A jogrend felépítése

A zsidó nemzetiségi lapok egy új, szuggesztív szót hoztak be a politikai kórusba. A szocialista arcú Népszava s a hitbuzgalmiEgyenlőség, a nemzetközi arcú Világ s a cionista Zsidó Szemle, a Múlt és Jövendő és a Pesti Hírlap, Az Est, a Magyarország és a Pesti Napló egy elsőrangú énekkar betanultságával, az antant felé fordított fintorral énekli: jogrendet! jogrendet! Es Vázsonyi Vilmos, a nagy politikai csoda-rabbi, miután elöntögette nemzetiszínű könnyeit a »ma­gyar haza« határain, s miután barátságos magyar grófok lecirógatták róla a magyar epidermist, most az előkapart zsidó fortisszimójával zengi: jogrendet! jogrendet!

A kívánság igen szép. És ennek a cikknek nincs is egyéb célja, mint kimutatni, hogy éppen mi, magyarok kívánjuk legjobban ezt a kívánságot. De miért ült éppen most ki ez a kiáltás a Talmud igézettjeinek az ajakára? Manapság a legbomlottabb-e a jogrend, ma vannak az egyéni és közjogok a legnagyobb veszélyben?

Emlékezzünk csak vissza az összeomlás végzetes őszére. Összes történelmi jogaink, a feláldozott vér és elvég­zett történelmi munka jogai zsivány véletlenek prédái lettek. A kitüntetés, a megérdemelt rang jelét, melyet az örök emberi jogrend biztosított hőseink számára, idegen söpredék tépte le a hazatérő áldozatok melléről és gallérjáról. Minden magánjog, mely magyar munkán, magyar erőfe­szítésen épült, az utca szeszélyétől függött. Nemcsak a lel­kiismereti szabadság s a véleménynyilvánítás jogát zúzták szét, de gyanúsításokkal berontottak az egyéni lélek belsejébe, s jaj volt annak, aki a különbözés gyanújába esett. Maga az élet, első primitív fájdalmas joga az embernek az ordító falkák vezetőinek intésétől függött.

És minden jogrend ily teljes felbomlásában, minden jog vad eltiprásánál mit énekeltek a fennebb elsorolt muzikális egyedek? Mit zengett aNépszava, a Világ. Az Est, a Pesti Napló és a többi? Ordították-e a jogrendet Magyarország szent testének, a magyarság történelmi jogainak, a magyar munka, a magyar szenvedés jogainak megvédésére? Ellenkezőleg! Akkor minden történelmi jog, elfogultság, soviniszta korlátoltság, minden lelkiismereti szabadság klerikális sötétség, minden egyéni jog ellenforradalmi-merénylet volt számukra. Mertszerteszét az országban a letiport jogok testén a zsidó uszított, a zsidó hódított, a zsidó rabolt, a zsidó követett el rituális gyilkos­ságot az ezeréves Magyarország, a kétezeréves európai kultúra testén levantei éhes faja, vad törzsbabonái diadaláért.

És Vázsonyi, a jó Vázsonyi, akiből talán csak még egy grammnyi magyarság hiányzik, hogy kisgazdává pende­redjék? Miért nem kiáltott jogrendet Vázsonyi, mikor a hadseregszállítók milliárdokat raboltak össze a magyarság szenvedéseiből? Miért nem jajgatott Vázsonyi jogrend után, mikor minisztersége alatt beorzott galíciai zsiványok rabolták a meggyötört országot? Miért nem töltötte megVázsonyi Európa füleit jogrendi sápítozásaival ott künn a külföld tágas szabadságában, amikor itt a két »forradalom« alatt a zsidó imperialisták magyart gyilkoltak, magyar vagyont harácsoltak, magyar lelket tiportak el, a magyar jogrendet semmisítették meg? Miért vakkant ki derék kisgazdánkból a jogrend s az „értsük meg egymást, testvérek vagyunk” nóta akkor, mikor már Szamuelly lehetetlenné volt téve? És ha Szamuelly végképp lehetséges marad, mikor szánta volna rá magát most oly intenzív kisgazdánk, hogy odakukorékolja Európának: menjetek megvédeni a megrabolt magyarság jogrendjét?

De azért igaza van a zsidó kórusnak, igaza van Majmonidesz lelkes kisgazdájának: nincs jogrend még Magyar-országon. És mi, a magyarság, mi kiáltjuk most a megra­boltak végső haragjával a világ négy sarka felé: jogrendet nekünk! Mi kiáltjuk, hogy mindazok a jogelvek, melyeket az antant olyan zengően biztosított minden faj számára, európai összejátszással tagadtatnak meg tőlünk. Mi állítjuk, hogy a mai történelmi pillanatban egyetlen feladatunk annak a jogrendnek felépítése, mely a magyarságot az élet elemi jogaiba visszahelyezi.

Törvényeket kell hozni, jogrendet kell teremteni, hogy biztosítsuk a magyarságnak azt a fejlődést, melyet ezeréves történelmi munkája után tízmillió magyar megérdemel. A magyar ingatlan, a magyar kereskedelem, a magyar ipar, a jövedelmező pályák, a szellemi erőpontok olyan arányban kerültek a zsidó imperializmus kezébe, hogy az egy csekély számú kisebbség elnyomó zsarnokságát jelenti, mely minden jogrend kifejlődését megakadályozza. Mert ha a jogrend sérelmét visítjuk, ha egy elkeseredett ököl lemér egy-két pofont az utcán: akkor annál inkább a jogrend általános betegségét, kiépülésének lehetetlenségét jelenti, ha egy kisebbség az államban külön államot, a nemzetben külön nemzetet alkotó szolidaritásával s irtózatos tőkéjével elvonja az élet és fejlődés feltételeit a nemzet egyetemes nagy testétől.

A jogrendnek a nemzet egész egyetemét védő kifejlődését elsősorban az 1867 óta uralkodó briganti-liberalizmus tette lehetetlenné, mely a boldogulást, a hatalmat, a hódítást, a minden eszközzel küzdő és semmi lelkiismerettel meg nem kötött törtetőnek biztosította. A zsidóság mai vagyona, hatalmi állása egy több évtizede tartó jogrendellenes állapotnak az eredménye. Egy nagy történelmi restitúció feladata előtt állunk: megalkotni a törvények és intézmények olyan rendszerét, mely a jogrendellenes vagyont és hatalmi befolyást visszaadja a nemzet egyetemének. Visszaadja nem egyéni önkények vállalkozásával, hanem a törvény erejével, egy egyetemesen védő jogrend felállításával. Ezen a téren egyes intézkedések, izolált törvények nem érnek semmit. Jogrendet csak a törvényeknek és intézményeknek egész teljes rendszere adhat, hol minden paragrafus támogat minden paragrafust, minden egyes intézmény erőforrása, segítője minden intézménynek.

Így például a főiskolai numerus clausus elve, így különállva, bármily szépnek látszódjék is, még veszélyes is lehet adott esetben. Egyfelől a nagy anyagi eszközökkel rendel­kező zsidó ifjúság könnyen szerezhet külföldön magas kiképzést, s aztán hazajőve a hatalmas zsidó szolidaritás révén megtalálja a maga helyét. Másfelől itt benn is állíthat a zsidóság fóiskolákat. Ezért ki kell mondania numerus clausust az összes kenyérkereső pályára, akár köz, akár magánjellegűek legyenek. Ez fogja csak megteremteni azt a jogrendet, mely minden fajnak egyenlő boldogulási feltételeket biztosít a versenyben. És feltétlenül törvénnyé kell tenni a numerus clausus elvét már a középiskolákban is. Csak a népiskola az, mely természeténél fogva nem tűr meg ilyen elvet.

Az az óriási megvonaglás, melyet a zsidóság teste a mozirendeletre[4] kiváltott, mutatta, hogy az éles zsidószem észrevette, hogy ebből a szerény kezdeményezésből a jogrend felépítésének, a nagy történelmi restitúciónak egyetemes törvényrendszere fejlődhetik ki. Itt van mindenek-előtt a hadimilliomosok kérdése. Lehetetlen, minden jogrend és morál erejével lehetetlen, hogy milliók szenvedése, vére, tragédiája egy kevésszámú lelkiismeretlen harácsoló szemérmetlenül aránytalan boldogulásáért legyen. Ha jogrendi kötelességnek veszik azt, hogy egy agyonéhezett tisztviselő vagy munkás destrukciója után balhásszanak, mennyivel inkább kívánja a jogrend, hogy egyetemes vizsgálat tárgyává tegyék: ki mivel és hogyan szerezte vagyonát? Az igaztalanul szerzett vagyont a maga egészében el kell kobozni a közjó számára, s harácsolóját ki kell tiltani az országból. A nye­reségnek aránytalan nagysága önmagában is igaztalanná teszi a vagyonszerzést. Ezt a vagyonrevíziót valószínűleg a szocialisták fogják leghangosabban követelni.

Minden galíciai, akit az ország határán beengednek, kiáltó sé­relme a jogrendnek. Mert az itt évszázadok óta országépítő becsületes munkát végző lakosság megélhetését veszélyezteti. A jogrend kiépítésének első kötelessége, hogy az 1910. év óta betelepült, nagy részben galíciai zsidóságot kivétel nélkül eltávolítsa az országból. Ez az intézkedés a büntetőbí­róság feladatainak nagy megkönnyebbítését jelenti, s az általános emberi morál és kultúra szempontjából is sürgős követelmény. Minden jogrend megtagadását jelenti, hogy egy ország fővárosa egy belopózott vagy kegyelemből beengedett csekélyszámú kisebbség hatalmában és birtokában legyen.A jogrend kívánja, hogy törvényes intézkedéssel visszajuttassuk annak a fajnak, melyet a jogfolytonosság elvén megillet, hogyvisszajuttassuk a nemzet egyetemének. Törvényt kell hozni, mely az ingatlan hovajutását szabályozza, s megvédi a magyarságot attól, hogy hontalan legyen nehezen vásárolt hazájában.

Ki kell építeni a jogrendet a szellemi nevelés, a lélekfor­málás, az irodalom és művészetek területén is. Mindenek-előtt azok a sajtóorgánumok, melyek az ország tragédiájá­nak előidézésében résztvettek, vagyonukkal együtt elkobzandók. Lehetetlen és minden jogrend megcsúfolását je­lenti, hogy olyan tőke és olyan elemek vegyenek részt a közélet irányításában, amely tőke segítségével ezek az elemek minden jog eltiprására, rablásra, gyilkosságra, hazaárulásra izgattak. Aztán a sajtó terén is meg kell valósítani a numerus clausust.

A jogrend lelki megalapozásánál igen fontos, s a teréz­városi kisgazda valószínűleg csak szórakozottságból felejtette el megemlíteni: hogy a lelkiismereti szabadság álarca alatt ne tűrjünk meg olyan szektát, melynek ős törzsbabo­nái lehetetlenné tesznek minden jogrendet. Sok mesés hír van az indiai sztrangulátorok szektájáról, melynek tagjait irtózatos babonájuk arra űzi, hogy minél több embert megfojtsanak.

E szekta befogadását bizonyára a megértési és lelkiismereti szabadság legzengőbb apostola sem kívánná. Lehet-e megtűrni egy olyan államban, ahol jogrend van egy olyan szektát, melynek ős törzsbabonája az egész kultúremberiség tisztátalanságát hirdeti, mely a törvény előtt a hamis-tanúzást parancsolja, mely az ős emberirtó századok vad elfogultságát ágyazza a lelkekbe? Az ilyen szektát az emberi kultúra, az emberi haladás, az örök emberi jogrend érdekében törvénnyel kell kitiltani az országból, helyiségeiket és vagyonukat kórházakra s munkásjóléti intézményekre kell fordítani. Nem lehet egy jogrendállamban mesterségesen tenyészteni az ötezer év előtti Ázsiát. A mozirendelettel felmerült vesztegetési ügy hangos figyelmeztetés, hogy a jogrendet az immorális zsidó tőkével szemben igen erő­sen ki kell építeni. Egy ilyen vesztegetés, mely a törvény hozóit és alkalmazóit akarja önző céljaira megvásárolni, nagyobb és egyetemesebb sérelme a jogrendnek, mint azok a rémmesévé felfújt szállodai és orgoványi elintézések. Különben is én csak egy Orgoványt ismerek: az egész összeomlott Magyarország egyetlen óriási Orgovány, ahol az ország széttépett teste, ezer és ezer meggyilkolt magyar, mindennapi tragédiák, végtelen magyar nyomorúság s a megfertőzött magyar kultúra hívja tetemre a zsidó imperializmust. A kifosztott, megcsalt, elárult magyarság követeli a jogrend felépítését, mely megvédi a becsületes munkát, a becsületes gondolatot, s biztosítja a becsület érvényesülését az emberek versenyében.

A Nép, 1921. május 26.