz ellenséges tény más fajok ellenében, hogy már történelmi munkája elején le fog mondani az egyenjogúságról a maga kárára. A germán és zsidó fajok korlátlan érvényesülést követelnek, és valósítottak meg maguknak. Mi csak azt akarjuk elérni, hogy az ország életének irányításában és termelt javaiban a magyar faj számának megfelelőleg részesüljön.

Ez a szervezkedés nem lesz ellensége a más fajúak jóhiszemű, önkéntes asszimilálódásának. De viszont nem is fogja ezt érdemnek, valami olyannak tekinteni, amiért az illetőnek előny jár az életben a született magyarokkal szemben.

Ez a szervezkedés a legnagyobb örömmel fog bármily fajú, felekezetű vagy világnézetű tehetséget arra a helyre állítani, mely őt a magyar életben megilleti. De viszont: a magyar lélek építésének, a magyar élet kül- és belpolitikai kifejlesztésének, s a magyar nemzeti hadsereg pszichikai szervezetének minden irányító helyén a magyar faj egyedeivel fogja intézni a magyarság életét. Így szakít ezer év gyilkos természetrajzi perverzitásával, mely mindig idegen szájakra bízta, hogy egyenek a magyar izom számára.

Ez a szervezkedés, mivel a sok milliós dolgozó tömegekben levő magyar fajt akarja megillető élethez és fejlődéshez juttatni: szükségszerűen egy olyan új szervezetű, széles alapú demokráciát jelent az ország minden fajú és felekezetű munkája és tehetsége számára, mely teljes egyen-jogúság alapján biztosítja minden dolgozó részére a lehető legnagyobb szociális jólétet és fejlődést, s melynek legfőbb feladata, hogy a nemzet egész tömegét önsorsát intéző állammá nevelje. Így ez a szervezkedés épp olyan éles forradalmi ellentétet jelent a mai kapitalista és dugottan faji imperializmusú baloldali, mint a haza és nemzet fogalmát kizsákmányoló, szintén kapitalista és osztályimperializmusú jobboldali csoportokkal szemben.

Mi következik ebből?

Az–mindenekelőtt-, hogy a mai parlamentből nem indulhat ki a magyar politika megújhodása. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy bármely pártban nem lehetnek egyének, akik az új szervezkedés számára hasznosak lehetnek. De a mai parlament egyik pártja sem lehet az egyetlen egészséges és jövőt jelentő magyar politikai szervezkedés magva. Hiszen a mai kormánypártot éppen az tartja fenn, hogy az ellenzéki pártok nála is kockázatosabban rosszabbak.

Pedig a mai Bethlen-rezsimnek el kell tűnnie, ha nem akarjuk, hogy a magyarság tűnjék el a föld színéről. Bethlen nem a mai kor embere, képtelen megérezni a mai kor mély talajból jövő irányításait.

Meg kell tehát most kezdenünk a magyarság megszer­vezését, hogy mikor Bethlen lehull: mi, magyarok vehes­sük át életünk intézését. Mi volta legnagyobb baj az összeomlás pillanatában? Miért nem lehetett a háborús tragédia egy új, független, öncélú magyar demokrácia kezdete? Mert a Tisza-világ összeomlásakor nem volt a magyarságnak semmilyen szervezete, mely átvehette volna a történelemcsinálást. A kommün bukása után, a tömegenergiák nagyszerű felajánl­kozásakor miért, újból miért nem tudtuk megteremteni ezt a magyar demokráciát? Mert a magyarságnak megint nem volt semmi szervezkedése. Így minden az lett, hogy piros idegenek helyett fekete, fehér és nemzetiszínű idegenek kosztolták el a magyar kenyeret a magyar szájak elől. Ha a most közeledő harmadik alkalmat is elszalasztjuk, akkor rövidesen megrendelhető fejfánkra igazán rá lehet írni: Itt nyugszik a világ legbutábban öngyilkos fajtája.

(Marseille)

Előörs,1928. december