Asztalos Miklós (1899-1986):
Tíz éves kis fiúcska voltam, amikor először hallottam ezt a nevet: „Szabó Dezső”. Pár héttel előbb hagytam ott az elemi iskolát és pár hét választott el attól, hogy mint első gimnazista megkezdjem középiskolai tanulmányaimat a kolozsvári református kollégiumban.
Mint addig is minden nyáron, 1909-ben is Szovátán nyaraltunk július első napjaitól augusztus közepe tájáig. Akkor két lovaskocsin mentünk Székelyudvarhelyre. A város alig tízezer lakost számolt, de megyeszékhely volt és három középiskolával dicsekedhetett: az évszázados református kollégiummal, a királyi katolikus gimnáziummal és egykori Székelytámad vára romjaira épített újabb keletű főreáliskolával. Ez utóbbiban tanított matematikát és fizikát édesanyám nevelőapja, anyai nagybátyja: Hlatky Miklós, az én keresztapám.
Miklós bácsi, ahogyan egész életemben neveztem őt, 1848-ban született Szabadkán. Az egyetem elvégzése után rövid ideig Aradon tanárkodott, majd Székelyudvarhelyre helyezték. Itt tanított egészen nyugdíjba vonulásáig, az 1910-es évek elejéig. Nemzedékek hosszú sora került ki a szigorú, de igazságos tanár keze alól, többek közt apám, akinek osztályfőnöke is volt. Udvarhelyre kerülvén feleségül vette Gyarmati Vilmát, a dúsgazdag Gyarmati Ferenc ügyvéd egyik lányát. Pompás emeletes nagy házat hozott Vilma néni hozományba a főutcán, akkor még Botos utcának hívták, utóbb lett Kossuth utca belőle. Ennek emeletén lakott Miklós bácsi az utcára néző ötszobás, pompás lakásban. A középső szobából erkély, ahogyan mondták, „álltány” nyílt az utca fölé s mint kisgyerek, gyakorta néztem róla az esti korzó forgatagát, a szemben levő Budvár nevű hegyet és a sokszínű napnyugtát.
A húga korán elvált férjétől. Két leánygyermeke volt. A fiatalabb volt az édesanyám. Nehéz anyagi helyzetben maradt nagyanyám, s mivel Miklós bácsi házassága gyermektelen maradt, anyámat örökbe fogadta s anyám kisiskolás korától ott nevelkedett a Kossuth utcai nagy Hlatky-Gyarmati házban. Amikor 1898-ban férjhez ment, Miklós bácsiék örökbe fogadtak egy másik rokonleánykát, most Vilma néni kis unokahúgát, a sokgyermekes Rózának, Lányi Imre postafőnök feleségének legkisebb gyermekét, Ibolykát. Ibolyka mintegy 8-9 évvel volt idősebb nálam, s mint gyerek amolyan kismamának tekintettem.
Ezt előre kellett bocsátanom, hogy az elmondandóimat megfelelő miliőbe tudja helyezni a kései olvasó.
A szokott évi nyaraláson voltunk Korondon, Szejkén és Szovátán. Itt, Szovátán hallottam 1909 nyarán először ezt a nevet: Szabó Dezső. Akkor még nem jelentett semmit számomra. Értesültem róla, hogy fiatal tanár, aki most kerül Udvarhelyre, s hogy minden bizonnyal én is meg fogom ismerni, még mielőtt hazamegyünk Kolozsvárra megkezdeni a gimnáziumi életet.
A két asszony, Vilma néni és anyám s a már eladósorba serdült Ibolyka nem is egyszer beszélgetett előttem arról, hogy milyen szenzáció vár ránk Udvarhelyen: egyszerre négy új tanár kerül a reálba. Ezek egyikeként emlegették Szabó Dezsőt, aki nem kisebb helyről jön, mint Nagyvárad, aminek a Holnap megjelenése óta súlyosan csengő neve volt országszerte. Különben is Nagyváradot gyakorta emlegették Pece-parti Párizsnak. És Udvarhelyről a szóbeszéd szerint nem kisebb személyiség mondta volna, hogy Küküllő-parti Athén, mint az egyszer ott is megfordult I. Ferenc József. Az udvarhelyiek – legalábbis a szellemi foglalkozásúak – testvérvárosuknak is érezték Váradot.
A szovátai nyaralás után újra megérkeztünk Udvarhelyre. Anyámmal ketten elfoglaltuk egykori leányszobáját, az utcai, úgynevezett „oldalszobát”, Vilma néni átvette a parancsnoklást a konyha és az éléskamra felett. És az első vasárnap délben ott ebédelt a négy új tanár. Történetesen apám is megérkezett, s így tízen ültük körül a nagy, ovális asztalt a kis ebédlőben. A nagy ebédlőben csak a nagy családi alkalmakkor és az ünnepélyesebb vacsorákon terítettek. Ezzel is jelezte Miklós bácsi, hogy barátokként, kollégákként, otthonosan fogadja a friss jövevényeket.
Nem tudom, milyen elgondolás alapján, de Szabó Dezső egyik oldalán nem kis megilletődéssel én ültem. Így aztán alaposan szemügyre vehettem, mert előzőleg a szalonban történt bemutatkozásnál, mint merőben felesleges, nem voltam jelen. Bizonnyal lent játszottam a nagy gazdasági udvar mögötti ősi, gyümölcsös kertben a méhesnél, ahol mindig nagyon jól éreztem magam.
Négy új tanár ült az asztalnál. A legidősebb közöttük Hartmann János volt – egyidős apámmal -, később Keményfire magyarosította a nevét és a harmincas években Budapesten mint a Napkelet szerkesztője, közismert irodalmár lett. Négy évvel fiatalabb volt Szabó Dezső. Épp 30 éves volt akkor, amikor ott az asztalnál megismertem. Amennyire vissza tudok emlékezni, a négy férfi közül őt láttam leginkább olyannak, aki adott a külsejére. Bőbeszédű volt és elég hangos. Vitte a szót s derűvel nyugtázta, ha huzamosabban magára tudta vonni az asztalnál ülők figyelmét. Hozzám is volt néhány kötekedően élcelődő szava, ennek már csak az ízére emlékszem, s talán hogy kedvébe járjon a háziaknak, a feketekávénál rövid időre az ölébe is vett. Anyám meg is jegyezte, hogy nagyobb vagyok már annál, semhogy ilyen kedveskedés járna nekem, de Szabó csak nevetett. Ám anyám szigorú pillantására mégis jobbnak láttam alkalomadtán lekászálódni a térdeiről.
A harmadik új tanár Balázs Sándor volt. Három évvel volt fiatalabb Szabónál. Szintén irodalmár volt. Kevéssel utóbb több darabja került színre és nyert akadémiai jutalmat. Majd elvette az Udvarhelyen tanító Beczássy Juditot, akiből szintén író lett. Balázzsal egyidős volt a negyedik tanár, a testes Pálla Jenő. Rajzszakos volt. A tanári diploma megszerzése után Münchenben is járt, sőt ott ki is állított mint festő. A kor szecessziós stílusában rajzolt, és akkor tért rá festési technikájában az aquarell használatára.
1909-ben nem is láttam többet Szabó Dezsőt. De úgy mentem vissza Kolozsvárra, hogy van egy ilyen nevű, kedves és kedélyes tanár Székelyudvarhelyen. Akire nemcsak azért gondoltam tisztelettel, mert tanár volt, hanem azért is, mert kerek húsz évvel volt idősebb, mint én, s mert csakhamar megtudtam, hogy év közben is Udvarhelyen gyakran megforduló apámmal jó barátságot kötött. Hiszen alig volt négy év korkülönbség közöttük. Az egyre ritkuló, de mindig szíves érintkezés meg is maradt köztük végig még a negyvenes években is. Apám azok közé a kevesek közé tartozott, akibe – a legjobb tudomásom szerint -, soha nem mart bele.
A következő nyár végét szintén Udvarhelyen töltöttük. Ekkor hallottam először, hogy Szabó Dezső erősen udvarol ifj. Gyarmati Ferenc törvényszéki bíró Ildikó nevű lányának. Ildikó unokahúga volt Vilma néninek és nagyon szép leány volt. Ebben az időben 18-19 éves lehetett. Suttogtak róla, hogy Szabó Dezső szívesen feleségül venné, de vagy a lány vagy a család valami okból húzódozott ettől. Valban nem lett a dologból semmi, de később a család gyakran hálálkodott a sorsnak, hogy nem lett ebből a frigyből semmi. Szóval ez idő tájban voltak hónapok, amikor megvolt a lehetősége annak, hogy „rokonság”-ba keveredek Szabó Dezsővel. Én alig voltam 11 éves, s ilyesmiről előttem nemigen beszéltek, s így ezen túlmenőleg nem tudok semmit a dologról. Pedig a nőtlen maradt Szabó Dezső közelebbi megismeréséhez talán olyan adatokat tudhattam volna meg, amelyek ma már felderíthetetlenek. Később is a „nő-ügyei” voltak azok, amikben több volt a misztifikáció, mint a realitás.
1910 őszén lett Szabó Dezső Udvarhely „hőse”. Politikai pártállás szerint hol hőse, hol botrányköve. Először egy tanári gyűlésen fakadt ki, hogy éhes hassal nem lehet himnuszt énekelni, majd ezt egy memorandumba is beleírta, amit a tantestület magáévá is tett. Udvarhely a korra jellemzően mindig kétarcú volt. Kormánypárti képviselőt választott, mert ez volt a célravezető, viszont hangulatilag élesen ellenzéki, 48-as volt. A belpolitikai földindulás, a koalíció bukása országszerte felborzolták a politikai kedélyeket, s ebben a hangulatban Szabó Dezső országosan ismételgetett mondata páratlanul reflektorfénybe állította az új tanárt a városka közvéleménye előtt.
Nyaranta egy-egy ebéden ismét viszontláttam Szabó Dezsőt. Most már ritkultak ezek a vendéglátások, mert Pálla Jenő megkérte Ibolyka kezét, s így most már nem volt eladó lány a háznál. Miklós bácsi Pálla mellett Hartmann-nal melegedett legjobban össze. Ez a barátság egyre mélyült és csak Miklós bácsi halálával ért véget.
Szabó Dezsőre, mint tanárra, jellemző az alábbi hiteles kis történet. Tanítványaitól tudtam, hiszen ekkor már én is III-IV. gimnazista voltam, és jóban lévén az idősebb udvarhelyi realistákkal, sokat beszélgettünk a tanári karról. Szabó nem szeretett feleltetni, 5-6 hét is eltelt anélkül, hogy bárkit is feleltetett volna, s akkor aztán egy óra alatt mint kellemetlen kötelességet lerázandó, lefeleltette az egész osztályt. Előadni annál inkább szeretett. Nagy lendülettel beszélt, s a tanulókat teljesen lekötötte. Egy pillanatig sem unták. Örültek az óráinak, s nemcsak azért, mert biztosak lehettek abban, hogy egy-egy feleltetési hullám után hetekig nem kellett félniök az újabb számadás veszélye miatt.
A tanárkollégák nem kis megbotránkozással emlegették még évek múlva is, hogy egy szép tavaszi napon az első óráról kivitte az osztályt, amelyben épp órája volt, a város fölött húzódó Csere-erdőbe, s ott töltötték az egész tanítási napot s ebédidőben olyan vidáman jöttek vissza, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna.
Az udvarhelyi négy esztendő alatt Szabó Dezső elveszítette a megérkezésekor őt körülvevő rokonszenvet, s a városka botrányköve lett. Amikor 1913-ban, a tanév végén elköltözött Sümegre, általános fellélegzés fogadta ezt a tényt. Minthogy a családban most már két tanár is volt, Miklós bácsi és a már két éves vő: Pálla Jenő, nemegyszer hallottam erről. Nem nekem szánt közlések voltak ezek, de lehetetlen volt meg nem hallanom.
1917 nyarától 1918 tavaszutójáig, amikor aztán a pótsorozáson „tauglich” lettem és bevonultam a 82. „székely” közös gyalogezredbe Szászvárosra, rövid pár napos kihagyásokkal állandóan Székelyudvarhelyen éltem. Mint tizennyolcadik évét betöltött, minden iránt érdeklődő ifjú ember, csakhamar megtudtam, hogy az Ungvárról Lőcsére áthelyezett Szabó Dezsőnek regénye jelent meg Nincs menekvés címmel. A regényből csakhamar került példány Udvarhelyre is. Nem tudom, könyvtárosi úton-e, vagy talán Szabó dezső gondoskodott arról, hogy a könyv eljusson Udvarhelyre is, de kevéssel megjelenése után már kézről kézre járt.
Bár mindenki, aki elolvashatta, azon a véleményen volt, hogy Szabó udvarhelyi élményeit írta ki magából kegyetlen túlzásokkal és torzításokkal, a könyv különösebb megbotránkoztatást nem okozott. Az emberek úgy suttogtak róla, mint ahogy illetlen, de érdekes dolgokrl szokás. Találgatták, hogy mi kire céloz. Volt, aki találva érezte magát, de az is méltóságán alulinak tartotta volna, hogy ezt szélesebb körben dobra is verje és sértődöttségét közhírré tegye. Ahogy visszaemlékezem, az a kő, amit Szabó ezzel a regénnyel Székelyudvarhely intelligenciájának tavába vetett, meglepő gyorsan szétgyűrűzött, és hetek alatt nyoma sem maradt. Gondolom, ha nem lett volna már negyedik éves a világháború, nagyobb lett volna a visszhang. De a lelkekre nehezedett gondok nagyobbak voltak, semmint, a Szabó-adta fricska komolyabban és hosszabban felingerelt volna bárkit.
1920 márciusának első napjaiban érkeztem meg mint repatriáló Budapestre. Apám már ősz óta ott volt – a románok az eskü megtagadása miatt már 1919 szeptemberének elején illetékességi helyére, Székelyudvarhelyre toloncolták volt anyámmal együtt. Anyám csak 1920 augusztusának utolsó napjaiban érkezett meg a fővárosba. Pestre érkezvén felhagytam jogi tanulmányaimmal, és a bölcsészeti karra iratkoztam be a két menekült és ideiglenesen összevontan működő kolozsvári és pozsonyi egyetemen. Apámnak a pályaváltoztatás ellen nem volt kifogása, csak azt kötötte ki, hogy ezt aztán végezzem is el. A két egyetem közös bölcsészeti kara a Polgári Iskolai Tanárképző Győri út 13. szám alatti épületében működött. Apámmal Istók János szobrászművész Attila körút 14. alatti lakásában kaptunk egy szobát. Apám és a hosszúfalusi pásztorfiúból lett kiváló szobrász jó 20 éves meleg barátságban voltak. Így kerültünk hozzájuk, s én tanítottam a kisebbik fiút, Lacit. Budán laktam és Budán jártam egyetemre, így nagyon ritkán kerültem át a pesti oldalra. Még irodalmi ambícióimat is Budán éltem ki, mert verseket írtam Virágh Béla Budai Napló című lapjába.
Már igazán nem tudom, hogy egy napsütéses májusi napon miért is mentem át Pestre. De ezt a délelőttöt sohasem felejtem el. Az Apostolok söröző kapuja előtt egyszer csak feltűnt egy göndörös hajú, középkorú, tokás, nem magas, de korpulens férfi. Ebben még nem volt semmi különös. De abban már igen, hogy másodperceken belül fiatalemberekből valóságos embergyűrű vette körül, olyannyira, hogy a meglepettnek látszó férfi valósággal a falnak szorult.
-Éljen Szabó Dezső!... Halljuk Szabó Dezsőt! - hangzott az egyre gyarapodó csődület egyre hangosabb lelkesedése és követelése.
Most már magam is tolakodni kezdtem. Az volt az érzésem, hogy a fiatalok tudhatták, hogy a „Mesternek” előbb-utóbb ki kell jönnie az utcára és vártak rá. Sikerült is úgy furakodnom, hogy láthattam az elégedetten mosolygó Szabót. Puha világosbarna kalapját levéve meglengette, de nem szólt. Szemmel láthatóan élvezte a népszerűséget. Később ötlött föl bennem, hogy a közelben levő Táltos Kiadónál járhatott, s utána tért be egy pohár sörre s valami harapnivalóra az Apostolokba. A Táltosnál kevéssel előbb magam is megfordultam, elvittem egy regényem kéziratát, amit később dicsérő szavakkal kaptam vissza, azzal mentegetőzvén, hogy névtelen kezdők munkáival nem foglalkozhatnak, nincs pénzük a reklámra.
Néztem Szabó Dezsőt, akit nem láttam már jó hét esztendeje. Nemcsak én nőttem föl azóta, de ő is megváltozott. Nem öregedett meg, óh nem. Csak éppen a negyven felé közeledő férfi már nem volt a régi harmincéves, akinek életemben először megláttam volt. Mintha az arca megkeményedett volna, bár teltsége bizonyos puhaságot megőrzött a régiből. Csak a tekintete lett nem keményebb, hanem csillogóbb.
A csődület egyre hangosabban követelte a megnyilatkozást. Most már nők és korosabb járókelők is megálltak s vártak. De Szabó Dezső elhárító mozdulatot tett. Majd csendet intett. Hirtelen várakozó hallgatás állt be. Ekkor pár semmitmondó szóval azt kérte, oszoljanak szét, ne keltsenek szükségtelen feltűnést, s bár szívvel-lélekkel az ifjúságé, sem az idő, sem a hely nem alkalmas arra, hogy olyant mondhatna, amit várnak tőle. Mosolygott és elindult, egyenesen neki az őt fogva tartó embergyűrűnek, s az úgy nyílt szét előtte, mintha egy bika közeledett volna feléje. Most az lett a helyzet, hogy Szabó Dezső elöl ment, s a csődület mint egy falka követte. A szembe jövők riadt tisztelettel tértek ki előlük. Egy darabig még néztem utánuk, aztán mentem a magam dolga után.
S ami nem adatott meg nékem tavasszal az Apostolok előtt, azt megkaptam nem is sokkal később a régi parlament egykori üléstermében, ahol három előadást is tartott egymás után a páratlanul népszerű Szabó Dezső.
Az előadó a hajdani előadói emelvényen trónolt. Az egykor képviselői padsorok zsúfolva voltak minden korú és minden nemű, a legkülönbözőbb társadalmi osztályokból összesereglett hallgató közönséggel. Még el sem kezdte az előadását, máris tomboló taps üdvözölte. Amilyen most a legdivatosabb táncdalénekeseket szokta köszönteni.
Szabó Dezső hangja nem volt éles, de puha sem. Azonban igen jól tudott vele bánni. Mondatai közt, sőt gyakran az egyes szavak közt is ügyesen beágyazott hosszabb-rövidebb hatásszüneteket tartott. És az egésznek volt valami sajátos melódiája. Csüry Bálint, egykori kolozsvári magyartanárom, aki alapvető könyvet írt volt a szamosháti nyelvjárás hanglejtéséről, bizonnyal élvezettel kottázta volna Szabó előadásának „hanglejtését”, ha módja lett volna rá. Éneklősen beszélt, de tiszta magyarsággal. Szókapcsolásai, gondolatfordulatai éppen olyan szokatlanok voltak, mint leírt prózájában. Nem tudom, mennyire volt ez rögtönzés és mennyire felkészültség. Mindenesetre semmiféle jegyzetet nem használt, és kétségtelenül a rögtönzés érzését keltette a hallgatóban. Bennem is. És ez volt hatásának egyik fő alapja. Az embernek az volt az érzése, hogy az előadó gondolatai, ötletei ott születnek a szeme láttára, füle hallatára s így részese annak a műalkotásnak, amely minden Szabó Dezső-előadásról elmondható. Előadásai sajátos szabói műfaj voltak, s ott alakultak ki – legalábbis látszatra – a szemünk előtt. Magával ragadó előadó volt. Az ember nem tudta kivonni magát a hatása alól. Azok meg éppen nem, akik azért jöttek el, hogy épp azt hallják, amit aztán meg is kaptak tőle.
Első előadásából közel félszázad távolából ma is elevenen él néhány részlet. Élesen kikelt a hazafiaskodó, irredenta költészet ellen, amely oly bő termésű, hogy „ha az ember feltartja a tollát a levegőbe, feltétlenül átdöf vele négyet-ötöt”. Élesen kikelt az úgynevezett „fehérirodalom” követelése ellen is. Csúfolkodó éllel tiltakozott az irodalom gyermekszobásítása, megfehérítése ellen.
„Ismerik ugy-e, kérdezte emelt hangon – Ady csodálatos versét, a Májusi zápor utánt? És emlékeznek ezekre a pompás sorokra, hogy: Itt is, ott is asszony-csapat / Kapál, hol majd élet terem. / Óh, mégis-mégis élni jó. / Erősek és fiatalok / S a lábuk térdig meztelen / S a lábuk térdig meztelen. Ezeket a sorokat, ha Ady a fehérirodalmat követelő Szeszil nénik óhaja szerint írná meg, a vers ma így végződnék: S fehér harisnya lábukon / S fehér harisnya lábukon.”
Hatásszünetet tartott, s hátradőlvén székében, busa fejét körülforgatta a félkörben ülő közönség minden szektora felé. Alsó ajkát előre biggyesztette – akármelyik Habsburg megirigyelhette volna tőle -, s a kitörő nevetést, majd a forró tapsot egy csendet kérő kézmozdulattal visszaparancsolta, hogy pár perc múlva egy hasonló frappáns mondatánál ismét kitörjön a lelkes elismerés, amelyben mindig volt valami oylasféle, mintha a tapsolók azt mormolták volna magukban: no, most jl megmondta vagy valamiről vagy valakiről a véleményét.
Mert a személyekkel sem volt kíméletes. Amikor a fehérirodalmat követelő és a fizikai szerelmet az irodalombl kiirtani akaró tendenciákról beszélt, nem átallotta elharsogni, hogy „és ezt az a Szeszil néni követeli, akinek még most is érzem a csontos térdeit, amit oly nagy igyekezettel nyomkodott nem is olyan régen egyik értekezleten az asztal alatt a térdeimhez”. Ez meg is hökkentett volt, mert sárfecskendezésnek éreztem. De a nagyközönség honorálta az „indiszkréciót”.
Legjobban a következő mondatai vésődtek a fülembe és a szemembe, mert a szónokló Szabó Dezső nemcsak hallási élmény volt, de egyben látvány is. „Mert tudják-e önök, hogy mi is az az asszimiláció? (Hatásszünet.) Eszem húst, eszem burgonyát, iszom vizet, iszom bort és ebből a húsból, krumpliból, vízből és borból mind... mind... hús és vér, mind... mind Szabó Dezső lesz!” Az első „mind... mind”-nél jobb kezével megragadta bal felsőkarját, bal kezével a jobb felsőkarját s ezt széles gesztussal többször is megismételte. „Hát ez az asszimiláció!” Frenetikus elismerés a hallgatóság részéről. Ezeket a mondatokat és a kísérő mozdulatokat azóta is hallom és magam előtt látom. Pompás színészi teljesítmény volt. Az író és a színész remek egymásba ötvözése volt az előadó Szabó Dezső.
De nem maradtam Szabó Dezsőnek csak többszöri hallgatója és sűrű olvasója, hanem egy véletlen folytán fehér asztal mellett is összejöttem vele. Az időpontot pontosan meghatározza az, hogy amikor az együtt töltött éjszaka után reggel hazamentem, az utcán a rikkancsok az előző este történt Club-kávéházi merénylet hírével csalogatták az újságvásárlókat.
Ma már nem tudom rekonstruálni, hogy hogyan is verődtünk össze. Emlékeim ott kezdődnek, hogy a villanyfényben fürdő várost néztük a Gellérthegy keleti oldalán levő Gellérthegyi Kioszk teraszán, s szerény anyagi lehetőségeinkhez mérten meglehetős takarékossággal iszogattuk borainkat. Csupa székelyudvarhelyiek voltunk együtt, csupa fiatal. És az asztalfőn ott trónolt, mint egy inkognitóban járó király, nem az egykori udvarhelyi tanár, hanem az „írófejedelem”, a közvéleményalakító: Szabó Dezső.
Mindenekelőtt Tompa Mártáról és Tompa Kálmánról kell megemlékeznem. Édesapjuk kollégája, sőt igazgatója volt Szabónak Udvarhelyen. Márta szenvedélyes szavaló volt, aki később sokszor szerepelt a nagyközönség előtt. Kálmán orvostanhallgató volt. A háború visszavetette volt egyetemi tanulmányaiban, s így még mindig az egyetem padjait koptatta. Később közismert budai orvos lett belőle, a művészek nagy barátja, aki művész-páciensei révén nagy képzőművészeti gyűjteményt szerzett magának. A harmadik udvarhelyi Csanády Gyurka volt. Még ő is egyetemi hallgató volt, de már ismert volt költői hajlamáról, verseiről, s egyik vezetője volt a SZEFHÉ-nek. Utóbb a Rádiónak lett állandó alkalmazottja, s több verskötete jelent meg. Nekem is volt már némi „irodalmi fertőzöttségem”. 1919-ben rendszeresen írogattam Kolozsvárott, az ottani színházi hetilapba. Szentimrey Jenő bemutatta Belvárosi Komédiájában is egyfelvonásosomat. Pesten is jelengettek meg verseim. És állandó cikkírója voltam az egyik szentesi napilapnak. Én voltam a „pesti munkatárs”. Ezekről azonban hallgattam, s így Szabó Dezső nem is sejtette bennem a fertőzöttséget. Velünk volt Szász Béla is, a SZEFHE egy másik vezetője. Ő ugyan aranyos-tordai volt, de az 1916-ban Tordára átkerült Tompáékat már Erdélyben ismerte. Amolyan magántudósszerűség volt, s a harmincas évek végén teste könyvet írt Attiláról. Bár jogász volt, elsősorban a klasszikus nyelvek érdekelték. Akkortájt latin historikusokat böngészgetett.
Régi ismeretségünk Szabó Dezsővel csakhamar tisztázódott. Emlékezett rám s apámról barátságos hangon emlékezett meg. Miklós bácsiról azonban elég tiszteletlenül nyilatkozott. Mintha csak le akarta volna rombolni bennem az iránta érzett tiszteletet. Többször is odafordult hozzám, a balján ültem, s a fülembe súgdosta azokat a valószínűleg frissiben kitalált pajzán történeteket, amelyek arról szóltak, hogy Miklós bácsi hogyan és miképpen csalogatta a feleségét s milyen anyagilag is alátámogatott kapcsolatokat tartott fenn különböző szemrevaló székely menyecskékkel. Nincs kizárva, hogy nem volt-e valami valóságmagja egyik-másik történetének, de erősen el szabódezsőítve tálalta fel nékem. Az volt az érzésem, élvezi, hogy mennyire elképesztett történeteivel, leleplezéseivel. Fejét előreszegezte. Állát beletúrta fátermörder gallérjába, s így tokája még a valóságosnál is nagyobbnak tűnt. Közben fejét kicsit jobbra billentette, s a szeme sarkából rám-rám villantva figyelte a hatást. Mivel ildomtalannak tartottam, hogy valaha is utánajárjak, érdeklődjek az elmondottak hitelének, ma sem tudom, mennyi volt azokban a valóság. Engem mindenesetre óvatossá tett a véle való bizalom és közelebbi kapcsolat kiépítése iránt. Láttam, hogy aki vele kapcsolatba kerül vagy került, könnyen „Szeszil csontos térdei” kipublikálásának sorsára juthat akár alappal, akár alaptalanul.
Ebben az éjszakában, amelyen sokkal több szó folyt, mint ital – cseppet sem keltette bennem az italszerető ember benyomását -, azonban sokkal több volt a hangulatosság, mint ez az engem érintett disszonáns elem. Amikor eljött a záróra, senkinek sem volt kedve hazamenni. Gyönyörű, holdfényes éjszaka volt. Valahogy elkerültünk a Gellértheg nyugati oldalára. Itt, a lassan lejtő oldalon, több barlangszerű fülke volt. Itt Szabó megálljt parancsolt. Tompa Mártát felsegítette az egyik ilyen fülkenyílásba. A hold pompás, szinte színpadias világítást nyújtott. Dezső bátyánk kiadta a parancsot Mártának: szavaljon, mégpedig Adyt. És megkezdődött az évszázad talán leghangulatosabb irodalmi éjszakája. Tompa Márta szavalt. Szabó Dezső diktálta az elmondandó versek egymásutánját, s egy-egy elhangzott vers után hol kommentálta az elhangzottakat, hol a magyar zsenik örök sorsáról nyilatkozott. Ezek Ady voltak és ő, az örök tanítók és az örök meg nem értettek. Kiérzett ezekből a meg-megnyilatkozásokból, hogy a „mester” már kezdi látni, hogy népszerűségének fénye megkopott, hiszen most már nem tartóztatják fel az utcán jártában, mint 920 tavaszán az Apostolok előtt láttam volt.
Órákig tartott ez a holdfényes vers-parti a Gellérthegy oldalában. Kelet felől már kezdett bontakozni az új napot beharangozó hajnal rőtes pirkadása. És akkor nekivágtunk a szemben levő Sashegynek.
Ez a környék akkor még beépítetlen kültelek volt. Hiszen a Győri úti Paedagógium és a Mozdony utcai tanítóképző között (ma Kiss János altábornagy utca, azelőtt Fery Oszkár utca) egyetlen ház sem volt. Krumpli-, sőt kukoricaföldek váltogatták egymást, s villamos sem járt az Alkotás utcában. A Sashegyen gyümölcsösök és szőlők váltakoztak. Villáknak még se híre, se hamva nem volt. Akadály nélkül jutottunk fel a sziklás csúcsra, s onnan néztünk le a városra. Keletre, a szemben megindult nagyszerű kora reggeli napra, délre, a kelenföldi laktanyaépület csoportjaira s a vasúti töltésre, amelyről a vonatok egy sötét alagút-nyílásba vesztek bele, hogy befussanak a Déli pályaudvarra. Lenyűgöző látvány volt a szétoszló éjszakából lassan szürkén kibontakozó nagyváros. A „bűnös város”, ahogy Szabó Dezső megjegyezte, a forrás megnevezése nélkül idézve ezt az 1919 őszén elindított szólamot.
És ahogy egyre világosabb lett, úgy foszlott szét bennünk az éjszaka soha el nem feledhető hangulata, s egyszerre kezdtük unni egymást és önmagunkat. A hazafelé indulást Szabó Dezső kezdeményezte. Elkísértük a kapujáig. Aztán lassanként elszakadoztunk egymástól. Én szüleim frissen kapott Csanády utcai, még úgyszólván bútortalan lakása felé igyekeztem, s a Lipót körúton, a Club-kávéház táján figyeltem fel a rikkancsokra: „Támadás a Club-kávéház ellen”... Ezzel aztán elszállt az éjszaka utolsó hangulatfoszlánya is bennem.
A Bartha Miklós Társaságnak megalakulása óta elnöke voltam, annak ellenére, hogy Pécsett éltem. A Társaságot azért hívtuk életre, hogy legyen fóruma azoknak a magyar ígéreteknek, akik még a tudományos és irodalmi fórumok küszöbe előtt állnak. A gondolat a már említett Szász Béláé volt, s ő volt a ludas az én elnökké választottságomban is. És elnök maradtam egészen 1932-ben történt visszavonulásomig. És egymást követték új könyveim: 1927-ben Wesselényi Miklós, az első nemzetiségi politikus. Majd 28-ban Kossuth Lajos kora és az erdélyi kérdés. Ezeknek már országos visszhangja volt, s megnyitották előttem a Magyar Szemle hasábjait.
Itt tartottam belső változásaimban, fejlődésemben akkor, amikor a véletlen ismét összehozott volt Szabó Dezsővel. Ő akkor már túl volt nagy csalatkozásai nagy részén, s a rá leselkedő magány egyre inkább ráterpeszkedett. Ő is, én is alaposan mások voltunk, mint azon a feledhetetlen gellérthegyi éjszakán.
Az évet nem tudom már megmondani. Mindenesetre 1925 után és 1928 előtt volt. Szabó dezső lejött Pécsre, és előadást tartott a Nemzeti Színházban más címmel, de elsősorban önmagáról. Pécs erősen megosztott társadalmú és szétzilált lelkiségű város volt akkortájt. Több tábor állt egymással szemben. Az intellektuális zsidóság, a püspöki udvar köré csoportosult katolikusság, a nagy katonatiszti réteg és a nemrégiben elmagyarosodott kispolgárság, a pécsi tükék társadalma. Az egyetemi hallgatók túlnyomó többsége idegen volt. És zsidó. A pécsi egyetem merészen dacolt a numerus clausus törvényével, s a medikusok túlnyomó többsége zsidó volt. A jogi karon alig volt órára járó hallgató, csak szigorlatokra lejövő mezei jogászok. A bölcsészkaron pár tucat filosz lézengett s túlnyomó többségük nő. Így, akikre leginkább számíthatott volna Szabó Dezső, az egyetemi ifjúság itt közömbös volt vele szemben. A színház korántsem volt tele, de éppen üresnek sem volt mondható. Szabó dezső a bíborfüggöny előtt, egy kis asztalnál ülve adott elő. Már az ötvenedik éve felé közeledett, s mozgásában már volt valami tohonyaság. Nyoma sem volt benne az egykori ruganyos, jaj de fiatal vagyok én-tartásnak. Kétségtelenül fáradt ember benyomását keltette, akiben mintha bújkált volna a ki nem mondott kérdés: „mit is keresek én itt?” Mint előadó, most is frappáns és magával ragadó hatású volt, de egykor éles nyelve mintha elkopott volna. Nem vágott és alig szúrt.
Számomra újat nem igen mondott. Majdnem mindent hallottam vagy olvastam már tőle. Csak a személyes jelenlét adott értelmet annak, hogy mégis érdeklődéssel hallgattam. Az előadás befejezése pedig megérte az előző másfél óra várakozását.
Szabó Dezső felállt a kis asztal mellől, s egy lépést hátrált, amíg elérte a bíborfüggönyt, amelynek két szárnynyílását megfogta a háta mögött. Mint utólag rekonstruáltam, nem volt benne semmi spontaneitás, minden mozdulata tudatos, előre elgondolt, kiszámított volt. Mikor beállt ebbe a pózba, így folytatta:
„Tisztelt közönség!... Van nekem egy novellám... Amelyben a magyar paraszt elmegy magát gyógyíttatni a Riviérára... Egy zacskban búzát hozott hazulról magával, és egy reggelen lement a partra... begázolt a tengerbe és a kis zsákocskából a szántóvetők régi mozdulatával hintette... behintette a magokat a tengerbe... Így vagyok én is... igen tisztelt közönség... Szórom termékenyítő gondolataimat... életem magjait a magyar tengerbe..., de a magyar tenger egyre haragosabb... egyre haragosabb...”
Közben alig észrevehető mozdulatokkal egyre hátrább játszotta magát s lassan széthúzta maga mögött a függönyt s amikor az első „egyre haragosabb” elhangzott, már csak a feje látszott ki a függönyszárnyak közül, s a második, sokkal mélyebbre engedett hangon elmondott „egyre haragosabb” is elhangzott, összevonta maga előtt a hatalmas színpadi bíborfüggönyt.
Soha hatásosabb színpadi „abgangot” nem láttam még hivasásos színművészektől sem, pedig Európa számos színpadán nem egy világnagyság játékában gyönyörködtem. Ez az elvonulás felülmúlhatatlan és feledhetetlen volt. A közönség pár pillanatig dermedt csendben maradt, aztán egyszerre felcsattant a mindent elsöprő taps. Még azok is önfeledten tapsoltak, akik talán az előadás eszmei részével nem is értettek egyet. Szabó Dezső, a színész, győzött.
Az előadás után a Korzó Kávéházban személyesen is gratuláltam neki. Néhány, pécsi viszonylatban jelentéktelen tisztelője vette körül, akik közt tökéletesen magányosnak érezhette magát. Fáradt és keserű volt. Rám ismert, de sem nem örült, sem nem unt különösebben. Semmitmondó udvarias mondatokat cseréltünk. Felőlem nem érdeklődött, s így nem is mondtam el magamról semmit. Csakhamar elnézést kértem és elbúcsúztam tőle. Elvonultam a magam törzsasztalához vacsorázni. Észre sem vettem, amikor a vonatinduláshoz igyekezve elhagyta a kávéházat. A kávéház közönsége fel sem figyelt rá. Jelentéktelen idegennek vette. Az egyre haragosabb magyar tenger hasonlata igazolódott.
*
Következő kapcsolatom Szabó Dezsővel egyáltalán nem volt kellemes. Élete egyik anyagi mélypontján a Bartha Miklós Társaság sietett támogatására. Megvette tőle Megered az eső című regénytöredékét, amely valamikor az Elsodort falu folytatásának indult volna, de írás közben hamvába fúlt.
A szerződés úgy szólt, hogy ha a Társaság a regényt bizonyos, a szerződésben meghatározott időn belül nem adja ki, a kiadás joga visszaszáll a szerzőre, s a felvett tiszteletdíj az övé marad.
A szerződés megkötésénél nem voltam jelen. 1928 őszén két hónapon át külföldi könyvtárakban és levéltárakban kutattam, s 1929 októberétől 1930 júliusáig állandóan Berlinben, Varsóban, Halléban, Wittenbergben, Párizsban dolgoztam. A szerződést a két alelnök: Fábián Dénes és Szász Béla kötötte meg, s mindvégig őket terhelte a szerződés végrehajtásának nem kis gondja.
A Bartha Miklós Társaság szegény közösség volt. Csupa pályakezdő ember gyűlt itt össze. Magam is még mindig szaknapidíjas voltam a pécsi egyetemi könyvtárban, s korántsem vetett fel a pénz. Apám rendszeres anyagi támogatása nélkül meg sem tudtam volna élni. A Társaság a tagdíjakból tartotta fenn magát, s bizony ez nagyon szegény alap volt. Állami vagy valami más közösségi támogatásban soha nem részesült. Kiadványait, az 1925-ös Évkönyvet, az Értesítőt, majd az Új magyar földet tagjai anyagi áldozatkészségével adta ki. A Szabó Dezsővel kötött kiadási szerződés kétszer okozott nagy gondot. Először, amikor egy összegben ki kellett fizetni Szabó Dezsőnek a honoráriumot, azután pedig amikor elő kellett teremteni a kiadásnak, a nyomdának költségeit. A könyvnyomtatás sohasem volt olcsó szórakozás. A nyomdaszámlát ki kellett egyenlíteni többnyire az előállított nyomdatermék forgalmazása előtt. Emlékszem, hogy mind a két gondot sikerült megoldani. Szabó Dezső megkapta a tiszteletdíját, és előteremtődött a nyomdaköltség is.
A Társaságot Szabó Dezsővel szemben a maximális jóakarat vezette. Segített rajta anyagilag, és módot adott neki arra, hogy egy újabb könyvvel léphessen a közönség elé. De Szabót legkevésbé sem vezette jóindulat a Társasággal szemben. Mindenképpen azon volt, hogy a kiadás a kikötött határidőn belül ne sikerüljön, s így a Társaság veszítse el a kiadás jogát, ő pedig adhassa el még egyszer a kéziratot újabb honoráriumért. A regény már javában a nyomdában volt, amikor egy szép napon visszakérte a regény utolsó 20-30 kéziratos lapját azzal, hogy azokat még egyszer át akarja javítani. A cél azonban nem ez volt, mert egyáltalában nem adta vissza, csakhogy megakadályozza a határidő betartását. A Társaságnak, hogy a honoráriumban és a nyomdaköltségben benne fekvő kiadását ne veszítse el, nem volt más lehetősége, mint pert indítani Szabó Dezső ellen, és bírói úton követelni vissza a fondorlatosan kicsalt kéziratot.
A szerződés megkötésekor épp külföldi tanulmányúton voltam, s abba személyesen nem folytam be. Viszont már itthon, sőt állandóan Budapesten voltam, amikor erre az ominózus pörre sor került. Egyezkedési kísérleteink sikertelenek voltak. Szabó azzal fenyegetőzött, hogy megsemmisíti a nála levő lapokat. A Társaság ügyvédje ekkor azt kérte a bíróságtól, hogy az ítéletben adjon engedélyt arra, hogy a regényt a Szabó által visszatartott lapok lenyomtatása nélkül jelentessük meg, s befejezésül az ezt megengedő bírósági végzést tehessük közre a regénytöredék befejezéseként. Ez a lehetőség meghökkentette Szabót, és a még egyszer eladhatás reményéről lemondva visszaadta a kéziratrészletet, s így a könyv megjelenhetett a szerződés lejárta előtt egy lélegzetvétellel!
Bár a Bartha Miklós Társaság tagsága nemegyszer adta volt azelőtt is tanújelét annak, hogy Szabó Dezsőt becsüli és irányító egyéniségnek tartja, viszonya a mesterrel a kínos pereskedés után felettébb megromlott. Ettől kezdve gondosan kerültem a vele való személyes találkozást, azt tartván a legbiztonságosabbnak, ha el is feledkezik a létezésemről.
A könyvkiadás szellemki apja, Fábián Dániel épp a napokban írt Berlinből, ahol súlyos betegsége utáni lábadozó szabadságát tölti, s levelében megemlékezik Szabó Dezsőről is, akivel emlékiratai feljegyzése közben – úgy látszik – gondolatban sokat foglalkozik. Néhány sora ide kívánkozik. Íme: „ ...az ő történelmi érdeme, hogy mi kiskakasok is kukorékoltunk, az erőt és az indíttatást tőle kaptuk. Én elég korán szakítottam vele eszmei és mozgalmi vonalon egyaránt. Hányszor szidott le személyemben – név nélkül, de mindenki reám ismert. Mit jelent ez ma már. Nem bírt el semmilyen tehetséget sem. Legtöbbször romboló ösztöne kerítette hatalmába. Arra is rombolt, amerre nem lett volna szabad, s így megakadályozott minden nagy vállalkozást. De ha ő lett volna a második Marcus Aurelius, a bölcsesség, mértéktartás és okosság megtestesülése, akkor sem tudta volna megakadályozni a magyar történelem tragikus vonaglását. Viszont abban, hogy lélekben megmaradjunk magyarnak és okosan tájékozódjunk és ne dűljünk be a germán pestis rombolásának, a védőoltást tőle kaptuk. Hányszor írtam róla, és hányszor kísért mai éjjeli és nappali vergődésemben, kétségeim és trouvailljaim között. Olyan ez, mint az első szerelem. Sohsem szabadulunk kedves emlékétől, bár az idő elsodort bennünket térben és időben.”
Úgy érzem, Fábiánnak ez a pár friss keletű sora (1969. III. 3.) ide kívánkozott, s ő nem fogja rossz néven venni tőlem, hogy ide iktattam.
*
Most egy olyan epizódhoz értem, amelynek igazi mibenvolta hovatovább egyre rejtélyesebb lesz előttem.
Amikor Hóman Bálint a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatói székéből először ült át a kultuszminiszter dolgozóasztala mellé, egyik első feladatának érezte, hogy igazságot szolgáltasson azoknak a régi kollégáinak és barátainak, akiket a Tanácsköztársaság után hivatali állásuktól megfosztottak. Így hozta be majdnem egy időben Supka Gézát és Trócsányi Zoltánt a Nemzeti Múzeumba és szolgálattételre mindkettőt a Széchenyi Könyvtárba osztotta be. És ekkor tett Hóman egy gesztust, valószínűleg a volt kollegista társ, Szekfű inspirációjára Szabó Dezső felé. Ekkor még nem romlott volt meg annyira Szekfű és Hóman viszonya, mint később, amikor az Szekfű részéről már-már nyílt szakítássá fejlődött. Erre példa, hogy egy ízben Szekfű tőlem kért valaki számára olyan protekciót, amit csak Hómantól kérhetett volna. Ekkor találkozván Szekfűvel, a Múzeum földszinti folyosóján, megkérdeztem tőle, miért hozott ilyen kényes helyzetbe, amikor én semmit sem tehetek. Miért nem fordul Hómanhoz? És ekkor ezt felelte:
-Tudod, amióta Bálint más pályára lépett, nem akarok a terhére lenni...
Hogy mi volt Hómannak ez a Szabó Dezső felé tett gesztusa, ez lesz egyre rejtélyesebb előttem.
Egy délelőtt ugyanis Hóman, aki változatlanul a Múzeumban lakott s gyakran fogadta ott az ügyfeleit, valami könyvtári ügyben magához hivatott. Az utasítását pár szóban közölte, s akkor fanyar nevetéssel így szólt.
-Mit gondolsz, hogy jártam? Visszaadtam Szabó Dezsőnek a nyugdíját, mire ma kaptam tőle egy levelet...
S ekkor felkapta az asztalról az előtte fekvő levelet és meglobogtatta.
-És tudod, mi a megszólítás?
Megráztam a fejemet.
-Mi? „Te piszok sváb!” - Nagyot nevetett.
És elmondta, hogy Szabó e megszólítás után közölte vele, nehogy azt higgye, egy percig is lekötelezve fogja magát érezni azért, hogy megkapta tőle azt, amire jussa volt.
Fölényes derűvel olvasott fel mondatokat a levélből s aztán, letette azt az asztalon tornyosuló többi irat tetejére.
*
Befejezésül egy jellemző epizód.
Ennek nem én voltam az egyik szereplője, hanem apám. Tőle hallottam amúgy frissiben, kevéssel az eset megtörténte után.
A 40-es évek elején történt. Apám a Krisztinában az utcán összetalálkozott Szabó Dezsővel. Örvendtek egymásnak, és mivel útjuk egy irányba vezetett, együtt mentek tovább az Alagút felé. Az együtt megtett rövid, 150-200 méteres út alatt Szabó Dezső kétszer is megragadta apám karját.
-Láttad, Domokos? - kérdezte diadallal.
-Mit, Dezső?
-Ez is megfordult utánam. - És egy már elhaladt fiatal nő felé mutatott.
Amikor másodszor is megkérdezte egy kar-megragadás után:
-Ezt se láttad, Domi?
Apám engedelmesen hagyta rá:
-Hogyne vettem volna észre... Sőt közben mások is utánad fordultak.
Szabó diadallal elmosolyodott, s előre kandikált egyetlen megmaradt szemfoga.
-Akárcsak boldogult ifjúkoromban, - mormolta.
Aztán elváltak, s Szabó Dezső széthulló, megöregedett alakját elnyelte a Philadelphia.
*
Íme, ezek az emlékeim Szabó Dezsőről. Nem falrengetőek. Nem is módosítják a róla kialakult, tudományosan megalapozott összképet. De valami kis színt, valami ízt csak adnak azoknak, akik az ember Szabó Dezsőt igyekeznek felidézni a soha vissza nem térő múltból.
(Forrás: Irodalomtörténet [1970.], 846-866. o.)