Két faj harca

A múlt évben a nemzetgyűlés egy kimagasló alakja han­goztatta, hogy az életversenyben védekeznünk kell a zsidóság szellemi felsőbbsége ellen. Ez a mondat megütötte a fülemet. Nem mintha először hallottam volna. A hódító faj millió hangon rikoltotta ezt a felsőbbséget a világ négy sarka felé, s gőgös öntudata ott vastagodik minden tagjának ajakán. De meglepetve kérdeztem: tényleg olyan való valóság ez, hogy megvallását rákényszeríti az ellenfélre is?

Azóta igen sokszor állt előmbe ez a kérdés. Mert tényleg van egy bizonyos zsidó felsőbbség. Másképp teljesen érthetetlen volna, hogy azélet minden terén alulkerültünk a versenyben. De milyen természetű felsőbbség ez? Szellemi felsőbbsége?

Összehasonlítom először a két faj nagy alaprétegét: a magyar falu népét a még kultúrátlan, nagyrészt Galíciából beáradt zsidósággal. Az első dolog, ami meglepi azt, aki a magyar parasztot megfigyeli, hogy mennyire rendszerben gondolkodik, tudatának minden eleme mily logikus, szükségszerű kapcsolatban van egész gondolkodásával. Egységes gondolkodás, tisztánlátó szem és józan ítélete faj uralkodó lelki sajátja. Az orosz fogságból hazatérő idegenektől hallottam, hogy milyen szívesen alkalmazták a magyar foglyot bármily foglalkozásban, ipari és kereskedelmi téren is, mert dolgosabb, értelmesebb és megbízhatóbb, mint általában az ott levő többi fajok tagjai. Kellő történelmi vezetés alatt nagyszerű kultúrát lehet építeni ezzel a néppel.

Milyen ezzel szemben a zsidó faj alsó nagy rétege? Már külsején egy ötezer év előtti barbár törzs elhanyagoltsága rikít. Az ős Talmud-bestia, kit a még csak félig emberré vedlett ősember-ordasnak vízözön előtti babonái rángatnak.

Tisztátalan előtte egy kés, mellyel a kultúremberiség egy tagja, egy francia, egy angol, vagy egy olasz evett, de tet­vek közt, poloskában, irtózatos piszokban baromi nemtö­rődömséggel tud élni. Kultúrszükségei abszolúte nincse­nek, s szerzése apró ravaszságain s őstörzsbabonája kan­nibál tanain kívül nincs szellemi élete. Tehát, ha a két fajt az előfakadó ősforrásnál, a népnél vizsgáljuk, a szellemi fel­sőbbséget semmiesetre sem a Talmud népénél fogjuk találni.

Hát a két faj kultúrát és történelmet csináló felsőbb rétekei? Zsenit, századokra szóló alkotást, nagy termő talentumokat minden téren a magyar faj adott. A nemrég múlt zsidó imperializmus alatt[1] bizonyára a fajnak nem utolsó, hanem éppen reprezentáns erői kerültek felül a kormánykerekek mellé. És tessék őket összehasonlítani a magyar fejlődés diadalmas korának vezetőivel, Széchenyivel, Kossuthtal, Eötvössel, Kemény Zsigmonddal, Deák Ferenccel stb. Ez az összehasonlítás megadja a különbség mértékét. Ha a szellemi felsőbbség a gondolkodás mélységében, a szellemi termés eredetiségében, a képzelet erejében, az intenció nagy átfogásában van, aligha lehet a magyar faj képviselőitől megtagadni a felsőbbséget.

Mert az a praktikus ügyesség és üzleti szimat, mely a szerzés nagy harcában segíti a zsidót, az speciálisan szellemi szükségszerűség, a kis ravasz ember apró leleményessége a csirkecomb megszerzésére.

És a zsidó faj hódításának titka, s az a bizonyos, tényleges felsőbbsége nem ebben rejlik.

Csak az igazság gyógyít, csak az igazság lehet állandóan megbízható fegyver, és nem szabad visszariadni a keserű igazságoktól.Magunk megismerése s az ellenség pontos meglá­tása nélkül nincs győzelem.

A zsidó felsőbbség: morális felsőbbség. És ez a következőkben áll: 1. Az életharcban a faj minden tagja szolidaritást és segítséget jelent a faj minden tagja számára. 2. Az életküzdelem válságos pillanataiban a faj minden tagja alá tudja rendelni a maga érdekeit a faj érdekeinek. 3. A faj érdekében a kezdeményezés s a felelősség elvállalásának legheroikusabb példáira képesek. Ha a napjainkban kopásig emlegetett keresztény etika abban áll, hogy minden szív megnyílik a másik seb előtt, ha a keresztény etika a testvéri összefogás erejében, a közösségért való munkás aggódásban, a közösségért minden kockáztatás heroikus elvállalásában van egész az önfeláldozásig: akkor országunkban is van keresztény etika, de a történelem tragikus humorával – a zsidóságnál van, házi használatra.

És hazánk dús keresztényei? Ez az ordas irigységek, az egymást harapás, a külön flótások szerencsétlen országa. A zsidó faj összes karjával emeli minden kis talentumát, nálunk minden igazi szellemi erő kétségbeejtően izolált és legtöbbször kiátkozott és sírig hajszolt. Azsidó sajtó mint egyetlen nagyszerű zongora, csodálatos összejátszással védi a faj érdekeit. Nálunk nemcsak a keresztény sajtóban nincs egység, de egy-egy orgánumán belül is mindenki külön járja a maga szellemi macsicsáját[2], vagy kékvókját[3] a keresztény kurzus vad kalamajkájában.

A zsidó küzdelem vezetői a keresztényeket is fajuk eszközévé tudják tenni, a keresztény harcosok hiúságból, apró érdekből, bosszúvágyból a zsidóval is összefognak egymás ellen. Ha valahol az univerzumban egy zsidó seb felpattan, ezer zsidó kéz nyújt gyógyítást feléje. Amagyar sebek hiába jajgatnak elfordult vagy közönyös szívek előtt. Ha a destrukció az egység hiányában, közös éhségen alapult kis klikkek dulakodásában, irigységben, pártoskodásban, az egyéni érdekek és szenvedélyek túlharsogásában, a szeretet hiányában van, akkor: – nem merem befejezni, de az istenért, ne használjuk ezt a buta szót.

Ne használjuk ezt a buta szót. Mert elhazudja a küzdelem lényegét, mert megtéveszti a küzdő erőket, mert a magyarság legértékesebb szellemi erőit idegeníti el a közös harctól. Mi nem a destruktív sajtó ellen küzdünk – hiszen talán a világon csak destruktív sajtó van –: mi a zsidó imperializmus hatalmas sajtótankjai ellen harcolunk. Mi nem a destruktív elemek ellen küzdünk, hiszen nem is tudjuk pontosan, hogy a történelmi életben mi a destrukció: mi a zsidó imperializmus, a zsidó kapitalizmus, a roppant organizáló hatalma ellen küzdünk:Nem az a mi tragédiánk, hogy a zsidó destruál, hanem az, hogy épít, szervez és hódít. Ezzel az ostoba szóval az életharc legprimitívebb jogait rúgjuk ki lábaink alól. Ez a hazug és hülye szó tette azt, hogy a magyar anarchia és zsidó összetartás mellett a destrukció elleni küzdelem másfél év óta abból áll, hogy magyar üt agyon magyart, s a zsidó Hencidától Boncidáig magáévá benblumenthálozza a magyar vér, a magyar szenvedés és magyar jog földjét, és minden harcosát kimenti a vízből.

Két faj élethalálharcáról van itt szó, s harcba kunkorodó bajuszunkra ne kenjünk hazug morális pomádét. Mikor én éhezem, teljesen mindegy nekem, hogy az, aki az ételt az utolsó falatig elveszi előlem a legszűziebb keresztény etikájú konstruktív zseni, vagy destruktív csirkefogó. A zsidóságot egy hitében, vérében gyökerező szétoldhatatlan erő kergeti folytonos hódításra, letörhetetlen imperializmusra. Bár igaz volna vádunk. Mert ha a zsidó születése meghatározottságánál fogva destruktív volna, már régen kidestruálta volna magát Európából. De hogy lehet destrukció ott, ahol olyan csodálatos egység, tervszerű harc, s olyan gigászi jövőépítés van. Hiszen ma csak az őrültek és a gazemberek nem látják meg azt a roppant épületet, melynek emelkedő falai először a „két forradalom” alatt döbbentek a látók szemébe. Ahogy az orosz imperializmus programjában örök pont volt Konstantinápoly elfoglalása: a zsidó cionista imperializmus itt Budapesten, s a hozzáragadó Magyarországon akarja felépíteni az új Siont, az új hazát, világ-uralmának nyugati bástyáját. A „kommunizmus” csak elsietett kísérletezés volt ebben az irányban. Azért jajgass szerencsétlen nyavalyás magyar, hogy a zsidó épít, irtózatos arányban épít önmagának jövőt, neked sírboltot, és ne a „destrukció” ellen kuruttyolj.

Ezért nem lehet a létért való küzdelemben különbséget tenni zsidó és zsidó közt. Ezért veszélyesebb a fehér zsidó, mint a vörös zsidó, ezért hódítóbb a nemzetiszínű zsidó, mint a nemzetközi zsidó, ezért – ha már úgy tetszik – destruktívabb a keresztény zsidó, mint a zsidó zsidó. Mert fehérség, nemzetiszínűség, kereszténység csak ügyes fedezék a zsidónál, honnan biztosabban lődözi imperializmusa irtózatos lövegeit.

Mikor a magyar felemeli a karját és elrikoltja magát: destruktívat ütök, egész bizonyosan zsidóra gondol. De amikor a karja lecsap, már egy magyart üt kupán. Mert ügyes a zsidó, és magyar a magyar. Ezért nem szabad e tragikus küzdelem lényegét semmilyen álszó alá hazudni, ezért kell könyörtelenül feltárni a veszély nagyságát, az ellenség erejét, a harc feladatait.

De más veszélye is van az ilyen destrukcióféle hazug jelszónak. Vannak dú-keresztények, mint ahogy vannak dúvadak, akik abban tomahawkozzák ki kereszténységüket, ha megbotránkozhatnak, pálcát törhetnek, ha szellemi erőket feszíthetnek meg. Ezek most felbátorodva, véres szemmel csikorgatják a kereszténységüket, hogy kit lehessen felfalni, s már Petőfi, Jókai és mindenki destruktív nekik, aki tehetségesebb náluk, tehát mindenki. Nem szabad a magyarság sorsát az ostobasághoz, a szellemi sötétséghez, az emberiség visszahúzó különceihez kötni, mert akkor biztos halál vár, gyalázatos, feltámadás nélküli halál. A magyar jövő, az integrális Magyarország kultúránk széles horizontjában, s a magyar szellem építő szabadságában van.

A Nép, 1921. május 5.