Ifj. Tompó László:

 Szabó Dezső műveiben
miként jelenik meg az etika,
kiváltképpen a keresztény
 

 

 

Platón és Pascal arra figyelmeztet, hogy tartós, kikezdhetetlen csak egy olyan erkölcsi világkép lehet, amelynek alapja a vallás, a lélek halhatatlanságába vetett hit, hasonlóan Arany Jánoshoz, aki pedig fiát így intette:

Majd, ha látod, érzed a nyomort,
Melyet a becsület válla hord;
Megtiporva az erényt, az észt,
Míg a vétek irigységre készt
S a butának sorsa földi éden:
Álljon a vallás a mérlegen.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem

Tekintettel arra, hogy alighanem ez a platóni, pascali, aranyi aranyigazság, vagyis maga az etika bizonyul jó ideje a legnagyobb deficitnek világszerte, így nálunk is, a Horn Gyulák, Gyurcsány Ferencek Magyarországában, ezért nagyon is ildomos, ha megvizsgáljuk, magyar sorsunk mélyrétegeinek egyik legnagyobb ismerője, Szabó Dezső műveiben miként jelenik meg az etika, kiváltképpen a keresztény?

Ehhez a kiindulópont a kolozsvári Felsőszén utcai szegénynegyedben telt gyermekkora, Kolozsvár ezernyolcszáznyolcvanas évekbeli történelmi atmoszférája, a házsongárdi temető varázsa, de ami a legfontosabb, édesanyja, Mille Mária példája, aki honfiúi bánatát alkoholizmussal kompenzáló édesapja helyett egymaga volt a család mindenese, megmutatója mindegyik testvérének, hogy az élet csakis a közösségért való lét lehet (hiszen ahogyan Arisztotelész megfogalmazta, az ember közösségi lénynek született („zoon politikon”)), így számára ismeretlen maradt ettől fogva az elefántcsonttoronyság, a begubózás, a visszavonultság.

Ekkor jegyezte el magát örökre a morállal: önéletrajzi vallomásaiban az „Életeim”-ben a családi fészekben kapottakról írva azt olvassuk, hogy közülük „az első: a magyarság szokatlanul erős, mély, komoly érzése, valóságos életvallássá fogadása” volt, mely „az élet minden napjában a látásban, a gondolkodásban, az ítéletben, a szeretetben és a gyűlöletben a századokon át megizmosult közösségi életösztön intései szerint érvényesíti formáló erejét. Aztán: egy mindennapi áhítatos, valóságos szerelmes részvétel a magyar kultúrában, a nagy szellemek alkotásaiban, a nagy magyarok életében. Aztán megvolt mindnyájunkban az igazságnak mély, ösztönös megérzése és szeretete, nagy szánakozó képesség a szegények, a kitagadottak iránt, a nép őszinte, valósággal szerves szeretete. És puritán volt ez a család, soha egy frivol szó, egy rossz csiklandású mozdulat nem történt tiszta levegőjében. A morál nem nagyképűség, nem társadalmi álarc volt e családban, hanem természetes levegője a léleknek.”

Ez az „egy mindenkiért”-magatartás amolyan „von Haus aus” volt, amelyben megtanulta, mi az altruizmus, az önzetlen segítségnyújtás, a régi székely rendi világból ismert kaláka, ugyanakkor már ekkortól lépten-nyomon szembesülni kellett földi élete végéig, mennyire magányos marad ezzel oly sokszor, hiszen, amint 1944-ben írja „Este felé” című versében, „az örökkévaló dolgok hívása nem üzenet a süket emberfülnek”, sőt halála előtt alig egy évvel utolsó kisregénye, „A megfojtott kakas” ironikus utószavában így foglalja egybe élete eredménytelenségét, azt, mégis miként kellett volna (legalábbis nyárspolgári értelemben) élnie:

„Az a Szabó Dezső egész rendes polgár lesz. Süket lesz minden jaj, vak lesz minden seb iránt. Nem fogja fájni senki fájását és érvényesíteni fogja egész étvágyát. Ha elmegy egy ember mellett, aki egy vézna gyermeket öklöz és rúg, mélyre emeli kalapját: – Uraságod igen célirányosan alkalmazza erőit és nem hagyja ugarba egy adófizető polgár jogait. Ha látni fog egy tekintélyes tolvajt, aki százak kenyerét lopja, lelkesülten fog felkiáltani: – Vezércsillagom, az ön jogi reformja új világot fog teremteni!

A kékek közt ultrakék leszek, a sárgák között vakító sárga. Minden reggel első dolgom lesz: futok, megnézem, mi a ma uralkodó igazság. És akkor nagy hangosan revideálom a tegnapi igazságot és az újnak leszek élharcosa. Összeköttetést teremtek az ország minden hasznot jelenthető emberével. Fog is rám hullani az áldás, mint tavaszi uborkára a ragya. Társelnök leszek hetvenöt társadalmi alakulatban. És hogy már nem írok, az irodalmi társaságok stafétafutásban fognak dísztagjukká választani. Jézus, már főispáni titkár vagyok… Csak az Édesanyám ne nézne behullott nagy sötét szemeivel a kolozsvári temetőből.”

Ugyanezen művéből megismerjük etikája másik kulcsfogalmát, a szánalmat: „Mert tudjátok meg, emberektől elembertelenült emberek: a szánalom volt életem. Szezámtárulja. A szánalom volt látóhatárom végtelensége, ölelésem tágassága, életem bősége. A szánalom mutatott meg minden egyes sebet, hallatott meg minden szívet, sebeken és jajokon át ő mutatta meg a minden egységét. A szánalomból tudtam hadsereggé sokasodni és a szánalom fogadtatta el velem az örök egyedüliséget. A szánalomért voltam kegyetlen, mint a nagy karmú dúvad és roppant lombú jóságfa.”

A szánalom számára egyetemes erkölcsi értékkategória, így az „Ölj!, novelláskötetében, „A szenvedés” és „A tarisznya” című elbeszéléseiből egyértelműen kitűnik, hogy az számára olyan, mint a levegő, a víz, a fény, minduntalan felhívva kortársai figyelmét arra, hogy az egymás iránti szánalom nélkül (amint Tompa Mihály írta) „oldott kéve”-ként „széthull nemzetünk”, ezért „minden magyar felelős minden magyarért”.

„Minden belém hajló arcban megtaláltam egy rokon fájdalmat, melyen át az ő élete az enyém lehet. És így csodálatos szent átlényegüléssel napról napra sokasodtam: egyszer csak az egész emberiség voltam. Minden emberi könnynek bennem volt fakadása.”

A szánalom, más szóval a szolidaritás oly sokszor megtapasztalt hiánya persze nemcsak őt, hanem elei közül Széchenyi Istvánt is nyomasztotta, aki szerint „Régen nyomta Honunkat már a megbántott Egek azon átka, hogy érteni, megfogni egymást nem tudtuk vagy nem akartuk” ugyanakkor tudta, hogy nemzeti nagyjaink életmotivációit inkább a Szent Ágoston-i elv vezérelte, az, hogy „in necessibus unitas, in non necessibus libertas, in utriusque caritas”, vagyis a „fontosakban egység, a kevésbé fontosakban szabadság, mindenekben pedig szeretet”, főleg, ha a haza sorsáról van szó, így például bármennyire is elkeseredett hitvitákat folytatott egymással Pázmány Péter és Bethlen Gábor, amikor nemzeti megmaradásunkról volt szó, kezet fogtak.

Erről volt nevezetes valaha a magyar, különösen is az erdélyi, vagyis hogy ha különböző megközelítésekből is, egyet akar, hazája javát mindenben, ami felold minden emberi gyarló szeszélyt, végletek közötti vergődést. Lássunk erre most két torokszorító példát Szabó Dezső önéletrajzi vallomásából, az „Életeim”-ből!

Az egyikben beszámol édesapja kolozsvári főjegyző barátjával, Lugossy Istvánnal való gyakori találkozásainak tapasztalatáról, arról, hogy mihelyst vacsora után beszélgetni kezdtek, szokás szerint kölcsönösen szidva „a mai világot, a mai erkölcsöket”, Lugossy bácsi egyszer csak Tisza Kálmánt kezdte dicsérni, mondván, most már ő végre rendet rak, mire az őt vendéglátó édesapja céklavörösen kifakadt („az én házamban nem lehet ilyent mondani, aki ilyent mond, az nem lehet barátom, az hitvány hazaáruló”), így barátja hasonló indulattal távozott („Jóska, ígérem, igyekezni fogok, hogy ne emlékezzem rád!”), ám ez aztán még ki tudja, hányszor ismétlődött meg, hanem azért „amikor újból találkoztak, úgy örvendtek egymásnak, mintha semmire nem emlékeznének”, elvégre „nem lehetetlen, hogy éppen ezek a viharos összeütközések adták meg barátságuk értékét, kellett a dráma, kellettek az átnyargaló nagy lelki viharok ezeknek a közelmúltban annyi nagy eseményen átkergetett embereknek, habjai egy felrázott kornak: a vihar mintegy belső higiéniája volt lelküknek”.

A másodikban arról vall, hogy székelyudvarhelyi tanársága alatt milyen nevelői hatással volt tanítványaira:

„Itt jön felém a Petőfi Sándor alakja. Ne tessék összetéveszteni, itt nem arról a csodálatos Géniuszról van szó, aki olyan messze ható fénnyel tudta bevilágítani a tragikus magyar életet. Petőfi Sándor harmadik reálista volt, egy hasonló nevű diósgyőri vasmunkás fia. A harmadik osztályban tanító tanárok, ottani óráikról jövet rendesen ilyen mondatokkal léptek be a tanári szobába:
– Hát ez a Petőfi Sándor borzasztó, ma megint szemtelenkedett.
– Én kénytelen leszek felpofozni azt a Petőfi Sándort, ma megint visszafeleselt.
Kíváncsi lettem, micsoda rettenet az a gyermek, aki meglett tanárok haragját így mozgósítani tudja. Felszólítottam. Erősen épített, nyílt arcú, jó fejalkotású gyermek volt. Durcásan kelt fel, és úgy nézett rám, mint aki valami bántást vár. Rögtön láttam, hogy egy értelmes, jó fiúnak született gyermekkel van dolgom. De olyannal, akinek szüksége van, hogy jóindulat sugározzék feléje, hogy aztán ez nyisson utat az ő jóságának. Azt is látta, hogy mindig kész dacosságát jó részben a neve szuggerálja. Két-három zord felelete után elkacagtam magamat:
– Na, kiskomám, te bolond gyermek vagy. Úgy viseled magad, mintha fel akarnád öklelni az egész világot. Látod, az a másik Petőfi Sándor, aki volt olyan legény, mint te, ha csak egy kis jóakaratot mutattak is iránta, azzal hálálta meg, hogy magaviseletével, szorgalmával megmutatta: érdemes erre a jóakaratra. Már most meg tudnád-e mondani, miért ne lennék én jóakarattal irántad? Hiszen éppen azért, mert tudom, hogy értelmes és jó fiú vagy, el akarom érni, hogy örömet szerezz szegény szüleidnek, akik beléd helyezik minden reményüket, és annyit áldoznak éretted. Ülj le, fiacskám, gondold át, amit mondtam, és hiszem, hogy mi még jó barátok leszünk.

A gyermek éktelen csodálkozással ült le. Szemeiből néma könnyek jöttek, melyeket haragosan törölt le. Megtudtam, hogy a következő tízpercben félrevonult a játéktól, és sírt. Egyik legjobb, kezesebb tanítványom lett. És sunyi öröm volt, mikor rövid idő múlva ilyen mondatokat hallottam a tanároktól:
– Nem is olyan buta ez a Petőfi Sándor, ma egészen értelmesen felelt.
– Ezt a Petőfi Sándort valósággal kicserélték, egész rendes gyerek lett.”

Igen, kellettek a két viharvert barát közötti „viharos összeütközések”, szükséges volt a tanár diákja iránt érzett jóindulatának kisugárzása. Mert ilyen az igazi magyar, mert függetlenül, attól, milyen hivatást tölt be, testvérének tekinti társát, akiben legfeljebb vitapartnert és nem lebunkózandó ellenséget lát.

Mindehhez az etikai alapálláshoz persze nélkülözhetetlen az empátia: a pedagógus Szabó Dezső ezt felismerve tudta, hogy olyan a nyelv, mint az egészség: csak akkor értékeljük, ha megvan, nem is sejtve, mennyire gyógyító hatalom, mennyire szárnyakat ad különösen is a nyiladozó gyermekléleknek.

Erről álljon itt (szintén az „Életeim”-ből) az alábbi részlet, melyben elbeszéli, empatikus szavaival milyen életnevelő igézettel hatott diákjaira.

„A harmadik nagy negyedik osztályban voltam osztályfőnök. Egy Ágoston nevű fiúval meggyűlt a baj. Napról napra nem készült el a feladatokra. Elpróbáltam vele mindent, barátságos rábeszélést, enyhe szigorúságot, hiába. A lehetőségig kíméltem, mert valami különöset vettem észre rajta. Szórakozott volt, eltűnődő, szomorú, mintha valami állandó aggodalom fészkelte volna magát beléje. De a végén is csak kellett valamit csinálni a példaadás kedvéért. Egy napon újból a teljes tagadás álláspontjában találtam a tudomány kínálataival szemben. Mondtam neki:

– Na, fiacskám, az én tudományom már megállott, hogy mit próbáljak még el veled. Szólj édesanyádnak, hogy legyen szíves holnap felfáradni az iskolába.

Teljesen szabályosan, sőt előírás szerint jártam el. A fiú másnap nem jött iskolába, édesanyja sem. A következő reggel egy asszony majdnem önkívületi állapotban rohant az iskolába. A fia tegnap reggel iskolába ment, azóta nem látták. Egész éjjel virrasztva várták. Ő majd beleőrült, s ha a fia nem kerül meg, öngyilkos lesz ő is.

Az Ágoston édesanyja volt. Fiatal voltam s még gazdag az emberi sors minden szánalmára. Az eset gyökerekig megrázott. Íme, a legjobb szándékkal milyen szenvedést idéztem elő. Nem ismertem a családi viszonyokat. Az anya végtelenül ideges, a benyomásokra majdnem felelőtlenül reagáló volt. Az apa zord, mániákus, közte és felesége közt igen rossz viszony volt. Ennek volt terheltje a szerencsétlen gyermek, ez tette képtelenné a tanulásra, ez nehezített szomorúság-páncélt rá. Tudta, ha izenetemet otthon átadja, szörnyű jelenetet fog kiváltani az apjából, és megint csak az anya fog szenvedni. Ezért inkább világgá ment, ha nem tragikusabb szándékkal tűnt el. Ezt az anyja azt mondta, hogy magával vitte apja egyik öreg revolverét.

Az asszonyt igyekeztem lehetőleg megnyugtatni. És annyira mélyről jövő részvét áradt ki belőlem, olyan őszinte jóindulattal sugároztam át, hogy láttam, a kétségbeesett asszonyban nincs ítélet ellenem. Sőt mintha valami anyaság csillant volna fel rám néző szemeiben. A fiúknak megmagyaráztam az esetet minden vonatkozásában. Felhívtam a figyelmüket arra, hogy az életben sokkal nehezebb esetekkel szemben kell helyt állaniok. Mindenki hibázik, kicsiny és nagy egyaránt. De az igazi ember állja a felelősséget a tettéért, és ezzel megváltja hibáját. Nem lehet életrevaló az, aki az első bibitől megfutamodik. A gyermekek nagyszerűen megértettek. Aztán megkértem őket, hogy délután segítsenek megtalálni a fiút. És ha sikerül, bánjanak vele szeretettel.

Délután már fél kettőkor ott volt az egész osztály a Sóstónál. Úgy gondoltuk, hogy talán a vasúti sínek mellett indult Budapestnek. Minden őrháznál, minden viskónál kérdezősködtünk. Néha mintha halvány nyomok merültek volna fel. Későn este, ordas sötétben kerültünk haza, eredménytelenül. Öt vagy hat nap délutánján folytattuk a keresését minden irányban, mindig a vak sötétség lehulltáig. Közben átmenetileg az idő megromlott, ránk vert az őszi eső, s esténként derékig csatakosan kerültünk haza. A gyermekek bámulatos kedvvel és sokszor meglepő okossággal segítetek a nyomozásban. Igaz, és ezt édes tanári magamon vettem észre először, hogy a dologban izgatott bennünket a kalandszerű, a detektívregénybe illő. Nagy volt győzelmünk, mikor egy magános háznál azt vallották, hogy egy fiú betért kenyeret és tejet kérni. A róla adott leírás teljesen illett Ágostonra, és amint később kiderült, ő is volt.

Végre a hatodik vagy hetedik nap reggelén, a fiú édesanyja boldogan állít be az iskolába. A fiú megkerült, de már nem emlékszem, honnan és hogyan. Kért, hogy ne fogadjam túlságosan szigorúan. Megnyugtattam, és bízva lelki hatalmamban, biztosítottam, hogy a gyermek ezután jól fog tanulni.

Másnap nagy esemény volt az osztályban. Mikor bementem az osztályba, úgy tettem, mintha semmi sem történt volna. De mikor már csak egy negyedóra volt hátra, az én katonás modoromban, melyet egész tanári pályámon megtartottam, kiadtam a parancsot. – Álljatok fel! Fedezz! Vigyázz! Ágoston, gyere ki!
A fiú bűntudatában inkább kihullatta magát, mint jött.
Én szóltam:
– Na, öreg pajtás, te jól meggyalogoltattál minket. Megteszed most azt nekem, hogy a sok fáradtságért felelsz a kérdéseimre?
– Meg – mondta halkan a fiú.
– Tudnál-e becsülni egy olyan pásztort, aki nem törődnék a nyájával, elaludnék, vagy ide-oda kószálna, és ezzel sok kárt okozna a gazdájának?
– Nem.
– Becsületesnek tartanál egy ápolót, akit éjjel a kórházban a betegek őrizetére rendelnek ki, és az megszöknék a korcsmába, s a betegek felvigyázó és segítség nélkül maradnának?
– Nem.
– Elismered, hogy szüleitek azért hoznak titeket ide, hogy a tanárok jó magaviseletre, szorgalomra és hasznos ismeretekre neveljenek titeket?
– Elismerem.
– Kötelességét teljesíti a tanár, ha erre a célra, szükség esetén, büntetésekkel is sújtja a hanyag tanulót?
– Igen.
– Mondd meg egész bátran, fiacskám, semmi bántásod nem lesz érte, igazságtalannak tartottad az én eljárásomat veled szemben?
– Nem.
– Akkor miért tetted, fiam?
A gyermek félrefordította fejét. Nagy, néma könnyek potyogtak szemeiből. Tudtam, mi történik benne. Nagy cirógatás volt a hangomban:
– Ne félj, öreg pajtás, tudom, hogy nem rosszaságból tetted. Nem akartál szenvedést okozni mamádnak. De buzgó csacsiságoddal úgy jártál el vele szemben, mint a medve az alvó gazdájával, akinek egy légy szállt az orrára. Hogy a légy fel ne ébressze a gazdát, egy nagy darab sziklát vágott hozzá. Te is csak több fájdalmat okoztál mamádnak. De mert jó szándék és bátorság volt a tettedben, ez alkalommal elfelejtjük, hogy a cipőink talpa ellen ilyen merényletet követtél el. Most pedig add a jobb mancsodat, mint tanárodnak, és mint idősebb bátyádnak, hogy ezen túl jól fogsz tanulni, és egy kis vidámságot viszel szegény mamád életébe.

A gyermek sírt, jó tisztító, megkönnyítő sírással. A fiúk arcára feljött a legmélyebb jóságuk. Most már egész gyermekes pajtássággal mondtam:
– Fiúk, holnap délután kimegyünk rablósdit játszani. Ágoston lesz a zsandárvezér, tanuljon meg ő is nyomozni.
Boldog kacagás csörgött fel. A fiú sohasem adott többé okot a panaszra.”

Nem bizony, hiszen valóban, a szelíden feddő szó úgy hatott a gyermekre, mint sebre a balzsam, megmutatva, hogy olyan a nyelv, mint az egészség: csak akkor értékeljük, ha megvan, nem is sejtve, mennyire gyógyító hatalom, mennyire szárnyakat ad különösen is a nyiladozó gyermekléleknek.
 

Minderről drámai erővel számol be különösen is két levele. Az egyiket 1911-ben írta gróf Tisza István földbirtokos úrnak, Magyarország miniszterelnökének, a tanári bérek emelését kívánva, leszögezve benne, „hazaellenes mindenki, ki öt, tíz vagy nem tudom hány ezer holdnyi vagyonnal azt mondja a nyomorgóknak, ne gondoljatok az anyagiakkal, éhezzetek a hazáért. Hazaellenes, mert kompromittálja a haza fogalmát. Nagyméltóságod szereti a hazát a maga módja szerint (tízezer jóllakott, húsz millió éhes idealistával), mi a magunk módja szerint (minden becsületes munkát gond nélküli, elégedett élet illet meg.”

A másikat 1923-ban a tisztviselőkérdésről, rámutatva, mikor van és mikor nincs helye a hatalommal szembeni lojalitásnak (amelyért mellesleg dr. Töreky Géza államügyész kétévi fegyházra és 100 000 korona pénzbüntetésre ítélte s csupán ügyvédje fellebbezési beadványainak volt köszönhető, hogy a harmadfokú tárgyaláson az ítélete egy hónap felfüggesztettre és 50 000 koronára mérsékelték): ebben egy helyzetét tűrhetetlennek tartó tanár panaszlevelére válaszolva azt írta, hogy egyenesen csak azt kapják, amit megérdemelnek, amiért, hasonlóan az amerikai regények azon rabszolgáihoz, akik kizsákmányolóik mellé állnak, akárhányszor megkorbácsolják is azok őket, amiért nem teremtették meg „az összes dolgozó kéz és dolgozó agy egyetemes szolidaritását az országban”: „Az Önök hazaáruló baromi idealizmusa miatt ment tönkre szellemileg és anyagilag a magyar középosztály. Az Önök magyargyilkos, gyáva idealizmusa miatt maradt szervezetlen a magyar intelligencia. Az ember lényegileg ragadozó állat, s kisebb bűnös az, aki rabol: a nagy bűnös az, aki rabolni enged. A bekövetkezett tragédiákért, a szétdarabolt országért, a kirabolt magyarságért a felelősség nagy része Önöket terheli.”

Mindkét idézett nyilatkozata megmagyarázza, miért volt számára az erkölcs a politika egyedüli alfája és ómegája, ilyetén miért nem „homo politicus”, hanem „homo moralis” volt: távol állt minden részérdektől, pártpozícióba szorítottságtól, hiszen mindig az „egész látóhatár” érdekelte, távol tartva magát a politikai paletta bal- és jobbszárnyától.

Az élet morális tisztelete szülte nála a teremtő szellemhez illő alkotó ösztönöket és indulatokat, melyek, ahogyan találóan fogalmaz az őt értő irodalomtudós, Várkonyi Nándor, „elemi erővel élnek benne, a megnyilvánulásuk is hasonló a természet jelenségeihez: olyanok, mint a napfény, a vihar, az árvíz, a tűzhányókitörés. Tulajdonképpen csak kétféle érzést ismert: a szeretetet és a gyűlöletet, s ezzel árasztotta el valaminő felsőbbrendű félistenként teremtményeit, a magyarságot. Józan bírálói romantikusnak bélyegzik, s valójában az is a javából: romantikus, mint a táltosok, titánok, demiurgoszok, a sárkánytestből és angyalarcból alkotott, ősrégi szörnyistenek, akik magukban hordozzák a természet ellentétes, de alkotó erőit. Ahogy a természet nem magyarázkodik, hanem csak megnyilatkozik az áldást hozó napfény, vagy a pusztító vihar, a termékeny eső, vagy a sorvasztó aszály, az árvíz, a földrengés alakjában, azaz ahogyan a természet revelálja önmagát, akként Szabó Dezső is csak revelált, megnyilatkozott zsenijének törvényei szerint. Ezért nem voltak tanítványai, akik eszméit tovább fejlesztették, rendszerré dolgozták volna ki, hanem csak hívei és rajongói. Mindig közvetlenül a közönséghez szólott, kocsmaszobákban, előadótermekben, válogatás nélkül mindenkihez, akit a véletlen, a kíváncsiság vagy a rajongás hozott oda. Folyóiratokba nem dolgozott, közös munkát nem vállalt senkivel, klikkek nem csoportosultak köréje, lapjait, röpiratait egymaga írta és maga adta ki. És mégis: senkinek sem volt oly nagy, közvetlen hatása, mint neki, mert mágikus erőket hordozott magfában, amelyekkel elbűvölte a tömegeket: a szeretet és a gyűlölet egyenlőképpen erős, elemi mágiáját sugározta magából. Bátran szólhatunk gyűlöletről is, egyéniségének és művészetének minden fogyatkozásáról, mert a mérték, amit reá alkalmaznunk kell, nem az átlagember arányaihoz szabott. Aki nagyon szeret, joga van gyűlölnie is. Szeretni csak a fajtáját és önmagát szerette, de gyűlölni azokat gyűlölte elsősorban, akiket a magyarságra ártalmasoknak tartott. Ez a gyűlölet tehát a szeretetnek egyik formája – bizonyára nem az evangéliumi szeretet, hanem a kentauré, a félig ember, félig állat-istené, aki varázstudományával gyógyít és orvosol, de patájával kígyókat tapos. Ezt az ősi, mitológiai erejű indulatot érezte meg benne a magyarság, s ezért gyűlt köréje bírálat nélkül, de tömegestül.”

Alighanem ez a kulcs etikája megértéséhez, vagyis nem másról van szó végső soron, mint annak savához-borsához, a szeretethez. Itt azonban meg kell állnunk egy pillanatra. „A keresztény nem gyűlölhet, csak szerethet” – halljuk szószékekről is, azt viszont alig vagy egyáltalán nem, hogy valójában a szeretet és a gyűlölet, amint Caius Valerius Catullustól Aquinói Szent Tamáson át Szabó Dezsőig minden gondolkodó hirdette, önmagában közömbös, ellenben mindegyik létjogosulttá válik, de csak akkor, ha a gyűlölet a rosszra, a szeretet, ha a jóra irányul, miközben persze örök kérdés, hogy ha az idegen hódít, mitől szeretet, ha ellenállunk neki, mitől gyűlölet?

Mindegyik létjogosulttá válik, de csak akkor, ha a gyűlölet a rosszra, a szeretet, ha a jóra irányul: ezt ismerte fel önkéntelenül már a római lírikus, Caius Valerius Catullus is: „Odi et amo, quare id faciam, fortasse requiris: / nescio, sed fierí, sentio et excrucior”, vagyis „Gyűlölök és szeretek. Kérded tán, mért teszem én ezt, / Nem tudom, érzem csak: szerteszakít ez a kín.”, Szabó Dezső pedig ennek jelentését kibontva (a világirodalom legnagyobb drámaíróihoz, így Szophoklészhez, Shakespeare-hez, Molière-hez vagy Katonához, Madáchhoz hasonlóan) felismerte, hogy bizony „csak az tud igazán szeretni, aki igazán tud gyűlölni, és csak az tud igazán gyűlölni, aki igazán tud szeretni, hisz mint az élet védő, megtartó, indító princípiuma: a kettő egy és ugyanaz”, vagyis olyan, mint egy bot, melynek két vége van.

Bármennyire is meglep sokakat, a keresztény, mindenekelőtt a katolikus erkölcstan lényegében szintén ezt tanítja: amint Aquinói Szent Tamás nyomán Evetovics Kunó leszögezi (Katolikus erkölcstan, 1940), a vágyó törekvéssel kapcsolatos érzelmi hullámzások, kedélyindulatok (passiones concupiscibiles) közül amíg a gyűlölet (odium) az érzéki-szellemi rosszra, addig a szeretet (amor) az érzéki-szellemi jóra irányul, vagyis kiegészítik egymást, így az előbbi, ha elfordulás vagy megvetés formájában embertársaink rossz tulajdonságaira vonatkozik, megengedett, sőt az erkölcsi jó követése által boldogságra vágyó természetünkből természetesen következik, kivéve, ha mértéke nagyobb, mint amennyit azok megérdemelnek, illetve, ha személyük (megjavulásuk lehetetlenségére hivatkozó) végső megvetésére, ennek jeleként különösen is életük kioltására vonatkozik.

Persze nem véletlen, hogy a kettő közül az előbbi létjogosultságát annak kizárólag rosszra irányulása ellenére tagadó mindenkori szeretetbajnokok már Szabó Dezsőt is folyamatosan gyűlölködéssel vádolták, amikor kissé megsokallta az „idegen étvágyak”-at, így 1936-ban „Válasz egy katólikus fiatal lánynak” című nyilvános levelében még ő kényszerült magyarázatra, amiért az azt állította róla, hogy a szeretet helyett a gyűlöletet teszi politikája tengelyévé:

„Igen, Húgocskám. Amikor bement egy mezítlábas, rongyos ruhájú galíciai zsidó egy magyar faluba egy hordó pálinkával. És egy pár év alatt hozzája szakadt a magyar paraszt munkájának minden eredménye, földje, háza, tehenei, hozzászakadt az ősi nemesi kúria s a gazdag kalászú földek. És míg a koldusbotra jutott magyaroknak ezrei mentek Amerikába vak tántorgással idegen kenyeret keresni, az ő fia mint főrendiházi tag, széles feszengéssel ült a vagyonba, a hatalomba, az élet minden jóságába, ez Szeretet volt, ez tiszta, keresztény levegő volt. Olyan tiszta levegő, hogy éhes, ápolatlan magyar gyermekek ezrei fulladtak bele. Mikor a germán középszerűség Egyházban, hadseregben, egyetemeinken, hivatalainkban dús cirógatások közt jut vagyonhoz, hatalomhoz, dicsőséghez és a magyar zseni üldözve, megtagadva, a kenyér minden lehetőségétől elzárva pusztul sírjába, ez megint Szeretet, már majdnem erotika, ez megint tisztaság és keresztény ájeres luft. De amikor én mintegy belém testesedve érzem nyolcmillió magyar árvaságát, kitagadottságát, irtózatos szenvedéseit és felüvöltök, mint Cyrus király ama néma fia – Ne bántsd a magyart! –, az Gyűlölet. Ha az idegen hódít, kiszakít, megrabol, megsemmisít, az szeretet, az copyright és patentos kereszténység. De ha én az ezer halál felé taszított, meglopott, megcsalt, a nyomorúság ezer szorításában vergődő magyarság védelmére mozdulok, az Gyűlölet.”

Ez az 1936-ban született levele adekvát magyarázat arra, miért fordult szembe a „keresztény kurzussal”, de nyugodtan idézhetjük mellé „Feltámadás Makucskán” című, 1932-ben megjelent szatirikus kisregényét is, amelyben vérbeli pamfletistaként vetette fel és válaszolta meg a kérdést, mégis miféle moralitás jellemzi kora magyar közéletét.

Története szerint húsvétvasárnap Makucskán a feltámadás diadaláról prédikál Kátay tiszteletes, majd a templomból kilépve előbb csak egy gyermek, majd percek múlva az egész falu azt látja, hogy sűrű, tömött sorokban érkeznek feléjük a sírokból feltámadott holtak. A szokatlan viszontlátás első örömpercei után hiába kérik őket, menjenek vissza földi nyughelyükre, mosollyal az arcukon nem mozdulnak. A történteket hamarosan az országgyűlés is tárgyalja, a parlamenti patkó mindkét oldala elítéli a feltámadást és az így visszatértek maradását, terveket szőve visszavonulásukra – gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter például tekintélyes összeget kíván elkülöníteni egy, a Mátra csúcsára felépítendő toronyra, ahonnan figyelni fogják ezentúl a magyar falvakat, nehogy feltámadjanak –, végül meghagyják, hogy ha a feltámadottak a Makucskára kirendelt katonaság megjelenése után negyed órával sem térnek vissza a földbe, legyilkolják őket. Miután a pattanásig feszült helyzetben a feltámadottak közül egy asszony arra kéri a tiszteletest, hogy „ne tegyük gyilkosokká azokat, akikért éltünk, szenvedtünk, akiket egész életünkkel szerettünk, ezért menjünk vissza”, az így felel:

„– Atyámfiai, menjünk vissza békességgel síri ágyunkba. Az élet hívott, de az élők visszataszítottak. Vannak dolgok, melyekben hinni szükség és boldogság, de amelyeknek megvalósulása pusztítás és tragédia. Mi komolyan hittünk a feltámadásban. Tévedtünk. A mi új életünk csak bűn, nehéz felelősség és elaljasodás volna azok számára, akikért öröm volt nekünk a feltámadás. Menjünk vissza. Akiknek már nincs helyük az élők szívében, azoknak már könnyebb a temető földje. Menjünk vissza.”

Koporsójukba való visszatérésüket sohasem látott ünnepségsorozat kíséri, azonban csak egy hét múlva merészkednek ki a temetőbe, jól megtaposva a földet, majd kijövet a temetőkapu feletti feliratra – Feltámadunk! – feltekintve, mondván, „ebből már elég volt, nem jó húst szagoltatni az éhes ebekkel”, a táblát leveszik, és az újra felírják: „A honi föld örök pihenőt nyújt”, megnyugodva, hogy „a tudós német szakemberek pedig a mátrai toronyban híven vigyáznak, hogy a magyar falu fel ne támadjon.”

Aligha szükséges magyarázat e lélegzetelállító szatírához, legfeljebb csak annyi szelíd pontosítás, hogy talán már akkor sem elsősorban német szakemberek vigyáztak, nehogy feltámadjunk, mindenesetre a történet tanulsága, úgy tűnik, bármikor igaz. A „Feltámadás Makucskán” ismeretében ugyanis mindjárt megérthető, miért nevezte írója a „nemzeti-keresztény kurzus”-t sokak meghőkölésére egyszerűen csak „görénykurzus”-nak: a nevezett állathoz hasonlóan képviselői „sunyik, büdösek, lopók”, mert mindig idegen étvágyaknak szolgáltatnak ki bennünket, függetlenül nemzeti és vallási hovatartozásuktól. S mindezzel nem állt egyedül, hiszen kortársai közül Bangha Béla jezsuita „megkereszteltek kurzusá”-ról, Prohászka Ottokár püspök pedig „keresztények nélküli kurzus”-ról beszélt.

„A magyarnak mindig kell valaki, aki szeresse, biztatgassa, elismerje, másképp elbitangol, elzüllik. Nincs magánosabb szomorúság a világon, mint egy magyar tehetség. Mienk a vér ömlése, a bezúzott homlok, a nehéz munka birkózása s a hozzánk botlott kis ügyeseké a tejfel. A magyar a világtörténelem legnagyobb balekja, és ez sohasem lesz másképp.” – írta még 1919-ben „Az elsodort falu”-ban, s mivel nem tapasztalta a szánalmat, a szolidaritást a keresztény-nemzeti kurzus uralma alatt, „Segítség!” című, 1925-ben megjelent regényében minden más művénél érzékletesebben vetkőztette mezítelenre a szavajárása szerinti „görénykurzus” „sunyi, büdös és lopó” lovagjait, hangsúlyozva, hogy mennyire azonos módon tör életünkre minden idegen, legyen az zsidó, sváb, szláv.

Erre példa regényének megannyi jelenete, így például az, amelyikben az idősebb írót megszemélyesítő Boór Bálint szobrászművészt Dózsa-szobra megsemmisítése céljából a „görénykurzus” lovagjai így keresik fel:

„Új vendégek érkeztek, nem is egy, hanem négy testület egyesített küldöttsége. A Szent Imre Gárdája, Hadúr Lovagjai, Loyola Katonái és a Szittya Őrszemek ultimátumát hozták. Nagyrészt még egyetemi hallgatók voltak, összesen tizenketten. Bálint egy szemfordulással magába nézte ezeket az arcokat. Sajátságos hasonlóság volt a külső arcokra kisejlő belső arcokban, mintha egyetlen nagy fekete koca tizenkét csecséről lógtak volna le. A szemek különösen bandzsalítók, kis lángúak, mintha mindig a más lelkiismeretébe leselkednének. Az orrok szimatoló, titkokat felszívó, tolakodó orrok. A szájak kegyes énekre görbülő, hiszekegyet hangosan mondó, mások hibáit elárulkodó szájak. Alakjuk az alázatosság és szemtelenség, a kegyeskedés és ledöfő gonoszság sajátos vegyüléke. Azoknak a fajtájából valók voltak, akiknél a szent jelszavak nem hit, hanem bunkó, a fiatalság nem fiatalság, hanem arcátlan tolakodás, a vallás nem vallás, hanem stréberség s a lelkükben termett isten az emberiség legnagyobb szégyene. Szónokuk, valami Kraemer Gottfrid, nagy mutatott tisztelettel kezdett beszélni:

– Igen tisztelt mester, mi tudjuk, hogy Boór Bálint mit jelent a magyar művészetben, ha nem tudnók, nem is jöttünk volna el. Mi sajnáljuk legjobban, hogy hazánk legjobbjai semmi áldozattal sem tudták megnyerni a mestert annak a világnézetnek, mely egyedül képes megmenteni honunkat és legszentebb hagyományainkat. De végleg el vagyunk tökélve, hogy az országot minden nyugati erkölcstelenségtől és fölforgató izgatásoktól meg fogjuk védeni. Nem engedi tiszteletünk, hogy vitába álljunk a mesterrel, de kérjük, hogy szobrát, mely a megbomlott múlt egy gyilkos zsiványát pucéran állítja oda a világ szemei elé, szíveskedjék visszavenni. Tiszteletteljes kérésünkkel el akarjuk hárítani magunkról a felelősséget mindazokért a következményekért, melyek kérésünk esetleges megtagadását követnék.

Bálint nem szólt semmit. Két öklét kabátja zsebébe börtönölte s lesúlyosodó mély szemmel nézte ezeket az elszült fiatalembereket. A csend hosszú pillanatokig tartott. A fiatalemberek kezdték már kínosan érezni magukat ez alatt a tekintet alatt. A vezérből ki is tört a félelem türelmetlensége:
– Milyen izenetet vigyünk megbízóinknak?
– Kik azok? – kérdezte mintegy magához ébredve Bálint.
A vezér mint milliós bankókat vágta ki:
– Szent Imre Gárdája, Hadúr Lovagjai, Loyola Katonái, a Szittya Őrszemek.
Bálint megint hallgatott. Mintha emlékezete kiköpte volna az ott állókat, nagy léptekkel méregette végig a műtermet. Megállt a fiatal Toldi szobra előtt. Hosszasan nézte. De valami különös, szobron, termen, sötéten túlrontó messzi nézéssel. Megint odaállt a fiatalok elé, megbökte a vezér mellét:
– Hogy hívnak?
– Kraemer Gottfrid.
Egy másik elé lépett. Egy hirtelen szőke reszketés elé. Az ijedten szökött a társa háta mögé. De azért mégis tőle kérdezte a művész:
– És téged?
Az lesunyítva dadogta bajtársa mögül:
– Frühauf Tibor.
Szomszédjánál, egy csúcsos fejű, véletlenül világra esettnél megismételte:
– Téged?
– Pironcsák Vilmos.
A Bálint szája elszélesedett s valami mindenen átütő gúny vérzett fel rajta. Neki zordult egy kis kongregációs képűnek, aki félénken pislogott az örök kegyelembe:
– Téged?
– Ulain Valdemár – nyögte az maga elé.
A művész felkacagott. Erdő zúgású földrengető kacagással. A fiúk rémülten néztek rá.

Aztán egy zömök, piros képű, kemény barna fejű fiúhoz ment. Most már húsba metsző kegyetlen hangon kérdezte:
– Mi a te neved?
Az felvörösödött s aztán nagyon halvány lett. Jobbra-balra nézegetett, mintha el akarna bújni. Nehéz lélegzéssel lihegte:
– Gulyás Miklós.
– Hová való vagy?
– Cófalvára, Háromszék megyébe.
– Mi az apád?
– Kálvinista kántortanító.
A művész arca elborult. Szemeibe nagy szomorúság felhőzött. Úgy nézte a fiatalembert, mintha egy szétbomló hulla fölött valami kérdés megoldása után kutatna. Aztán csendesen mondta:
– Te, szégyelld magad, fiam.

A fiatalember újból vörös lett és olyan gyermekszeme volt ebben a szégyenkezésben. Bálint vállat vont. Odament a könyvespolchoz, kivett egy könyvet. Beült egy karszékbe, olvasni kezdett.
Kínos csend volt a teremben. A fiúk nem mertek moccanni. Végre a vezér megszólalt:
– Mi a végső válasza a mesternek?
Bálint unottan fordította oda a fejét:
– Hát ti még itt vagytok? Menjetek a fenébe!

Olyan nehéz volt ez a hang, hogy meglökte a fiatalemberek inait. Fejüket a válluk közé sunyítva kifelé indultak. De azért hajlongtak s kanyargós alázattal jóéjszakát kívántak.”

Se szeri, se száma az erről való, vele megesett történeteknek a „Segítség!” lapjain: Boór Bálintot a szobrait megsemmisíteni akarók állandóan zaklatják, ezúttal „a menekült székely egyetemi hallgatók képviselői”, imígyen:

„Újból csengettek. Bálint ajtót nyitott. Előre kifésült ünnepélyességgel két egyetemi hallgató jött be. Bemutatkoztak. Lécfalvi Kabos István és Baróti Balázs Benedek. Az alliterációs nevű kihúzta magát, megigazította a nyakkendőjét, szónokolni kezdett:

– Kedves Bálint bátyám, mint a menekült székely egyetemi hallgatók képviselői, ismerve ős turáni magyarságát, lángoló hazaszeretetét…
Bálint benyúlt a mellébe, az inge alá. Kínos arccal nyögte:
– Várj, fiam. Már reggel óta kínoz egy bolha. Hopp, megint elszalasztottam! Még kiszívja minden vérem.
A fiatalember nem zökkent ki:
– A legnagyobb magyar művészhez jöttünk, hogy azon a nyomorúságon, mely a nemzet jövőjét, az ifjúságot akarja aláásni, az ő nagy lelkével segítsen.
– Már ez is a léleknél van – mormogta magában Bálint.
– Távol áll tőlünk, hogy azt kívánjuk, hogy a mai nehéz gazdasági helyzetben készpénzzel hozzon nehéz áldozatot, hanem arra kérjük, ajándékozza kegyesen egyik kisebb művét nekünk, hogy azt az éhező diákok számára kisorsolhassuk. A jövő nemzedék örök hálája…
– Félrecsúszott a nyakkendőd – dünnyögte Bálint.
A fiatalember nyakkendőjéhez kapott. Bálint lassan ejtette egymásután a szavakat:
– Szorítsd meg jól, fiam, hogy ne jöjjön több hőhullám ki belőled. Mert már úgy fellelkesítettél, hogy majdnem kívánom a hősi halált. Hát kedves fiacskáim, édes jövő nemzedék, mikor a múlt nyáron olyan irtózatos hajszát intéztek ellenem, mikor lapomban kétségbeesett hívást intéztem hozzátok, hol voltatok akkor, hol volt az a húszezer éhező diák?
– Mi akartuk… A Hetéssy tanár úr tiltott be minden mozgalmat.
– Édes jövő nemzedék, mikor minden kenyérforrásom bedugták, mikor galádul el akarták venni mindenemet, mikor egy hülye idegen sehonnani, csak azért, mert államtitkár, meghurcolhatott minden bíróság előtt, hol volt az a húszezer turáni diák?
– Plachota államtitkár úrnak nagy befolyása van a diákmenzákra, nem merhettünk…
– Mikor a Toldimat kiállítottam s a jöttment korcsok magyar sajtója agyonhallgatta vagy megpiszkolta, mikor lakáj-tanárok a katedrából s Krisztus szenzáljai Szűz Mária vagy Kálvin hóna alul köpdösték művészetemet, csak azért, mert új szépség, ős emlékezéssel magyar és jövőt teremtőn forradalmas, hol volt az a húszezer lánglelkű diák?
– Az elnökünk, Wolfenauer Tibor akadályozott meg minden mozgalmat.
A roppant testen kidomborodott a földből jövő erők pátosza. Állkapcáin irtózatos harapás vonaglott, felégő arcát odatartotta a két megrökönyödött gyermekember elé:

– Hát menjetek a Plachotáitokhoz, a Wolfenauereitekhez, idegen császáraitokhoz. Kolduljatok szent püspökeiteknél, kegyes grófjaitoknál, húszezer lélekért csak adnak egy kevés húsnélküli főzeléket. Megpumpolni, megrabolni, kikönyörögni a nehéz falatot a számból, azt tudnátok. De amikor jajgatok elhagyatottságomban, amikor riadót fúvok vagy sikoltom a magyar halált, akkor idegen püspökeitek szoknyája alul sopánkodtok felforgatónak, veszélyesnek, mérgezőnek. Ti vagytok a jövő nemzedék, ti vagytok a fiatalok! Ma én, a negyvennégy éves Boór Bálint vagyok az egyetlen fiatal Magyarországon, ma itt én vagyok a fiatalság. Ti vének vagytok mint egy tizedárára vénült szajha s az ezeréves idegen szifilisz rágja lelketeket. Nincs fiatalságotok hősi akaratra, nincs szemetek az élet meglátására és földsüketek vagytok a szépség hívásai előtt. Döglött lelkű apák rothadt kölykei, dögöljetek meg, dögöljetek meg!

Kinyitotta az ajtót, kituszkolta a két elbódult fiatalembert.”

Miért? Mert csak azt kívánta, hogy „ne legyen előny az, hogy valaki nem magyar”, ne legyen előny a könyöklés, a szavak arcátlan kiforgatása, a logikus érvelés helyett a világnézetileg ellenségesnek beállított személyek erkölcsi lejáratása, mi több, egzisztenciális ellehetetlenítése. Pedig ami az utóbbiakat illeti, volt belőlük része bőven, elkeseredésében ezért 1925-ben „Segítség” című regényében drámai vallott róluk: mindhárom kötetében a vérbeli pamfletíró könyörtelenségével mutatott rá arra, tudva, hogy a kor bálványa, az újságíró, mi mindenre képes, hogy ne csak a felszínen habozzon, hanem egyenesen rivaldafényben tündökölhessen: mindegy neki, milyen társadalomban él, csak a sáp nem, amiért bármire kapható, érte kész mindenkor lejáratni az alkotót, jelen esetben idősebbik önmagát, Boór Bálint szobrászt:

„Hevesi Simon, a híres zsidó újságíró, aki az ablak mélyedésébe húzódott s nagy szemüvege mögül mosolyogva nézte, hogyan ölik legfőbb erejüket a filiszteusok, most mutatott tisztelettel szólt:
– Kedves mester, ha kegyeskednék a Drámai Újság számára egy-két kérdésre felelni.
– Kérdezzen – ásított Bálint.
– Mi a véleménye Mesternek a König Lajos legújabb darabjáról?
Bálint tudta e kérdés kettős célját. Az ő véleményével akarják agyonütni ezt a túl sok szerencséjű jelentéktelen írót. És mert az ügyes sváb irodalmi rövidárus nagy nemzeti népszerűséggé tudta felépíteni magát, ugyanakkor a kimondott vélemény újabb hajszát vadít ellene. Lanyha megvetéssel felelt:
– König éppen olyan tehetség, mint az önök Reiner Frigyese.
Az újságíró szeme mélyén levő szem gyűlölettől lett homályos. Reiner, aki szellemeskedő, ügyes és nagyon rokonlelkű műveivel az ország összes kereskedelmi utazóját az irodalom felé csalta, volt az ő saját bálványuk s az ország világdicsőségének reklamálták. Mélyen meghajolt és jegyezte:
– A szobrász mosolyogva felelt: König egészen jelentéktelen író, a drámához pláne semmi tehetsége sincs. Ma Magyarországon csak Reiner Frigyes jelent drámairodalmat.
Most megint a művészre nézett, arca kinyilatkoztatást váró feszült figyelem volt:
– Hogyan képzeli el, mester, a mai politikai helyzet megoldását?
Bálint fáradtan hullatta az ezerszer megismételt kátés mondatot:
– Csak is egy, az ország összes adottságaira épített demokráciában, mely biztosítja a magyar falu, a magyarság nagy tömegei számára a fejlődés minden lehetőségét.
Hevesi jegyezte:
– Boór Bálint szenvedélyesen, kiáltva mondta: Magyarország belső nyugalmát s külső becsülését csak is egy liberális progresszív radikalizmus mentheti meg a nemzetközi elemek bevonásával.
– Még egyet kérdezhet, de aztán kidobom – mondta álmos-kedélyesen a művész.
Az újságíró arca most nagyon titokzatosra és kedvesre változott:
– Kedves mester, igaz-e, hogy komoly viszonya van egy fiatal úri lánnyal, és el akarja venni?
Bálint alsó állkapcáján előre torlottak az izmok, homlokán megmélyült egy függőleges redő. Aztán elszélesedett ajakkal szólt:
– Ez a kérdés se nem elég érdekes s nem is túl bizalmas. Menjen be a fürdőszobámba, ott talál egy fehér szekrényt, abban tartom a szennyesemet. Olvassa ki levetett ingeimből és alsónadrágaimból biológiai magántitkaimat. Fényképfelvételeket is csinálhat a lapja számára.”

Úgy látszik, már akkor is világnézeti vita helyett ellenségét intimitásokkal lebunkózó riportereké volt a médiavilág, hát még ma, amikor (bal- és jobboldali) köreikből tovatűnt az érvelés, a logika, mi több, a minimális etika, mellyel pedig állítólagos példaképük, Voltaire, rendelkezett, aki ellenségeinek kijelentette: „Semmiben sem értek veletek egyet, de életemet adnám, hogy elmondhassátok véleményeteket!” Igen, ezért, hogy halálosan irtózott a mai médiavilágunkat persze az akkorinál alighanem összehasonlíthatatlanul inkább determináló totális toleranciadeficittől, amely száműzi nemcsak a logikát és a retorikát, hanem a legelemibb etikát is: csípőből tüzel érveléstechnikához ragaszkodó áldozataira, gondosan ügyelve mindig arra, hogy ellenfeleit vagy leggyengébb, vagy kreált képviselőivel próbálja lejáratni. Nem új történet ez, és hogy mennyire nem, mutatja az „Életeim” egyik jelenete párizsi éveiből, melyből kiderül, mennyire fényévnyi távolságra állnak állítólagos ikonjuktól, Voltaire-től. (Mielőtt idéznénk, magyarázatul annyit: 1905 és 1912 közötti párizsi útjai során ellátogatott a széles körű nyilvánosság előtt tartott „conférence contradictoire”-okra, „ellentmondó előadások”-ra, melyek, mint írja, abból állottak, hogy „rendesen bizonyos szabadkőmíves liberális csoportok meghirdettek egy témát, melynek rendesen egy főelőadója volt, aki nagy előadást tartott., de meghívták azokat is, „akiknek ellenkező nézete van”, és bárki hozzászólhatott az előadott témához: mármost természetesen a meghirdető szervezet tömegei elzúzó többségben szállták meg a termet”.)

„Egy Sebastien Faure nevű képviselő hirdetett „conférence contradictoire”-t a katolicizmus csődjéről, széles mondatokkal hívva meg az „ellenkező nézetűeket”. Ravasz és ügyes szónok volt. Mindenekelőtt előadta, hogy ő is jezsuiták iskolájában tanult, egyáltalán nincs elfogulva a katolikus egyház ellen, és előadásában be fogja tartani a tudományos tárgyilagosság parancsait.

Széles megalapozással órákig beszélt. Ez is a taktikához tartozott. Annyit beszélni, hogy a közönség holtra fáradjon a szörnyű melegben, és ne legyen már türelme meghallgatni az ellenkező vélemény szónokait. Vázolta a papi hatás, különösen a jezsuiták eszközeit. Felidézte a múltat, boncolta a papság szentségének tételét, a szentek tiszteletét, a pápa csalhatatlanságát, a gyónás intézményét, ezt különösen részletesen. A végső eredmény ez volt: a katolicizmus volt, modern államban, a modern természettudományos világnézet mellett lehetetlen. Újat nem mondott, de nagyon ügyesen beszélt a szenvedélytelenség gondosan felöltözött maszkja alatt. Beszéde éjfél után ért véget. A terem jelentékeny része viharosan tapsolt, az ellenzék hallgatott, elnyomva az ügyes taktikától, a nagy számtól, a rettentő hőségtől és a késői időtől. Ekkor Faure nagy biztosan szétnézve a nagy teremben, mondta:

– Mi elmondtuk a mi nézetünket, a mi érveinket. Méltányos dolog, hogy ha van valaki a teremben, akinek más nézete van, szintén előadhassa érveit. Kíván valaki felszólalni?
Halálos csend lett a teremben. Pár másodperc múlva Faure újból kérdezte:
– Van valaki, aki meg akarja cáfolni állításaimat?
Újból csend.
A zsűri már úgy tett, mintha távozni készülne. Ekkor a színpadszerű pódium mélyéről egy hang vakkantotta:
– Moué! (Moi.)
Óriási kacagás csörgött fel az egész teremből. Furcsa alak evickélt a pódium elejére, minden mozdulatában ábraszerűen mutatva a gyengeelméjűt. A nyakában olvasó, színes pogácsákból egybefűzve, mellén egy éktelen nagy kereszt. A félkegyelműek üres vigyorgásával mondta:
– Breton paraszt vagyok. Katolikus vagyok. Katolikus vagyok.
– És miért katolikus? – kérdezte fölényes mosolygással Faure.
– Mert a mamám és a tatám, a nagymamám és a nagytatám, a dédmamám és a dédtatám…
Nem folytathatta tovább a kacagásciklontól, valósággal leröhögték a pódiumról. Hát bizony ez mocskos eszköz volt. Természetesen ezt a figurát Faure-ék kreálták, valószínűleg nem volt sem breton, sem paraszt, hanem valamely színház kóristája vállalta ezt a szerepet.
Faure és a „zsűri” diadalmasan mosolyogtak.
– Nincs senki, aki még hozzá akarna szólani? – kérdezte.
Senki sem jelentkezett. A zsűri diadalmas arccal állt fel. Ebben a pillanatban a pódium mélyéről egy mély zengésű, kellemes hang szólt:
– Pardon, Messieurs, une minute.

Egy magas, legfennebb harmincöt éves katolikus pap jelent meg a pódiumon. Szép alkotású fej, fekete haj, fekete szakáll. Szemeiből, arcából derült jóság és nyugodt bátorság sugárzott. Mellén kereszt volt. Legnagyobb csodálatomra Faure és a zsűri arcán, bár eddig igen jó színészeknek bizonyultak, valóságos megrökönyödés látszott. A hallgatóság egy része dühösen ordította:
– Eláll! Eláll! À bas la calotte! Le a csuhával!
De a közönség nagy része mégis elég francia volt ahhoz, hogy ilyen nyilvánvaló méltánytalanságot ne tűrjön. Még a Faure-pártiak jó része is felháborodva kiáltotta:
– Beszéljen, joga van hozzá.
Faure végigkémlelt a termen. Világosan láthattam, hogy a terem nagy része meg akarja adni a szót az ellenkező véleménynek. Vállat vont és unottan mondta:
– Parlez, Monsieur.
A pap beszélni kezdett. Egyáltalán nem foglalkozott ellenfele személyével. Nyugodtan, világosan magyarázta meg az egyház lényegét és hivatását. Megmutatta, hogyan folyik ebből a papi hivatás szentsége. Megmagyarázta a szentek tiszteletének nagy emberi értelmét, a jók szolidaritását esendő testvéreikkel. Ilyen értelmet adott a gyónásnak is: az esendő ember pap testvéréhez viszi lelki terhét, hogy az segítse leemelni vállairól. Kifejtette a pápai csalhatatlanság elvének kikerülhetetlen logikáját az egyház előbb előadott lényegéből és hivatásából.
A harmadik mondatnál már az egész terem mély csendben figyelt, aztán fel-felzúgott a taps, a hallgatóság nagyobb része tapsolt. Faure úréknak rossz percei voltak. A pap beszéde után hirtelen bezárták az előadást.”

Szóval azonban Faure végül mégis belátta, jobb, ha ragaszkodik az „audiatur et altera pars”, azaz a „hallgattassék meg a másik fél” bölcsességhez, elvégre mégsem lehet csuklóból ítélkezni.

Végül még egy különösen is elrettentő példa (ismét a „Segítség!”-ből), mennyire gyűlölte a keresztény-nemzeti cégér alatt elkövetett etikátlanságot, az immoralitást. A regényben a görénykurzus szerkesztői, újságíró többnyire az immoralitás képviselői, olyanok, akik az általuk hangoztatott – akkor éppen „nemzeti-keresztény” – elvek kreált képviselői, mint a csak „sápadt versikéket és pincevilágítású elbeszéléseket” írogató könyvkiadó, Holló Géza, aki az író regénybeli fiatalabbik önmagának, Baczó Mózes költőnek felajánlja, hogy kiadja verseit:

„– Nagyon, nagyon szeretném, ha ki tudnám adni a verseit, Baczó úr.
Egy nagy hűvös utca nyílt a Mózes mámorába. Téveteg szemmel, mintha nem tudná, nagy boldogság vagy tragédia kopogtat a lelke ablakán, kérdezte:
– De hát mi akadályozná?
Holló aggályosra borult:
– Rengeteg kiadásom van. A Roznyák verskötetén milliókat vesztettem, most használhatom pakoló papírosnak. Senki sem vesz könyvet, különösen verseskönyvet. A kiállítás költségeit még csak fedezném, de az a rengeteg honorárium.
– Micsoda honorárium? – kérdezte gyermekes felpattanással Mózes.
– Hát az ön honoráriuma.
Mózes elpirult, mint egy mások előtt megölelt menyasszony.
– Nekem nem kell honorárium, fütyülök a honoráriumra. Csak szép legyen a könyv.
Holló egyszerre száz Holló lett és mindenik barátságot forrósított Mózes felé. Beszéltek az újabb irodalomról, koccintgattak, majd Holló lanyha szórakozottsággal egy papirost keresett elő zsebéből s vagy tíz soros szerződést írt rá. Odatartotta a fiúnak:
– Talán jó lesz, ha ezt a kis firkát aláírja, úriemberek közt elég ennyi.
Mózes olvasatlanul dobta nevét az írás alá s egész gőgös gyermekszíve a torkába duzzadt. Holló zsebre tette az írást s szemeivel beleásva a Baczó szemeibe, óvatos-hidegen kérdezte:
– De ugye ön mondott le önkényt a honoráriumról?
– Természetesen – és megint elpirult.
Holló megcsordult szeretettel ütötte poharát az övéhez:
– Szervusz, Mózsikám, tegezzük egymást!
Ez a pohár visszavitte Mózest a mámorába. Elkezdett valamit szavalni a magyar forradalomról, a világ megtisztításáról, de Holló már tovább sompolygott egy székkel. Mózes fizetésre hívta a korcsmárost, mindent ő fizetett, még a Holló vacsoráját is.”

Mózes egy év múlva aztán mégis meggondolta a kiadást, felkereste Hollót:

„– Eljöttem, hogy visszakérjem a kéziratomat. Nem akarom többé kiadni a verseimet.
Holló úgy hunyorgatott feléje, mint a macska a gőzölgő fazékba:
– Mit tetszik keresni? Kihez van szerencsém?
Mózesnek türelmetlen lett a hangja:
– Ugyan, kérlek, csak megismersz. A verseimért jöttem.
Hollónak még bizonytalanabb lett az arca.
– A verseiért? Szabad kérnem a nevét?
– Baczó Mózes vagyok. Most csak emlékszel rá?
Holló nagy ködből intett ki:
– Tessék a Zucca úrnál tudakozódni. Benvenutó, kérlek, ez a fiatalúr a verseit keresi.
Odamosolygott az olasznak s visszamerült az ó-kínai keramikába. Az olasz melegen rázta meg a Mózes kezét:
– Tudja, hogy ön csodálatosan hasonlít egy szirakuzai Hermes-fejhez? Az örök kérdés az arcon. Ez voltaképpen az egész görög művészet. A görög szobrászat nem megoldás, hanem keresés. Az összes ránk maradt emlékek egyetlen kérdésnek a darabjai: mi az élet? Mi az ember? A görög szobrászat voltaképpen a gnosztikus filozófia márványban…
– A verseimet kérem vissza. Nem fogom kiadni őket – zsilipezett közbe Mózes.
Zucca átkiáltott Hollónak:
– Te, Géza, olvastad Kernernek a görög művészetről szóló legújabb munkáját? Legközelebb meg fogom cáfolni. Az utolsó betűig megcáfolom.
Mózes türelmetlenül tipegett. Zucca kiszólt az áradatából:
– Nem emlékszem semmiféle Baczó versekre. Tessék Kalecsák úrhoz fordulni. – A Baczó nevet erősen megnyomta s odavillantott szemeivel Kalecsáknak.
Mózes odament a vastag ellenséghez. Kalecsák előre kérdezte:
– Mikor adta be Bakó úr azokat a verseket?
– Nem Bakó, hanem Baczó. Van már egy éve, magának Hollónak adtam át.
Kalecsák eltöprengett:
– Baczó, Baczó! Lássuk csak. Nem egy nagy kék fedelű füzetben volt?
– Igen, kék vászonfedelű.
Kalecsáék kinyitott rengeteg fiókot, egy nagy íráscsomóban kutatni kezdett. Aztán kihúzott egy nyomtatott nyugtát, melyre egy megsárgult papiros volt ráragasztva. Súlyos nyugodtsággal mondta:
– Igaz, igaz. Baczó Mózes, ugyebár? Vissza akarja kapni a verseit?
– Igen.
– Itt a nyugtája. Önnek kifizetett a vállalat ezekért a versekért ötmillió koronát. Hajlandó valorizálva visszafizetni?
Mózesnek lángba borult az arca:
– Egy fillért sem kaptam! Úgy adtam Hollónak egy éjszakai megbeszélés után.
Kalecsák gúnyosan tartotta eléje a nyugtát:
– Ez nem az ön írása?
Mózes mohón hajolt a nyugta fölé. A ráragasztott papírosban visszavillant a korcsmai papírszelet. Tényleg az volt rajta, hogy verseiért ötmillió koronát átvett. Ő akkor olvasatlanul írta alá.

Nagy bágyadtság öntötte el tagjait. Minek dühöngeni, minek veszekedni? Ha egy gazembert le is ütne, nem lenne kevesebb gazember a világon.”

Nem bizony, olyannyira, hogy erre való tekintettel mindig sis távol tartotta magát a pártpolitikától: hiába próbálták például sümegi tanárságakor beszervezni a szabadkőművességbe, nemet mondott, tudván, nem hajlandó semmilyen közösségi cégérre hivatkozó egoista izmus szekértolója lenni, miként az 1919-es összeomlás után sem lett a keresztény (szerinte pedig, mert sunyi, büdös és lop, görény-) kurzus marionettfigurája, majd (minden hívás ellenére) Rassay Károly Nemzeti Demokrata Pártja országgyűlési képviselőjelöltje, hiszen, amint már 1914-ben leszögezte, „összeférhetetlennek neveznek, mert törpének látszanak, ha melléjük állok”.

Ismertetett etikai következetességei miatt saját tábora általi állandó, legfájóbban meg nem értettségéből következő mellőzöttségére ő maga magyarázatul ugyanekkor így vallott: „Hősnek születtem s epikára. Hitvallónak, tisztának, szentnek. De mindennap mindennapi volt s emberek mérsékelt emberek. Összetörtem a nagy vonásokat, karikatúrákba tréfáltam erőmet, hogy megbocsássák a különbségem, hogy ne nevessék, hogy tragédia vagyok. Hányszor vágtam hasra magam a sárban, csak hogy pajtásnak örvendhessenek, csakhogy ne sértse őket egyedüliségem.”

Aki a tudósok, művészek vagy politikusok életét közelebbről ismeri, bizonyára felfigyel tehát arra, mennyire magányosak, sőt csaknem megközelíthetetlenek, másként nem őrültek, csak más mércével mérendők a többieknél, mert Ady szavaival lényénél-lényegénél fogva mindegyikük folyton „mást akar, mint mi most van, / kényes bőrét gyáván nem óvja”. A teremtő, az alkotó elmék ilyetén mindig is magányosak, sőt megközelíthetetlenek a kollektivizált embermilliók számára, mert individuumuk legsajátosabb spirituális és fiziológiai képességösszességével mindenben a jobbat, szebbet, igazabbat keresik, mert nem reprodukcióra, hanem kreációra termettek, a célok és lehetőségek maximális kiaknázására, a „miért”-ek felvetésére és megválaszolására, a „hogyan”-ok megkeresésére és megmutatására, sohasem az alanyra, hanem mindig a tárgyra fókuszálva, így nem azt nézve, mások miként viszonyulnak hozzájuk, hanem hogy ők hogyan hozzájuk.

Ezért, hogy amint Szabó Dezső megfogalmazta, „axióma gyanánt ki lehet mondani, az a lelki viszony, melyet közönségesen barátságnak neveznek, a zseni számára lehetetlen: a zseninek lehet Sancho Panzája, lehet udvari bolondja, lehet hűséges segítő pajtása, de barátja nem: lényegénél fogva magányos, egyedül álló szellem”, mert tudja, hogy aki mindennek és mindenkinek barátja, valójában semminek és senkinek, aki ilyetén nem a mennyiség, hanem a minőség embere, aki a szó legteljesebb értelmében igazságfanatikus, tudván, az igazság akkor is igazság, ha csak egy vallja, de akkor is, ha egy se. Ez a nyárspolgárok számára mindenkor értelmezhetetlen s követhetetlen etika nála sem ismert soha elpártolást, csak abban való megmaradást, a szó szoros értelemben mindhalálig. Ennek torokszorító példája egyik halála előtti vallomása. Egy emigráns újságírónk, Dr. Csávossy Leó 1954-ben feljegyezte, hogy kollégáinak egyike beszámolt neki „Az elsodort falu” legendás írójával való halála előtti találkozásáról: eszerint amikor a muszkasereg már elérte Vecsést, arra a kérdésére, Budapesten marad-e vagy pedig a Dunántúlra költözik, kategorikusan kijelentette:

– Nem mozdulok sehová: ha az Isten azt a végzetet mérte ki rám, hogy meg kell halnom, akkor inkább pusztuljak el itt, a magyar fővárosban. Szép halott lesz belőlem, kellemes pecsenyéje leszek a keselyűknek. De nem fontos! Meg vagyon írva: „e jelben győzni fogsz!” Erre mellényzsebéből elővett egy kis feszületet s hozzátette: „– Tudod, kitől kaptam? A jezsuita rendházfőnöktől. Ez az egyetlen ékszerem, a legbecsesebb emlékem, pedig én kálvinista vagyok. De a szívem felett fogom hordani halálomig.” Amint újságírónk hozzátette, az író józsefvárosi elárvult sírhantjára helyezett egyszerű, ormótlan fejfáján a holdvilág fényében egyszer csak valami megcsillant, és amint megnézte közelről, ezt a kis ezüst feszületet pillantotta meg, kérdezve, hogy vajon ott fent a mennyekben megírja-e legújabb korszakalkotó regényét, „Az elsodort Budapest”-et?

Talán nem is gondolnánk, e kérdés ma mennyivel égetőbb, mint volt akkor, amikor még létezett hazánkért nemcsak kérni, hanem neki adni is akaró ifjúságunk, szemben jelenünkkel, és hogy mennyire, mutatja egy közelmúltbeli történet: roskadásig tömött buszon egy feltételezhetően egyetemista nem sajnálta az időt arra, hogy megmagyarázza idős utastársának, miért nem képesek megérteni az idősek a fiatalokat: – Maguk velünk ellentétben egy teljesen más, majdnem primitív világban születtek és nőttek fel! Határt nem ismerő hencegéssel aztán így folytatta tovább: „– Mi, mai fiatalok az internet, a tévé, a szuperszonikus repülők, az űrutazások, a Holdjáró ember korában nőttünk fel, űrszondáink már a Marson járnak, atomhajtású hajóink, hidrogénjárású autóink, hovatovább csaknem fénysebességű számítógépeink vannak.” Egy kis csend után utastársa ezt felelte: „– Igazad van, fiatalember, nekünk mindez nem volt meg, amikor fiatalok voltunk, következésképpen feltaláltuk őket! És most mondd meg nekem, kis hülye ifjonc, Te mit készítesz a következő nemzedéknek?”.”

Ezt kérdezhetjük mi is Szabó Dezső etikáját bemutatván, nem kevés irigységgel, hogy idejében távozott árnyékvilágunkból, az elsodort Budapestről, életművével mégis meghagyva a reményt, hogy maradnak mindenkor azért, akik tudják, hogy nincs és nem is lehet más etikai alap, mint az, hogy „nem lehet a halál egy nemzet célja”.