Czigány Lóránt:

Szabó Dezső "személyének, életének és különös cselekedeteinek mentsége"

 

 

 

Ha igaz az, hogy a 19. század csak az első világháború kitörésével ért véget Európában, kétszeresen igaz, hogy a 19. század Kelet-Európában csak 1945-ben fejeződött be, Magyarországon talán pontosan akkor, amikor az Ideiglenes Nemzetgyűlés Debrecenben összeült. Továbbá, ha igaz Oxenstierna megfigyelése, hogy a politikát mindig meglepően kevés hozzáértéssel csinálták a politikusok, kétszeresen igaz, hogy Kelet-Európában, de különösképpen Magyarországon még ennél is kevesebb hozzáértéssel csinálták a magyar politikusok. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy a magyar irodalomban a politikus-pótló, messianisztikus elem mindig túlsúlyban volt. E politikai messianizmust talán Petőfi fogalmazta meg a legegyértelműbben: „Újabb időkben isten ilyen Lángoszlopoknak rendelé a költőket, hogy ők vezessék a népet Kánaán felé.” Ilyen lángoszlopi hivatástudattal született (19. századi terminológia), vagy még inkább: ezt a hivatástudatot kondicionálta környezete Szabó Dezső szereplési vágyába. (20. századi terminológia.)

 

Az én nemzedékem már nem ismerhette Szabó Dezsőt, mert amikor 1945 januárjában a körülzárt Budapesten konyhaszekrényből ácsolt koporsóját kitették a Rákóczi térre, tíz és tizenegynehány évesen még csak a lét és nemlét problémáit ismerhettük: azt, hogy alacsony támadás esetén a vonatok öntöttvas kereke a legbiztosabb fedezék, azt, hogy légnyomás ellen a nyitott száj megóvhatja a dobhártyát; döglött állatok húsából nem tanácsos enni, s a zsebkendőbe csavart hódarab primitív légszűrőként szolgálhat, s hogy a sárga csillagokkal megkülönböztetett személyek nem a vadnyugati filmekből ismert sheriff csillagot viselik; megtanultuk továbbá, hogy katonásdit játszani nem biztonságos, mert a Demeter típusú kézigránát biztonsági berendezését nehéz kiszerelni, ha hónapokig földben volt. Első politikai jellegű emlékem 1946 február elsejéről van. Zsebnaptáramba, melyet azért vettem, hogy a világ fontosabb eseményeit feljegyezzem, be is írtam: „Ma kikiáltották a Köztársaságot. Elnök: Tildy Zoltán.” Mint utólag kiderült, ez nem volt eléggé fontos esemény, mert a tanterem kitört ablakairól nem vették le a csomagolópapírt, és az UNRRA segélycsomagokból továbbra is csak tejport kaptunk... Később, egy-két év múlva tisztes, ősz hajú hölgy érkezett a vidéki gimnáziumba, ahová akkor éppen jártam, s Szabó Dezsőről tartott előadást minden osztályban. Azt mondta, Szabó Dezső özvegye, vagy talán nővére, de lehet, hogy húga volt, erre már nem emlékszem*. Az előadás legnagyobb bánatunkra csak rövid ideig tartott, így maradt idő bőven, hogy a harmadik deklináció rendhagyó főneveiből még sokan feleljünk. A hölgy a nagy halott író, Szabó Dezső üzenetét hozta el nekünk, s többször Kis Magyar Életeknek nevezett bennünket. Széles taglejtésekkel beszélt, és seszínű szeme a drótkeretes szemüveg mögött többször könnybelábadt; nem tudtuk Szabó Dezső nagyságának, vagy nekünk szólnak-e a könnyek. Miután letörölte könnyeit, adakozásra szólított fel bennünket... Nem emlékszem, hogy adtam-e valamit, de nem sokat adhattunk, s akkor Szabó Dezső e nőrokona örökre kilépett az életemből. Kísérteni azért néha még visszajár, legutoljára a Szepsi Csombor Kör egyik összejövetelén volt hátborzongatóan deja vu élményem, amikor Móricz Virágot hallottam Móricz Zsigmondról beszélni.

 

Miért meséltem mindezt el ilyen részletességgel? Hiszen Szabó Dezső életművének vajmi kevés köze van a talmi vagy valós, szellemi vagy vérségi rokonságot igénylő közvetítőkhöz, de e néhány emlékkép idézése talán elég annak az áthidalhatatlan szakadéknak a felvillantásához, mely bennünket azoktól választ el, kik még a háború előtt eszmélkedtek. Korosztályomat egy emigráns politikus, emigráns politikusoktól alig elvárható éleslátással jellemezte 1957-ben, mikor először vettek szemügyre bennünket azok, kik ilyen- vagy olyan formában egy elképzelt és tetszetős magyar folytonosság mércéje alatt egyenként átbukdácsoltattak bennünket és ezt találták: „Az ifjúság nagy része vallástalan, vagy ami még rosszabb, közönyös és cinikusan tekint minden metafizikára; se szülői, se egyéb tekintélyt nem ismer, rendkívül követelődző; a létharcban eldurvult, erkölcsei sok kívánnivalót hagynak hátra, csak szakműveltséggel bír, de a nyugati humanista műveltségtől idegen... Agyaros-karmos nemzedék ez, mely a létharcra van felkészülve. Félő, hogy sok baj lesz a fiatalokkal.” E kétségtelenül hízelgő jellemzéshez még hozzá tehetjük azt is, hogy e nemzedék gyanakvó természetű, s tapasztalatból tudja, hogy ezerszer megszenteltnek kikiáltott szavak és kifejezések is lehetnek a rejtjelezett érdekvédelem hatásos közkatonái, vagy legjobb esetben ripőkségre is hajlamos illúziónisták sziporkázó petárdái. Persze, ezek ellenére sem volt azonnal világos, hogy a kifejezések, melyeket Szabó Dezső és nyomán Gombos Gyula is használ, nekem már nem jelentenek semmit. Nem értem, mit jelent a „magyar kiteljesedés”, a „magyar kijelentés”, de legfőképpen nem értem mi az „önálló magyar történelmi műhely”, mely Gombos könyvének** záróakkordja szerint nemzedékének ma is igénye, s ahogy ő mondja „talán nem hiú remény, hogy igénye lesz azoknak is, kik utánunk következnek”. De ez a „nemértem” álláspont, őszintén remélem, nemcsak a metafizikától való nemzedéki idegenkedés miatt alakult ki, hanem azért is, mert 1956-ban, amikor nemzedékem meglehetősen fiatalon, de talán nem teljesen készületlenül a politikai cselekvés porondjára lépett – és itt a politikai cselekvésen nem politikai programpontok fölötti akadémikus vitákat, hanem tömegmegmozdulást eredményező, konkrét, tehát igennel és nemmel megválaszolható, sokszor fizikai állásfoglalást jelentő helyzetet értek – Szabó Dezső politikai tanításának – már csak azért is, mert nemzedékem csak kicsit, vagy egyáltalán nem ismerte ezeket – igen kevés relevanciája volt.

 

Szabó Dezső üzenetét az a generáció őrizte meg és akarja továbbadni, otthon is, idekint is, melynek képviselői e század elején születtek. Ezek ellenére nem hinném, hogy otthon vagy idekint van-e valaki a mostani harmincegynéhány évesek között, akire fejlődése bármelyik szakaszában Szabó Dezső komolyan hatott. Ennek fő oka, hiszem, hogy nem csak az 1948 utáni magyarországi könyvkiadói politika, mely az egy Életeim cenzúrázott kiadásán kívül semmit nem jelentetett meg Szabó Dezsőtől, hanem egy mélyebb érdeklődés hiánya. Mert ezt a mélyebb érdeklődést nem lehet könyvkiadói politikával korlátozni; Orwellt rongyáolvasott gépírásos fordításban ismertem meg egyetemista koromban és újjongva láttam, hogy Németh László a Minőség forradalmában már a harmincas években felismerte a kommunista típusú szocializmus inherens hibáit, ám az igazságra vezérlő kalauz, mely az utcára vitt bennünket, mégis csak Lenin Mit cselekedjünkje és Marxnak az orosz nacionalizmusról írott sorai voltak.

 

Persze, Szabó Dezső ma is itt van velünk, s talán nem is véletlen, hogy majdnem egy időben két vaskos monográfia is megjelent róla: Gombos Gyuláé külföldön és Nagy Péteré Budapesten. Mindkét munka azzal az igénnyel íródott, hogy szenvedélyektől mentesen vizsgálja meg Szabó Dezső életművét. Jelen tanulmány célja, hogy Gombos Gyula könyvét vizsgáljam meg, azzal az igénnyel, hogy a könyv hibáinak és erényeinek kimutatásán kívül megkíséreljem felmérni, mi az, amit Szabó Dezsőből ma is maradandónak érzek.

 

Az első kérdés, amely felvetődik: lehetséges-e megnyugtató módon forráskutatáson alapuló monográfiát írni távol Magyarország könyvtáraitól és levéltáraitól? A felelet erre kétségtelenül igen, bár korántsem olyan magától értetődő, mint ahogyan ezt sokan vélnék. Ezt bizonyítja, többek között az a sok fércmű, melyet különösen a mi emigrációnk első éveiben írtak, a forrásanyag hiányára hivatkozva. Az igényes kutatónak azonban mindig rendelkezésére áll Európa és Amerika számos nagy könyvtárának magyar részlege, ahol körültekintéssel bármilyen magyar vonatkozású témát eredményesen lehet kidolgozni. Az utóbbi években a nagy egyetemek csereszolgálatainak igénybevételével a magyar levéltárak anyaga sem teljesen hozzáférhetetlen. Gombos Gyula könyve is ezt bizonyítja: kitűnő felkészültséggel, a Szabó Dezső-kutatás legújabb magyarországi termékeinek felhasználásával készült. Bár könyvében nem alkalmazza a tudományos munkákban elvárható jegyzetapparátust; az utalások legfontosabb adatait azonban mindenkor ügyesen beleszövi a szövegbe, s ezzel mintegy az olvashatóságot segíti elő. Gombos Gyula dicsérete azonban, hogy erre nem is lenne szükség, mert könyve jól szerkesztett, kerek egész, stílusa könnyed és mégis intellektuális, arányérzéke kitűnő, s noha könyvében van lírai szépségű részlet – például a Szabó Dezsőről festett portré, mely ennek a nagy formátumú ember halálának leírásában kulminál – de érzelmeinek mindig ura marad, soha sem csap át érzelgősségbe, még talán érzelmességbe sem, bár az olvasó az első mondattól látja, hogy hőséhez az érzelmei kapcsolják.

 

Nem véletlenül jellemeztem Szabó Dezsőt „nagy formátumú” emberként, ha portréját látom, vagy a köztünk járó kortársak emlékezéseit hallgatom, óhatatlanul is Thomas Mann Mynheer Peeperkorn-ja ötlik eszembe, s bevallom, egyik figurát sem tudom teljesen komolyan venni mint emberi jelenséget.

 

Érdekes, hogy íróknál külső formátumuk sohasem izgatott; Szabó Dezső mint emberi jelenség egyszerre vonz és taszít is. Talán azért is van ez, mert Szabó Dezső inkább jelenség volt, mint irodalom, önmutogatása minden során átsüt, s még azt is gondolnám, hogy nála a hatáskeltés életfeltétel volt. De nézzük meg, hogy látta a kortárs: ...Robosztus ember volt: erős csontozaton nehéz, egy kissé már pohosodó, öles termet. Talán csak keze és lábfeje volt kisebb, mint termetéhez illett volna. A vastag, rövid nyakon, melyet még rövidebbé tett a régimódi magas gallér, szép szabályos koponya ült. Haját oly rövidre nyírva viselte, mint a mai amerikai fiatalok; tar volt e hatalmas fej, csak közepén, a homlok fölött maradt egy vékonyka deres tincs, római módra inkább előre, mint oldalra simítva. E dísztelen hajviselet csak növelte amúgy is nagy, kitelt arcát; szeme kéken világított ki belőle, de szája kissé megereszkedve már lebiggyedt... Mintha agyarai lettek volna, csak két kilazult nagy fog ütközött ki szája két szögletén... Hangjával úgy tudott bánni, mint egy nagy színész.”

 

Ilyennek látta Gombos Gyula Szabó Dezsőt a harmincas évek végén. A plasztikus jellemzésből kitűnik személyiségének nem mindennapisága. Ám Gombos Gyula sem mindennapi stiliszta; leleményes fordulatai, leíró ereje, a szavak gondos megválogatása nem csak Szabó Dezső könyvében, de az Új Látóhatárban megjelent más tanulmányaiban is olyan esszéíróról árulkodnak, aki tisztában van a szabatos stílus és a szabatosan átgondolt mondanivaló összefüggésével.

 

A könyv hét nagyobb fejezetre oszlik szerkezetileg, azonban valójában a már említett bevezető esszéből, mely önmagában is kerek egész, s mely avatottan hozza emberközelbe Szabó Dezső alakját, s ezenkívül három nagyobb egységből áll: az első Szabó Dezső ifjúságáról és indulásáról, a második rész Szabó Dezső szépirodalmi munkásságáról, s a harmadik pedig Szabó Dezső politikai nézeteiről szól. Mindegyik részben van egy-egy kitérő, s ezek a kitérők – a 19. század filozófiai hátteréről, a regény műfajáról és a magyar középosztályról – mind szervesen tartoznak a monográfiához.

 

Az első nagyobb részt Gombos Gyula főként az Életeimnek a Szabó Dezső Füzetekben megjelent részleteire alapozza; ezenkívül használta Nagy Péter: Szabó Dezső indulását és Laczkó Géza emlékezéseit is. A családi háttér megfestése és a gyermek Szabó Dezső képe majdnem azonos azzal, amit az Életeimből kapunk, a Szabó Dezső-i lírai ömlengések elhagyásával. A Kolozsváron élő kisnemes család a szabadságharc emlékein kérődző, önsebeit feltépő nacionalizmusa mély nyomokat hagy a különösen erős érzékenységgel megáldott kisfiúban. „Nem engedni a negyvennyolcból” és a nemzeti költészet remekei párosulnak az édesanyának a legkisebb fiúba helyezett szinte már népmesei várakozásával. Ez a kondicionáltság eredményezi azt, hogy a tehetséges fiú, kiben a vezérkedési és szereplési vágy erősen kifejlődött már az iskolában, egyrészt verseket ír, másrészt a gyermeki szinten megértett politika bűvkörébe kerül. Ez határozza meg Szabó Dezsőt: a messianisztikus hivatástudat s az egyre fokozódó önérzet, mely inkább akar Uticában első, mint Rómában második lenni. Gombos könyvéből mindez kétséget kizárólag kiderül, Gombos azonban nem tudja eldönteni, mi erősebb Szabó Dezsőben, a hivatástudat, vagy a megalománia. A diktátorokban kétségtelenül ez utóbbi, azonban Szabó Dezső tényleg nagyobb formátumú ember volt, minthogy a kisstílű akarnokok nyomába lépjen. Így marad a hivatástudat, melyet az adott társadalmi körülmények között más nem is tölthetett ki, mint a „néppel tűzön-vízen” át robogó tipikusan kelet-európai „lángoszlop”. Tragédiája ez a zsákutcás magyar történelemnek, ahol a politika mindig azonos volt a „wishful thinking” naiv kategóriájával. Tragédiája ez Szabó Dezsőnek, aki kétségtelen tehetségét, óriási ismeretanyagát, egész Európára kiterjedő tájékozottságát csak pamflettírásra használhatta fel, mert a magyar szellemi környezet csak erre volt kondícionálva.

 

Mindez kétségtelenül kiolvasható Gombos Gyula könyvéből, mely részletesen követi Szabó Dezső fejlődését, helyenként olyan dokumentumok alapján, melyhez a magyarországi kutató nem férhet hozzá. (Például Fenyő Miksa levelezése.) Ugyanakkor a biográfiának azokat a szakaszait is szerencsésen rekonstruálja, melyekhez nem állt rendelkezésére forrásként a számára hozzáférhetetlen Életeim kézirata. Vonatkozik ez főként Szabó Dezső 1905-ös párizsi útjára, mellyel Szabó Dezső hosszasan foglalkozik önéletrajzában. Ekkor zajlik le benne az a változás, melynek eredményeképpen abbahagy egy brilliánsnak induló nyelvész pályát. Sikeresen belekóstol nemcsak a francia szellembe, hanem a francia életbe is: itt jegyzi el magát a francia kultúrával örökre és itt ébred rá magyar finitizmusára is, melyre Ady is rádöbbent Párizsban: „És, jaj, hiába, mindenha szándék, Százszor földobnál, én visszaszállnék, Százszor is, végül is.”

 

Itt következik Gombos Gyula első kitérője a 19. századról. Alapkoncepciója helyes: részletesen kifejti, hogy a 19. századi gondolkodás hogyan határozza meg Szabó Dezső fejlődését. Mert valóban nemcsak messiánisztikus küldetéstudatában és formátumában 19. századi férfiú Szabó Dezső, hanem ízlésében és szépirodalmi munkásságában is. Hiszen, hogy lehetne másképpen, hogy Szabó Dezső, aki minden újra felfigyelt, 19. századi regényeket írt? Hiszen Proustnak és Joyce-nak a kortársa, aki balzaci körképet akar festeni a magyar társadalomról, modernsége az expresszionista technika időnkénti alkalmazásában merül ki, bár ez nála inkább alkati adottság: a magyar verbális szuggesztiónak irodalmi rangra emelése. Vegyük hát szemügyre, mi is a 19. század öröksége Gombos szerint? A két legnagyobb gondolkodó: Marx és Nietzsche a Tökéletes Társadalom és a Felsőbbrendű Ember romantikus víziójával. Fő tézise, hogy individuális korok váltogatják egymást kollektív korokkal – s Szabó Dezső egy ilyen eljövendő kollektív kor apostolaként akar fellépni. Ez szinte madáchi vízió: Ádám is így változik színről színre: egyiptomi fáraó, majd Miltiádesz, gyönyörhajhászó patriciusz, majd Tankréd, a keresztes lovag. Nem nehéz Madách és persze Marx mögött is a hegeli dialektika tézisét és antitézisét felismerni; Gombos ugyancsak Hegel szemüvegén nézi a 19. századot s ez csak azt bizonyítja, hogy Hegel fontosabbnak tünhet még ma is a 19. század megértéséhez, mint Marx. Persze Hegelnek nem lehet Nietzsche az ellenlábasa, amikor Kierkegaard dolgozta ki az „antihegeli” filozófiai rendszert. Ám Gombos 19. század képe ezek ellenére is izgalmas és elgondolkoztató, sokban segít Szabó Dezső megértéséhez. Mert kétségtelen, hogy Szabó Dezső, legalábbis a fiatal Szabó Dezső valami kollektív világrend eljövetelét várta. De ehhez félelmetes gondolatokat gyártott. Mert, mi szükségeltetik ehhez a szép új világhoz, mely előharcosának képzelte magát? Dogma, erős diszciplináris tagoltság és egységes neveltség. S itt felszisszen az elme: mi ez, ha nem egy fajta totalitáriánus gondolkodás? Ne áltassuk magunkat, Szabó Dezső ad absurdum viszi a gondolatot. Ám álljon ez itt Gombos Gyula megfogalmazásában: „A kiválóbb elmék szabad vizsgálódásának és az egyéni energiák érvényesülésének, szerinte, teret kell ugyan adni, de csak a lelki egységet fönntartó dogmák és a szükséges diszciplina keretein belül. Aki azonban e dogmákhoz és a diszciplínához merészel nyúlni: minden eszközzel eltiprandó. Mert minden közösségnek meg kell hogy legyen a maga pallosjoga.” (145. lap.) Gombos maga mondja a huszadik század gyermekéről, hogy fő tulajdonsága a gyanakvás. Retorikus és személyeskedő kérdést teszek-e fel, ha megkérdezem, hogy nem gyanakszik-e Szabó Dezsőben totálitáriánus tendenciákra? Mert könyve alapján úgy tűnik, hogy a Szabó Dezső-i gondolatvilág eme ágát nem elemzi kellőképpen. Persze, nem csak ez Szabó Dezső. Ez is csak egyik póza; kemény, de igazságos osztályfőnökként dörög és odamutat. Az osztály azonban tudja, hogy az osztályfőnököket nem kell komolyan venni.

 

A messiási szerep itt a lényeges, s nem pedig a tartalom. Ha nem veszi magát, illetve szerepét fogcsikorgatóan komolyan, ugyanezekben az években brilliáns tanulmányokat ír Petőfiről, Adyról, Berzsenyiről vagy Eötvösről. Szabó Dezső Eötvös tanulmánya mind a mai napig a legjobb amit Eötvösről írtak. Az egy Péterfy Jenő kivételével a magyar kritika soha nem értette meg, hogy A falu jegyzője remekmű, nemcsak a magyar 19. század remekműve, hanem az európai irodalom egyik remeke is. Szabó Dezső tanulmánya, mely a Nyugat 1912. évfolyamában jelent meg, kitűnő analitikus készséggel mutatta meg a regény erényeit azoknak, kik „kódexirodalmunk cafatjaiban balházzák a nemzeti szellemet”.

 

 

Mert ilyen ellentmondásos elme volt Szabó Dezső, hiába viszolyog Gombos e szó használatától, mely csak azt van hivatva jelölni, hogy Szabó Dezső is, mint mindnyájan, kiválóbb és szerényebb szellemi képességű emberi lények, nem férünk el még egyedekként sem valami egyedül üdvözítő világnézet hasznavehetetlen skatulyájában.

 

 

Gombos monográfiájának második nagyobb egysége a szépíró Szabó Dezső vizsgálatával foglalkozik. S itt azonnal kitapintja a lényeget: Szabó Dezső, hogy a Babits ellen írt pamflettjének címét vegyük kölcsön: „filozopter az irodalomban”. Ma már Gombos Gyula is tisztán látja: irodalmi munkáinak jelentős része irodalomtörténet, mert bármennyire is közönségsiker volt Az elsodort falu és bármennyire is érdekes a regény problematikája, Böjthe János és társai papírsárkányok, melyekben a Szabó Dezső-i retorika tartotta a lelket. Böjthe János a Jókaival megszelídített magyar „übermensch”, akiből a keresztény kurzus gyártott nemzeti hőst. Gombos nagyon helyesen megállapítja, hogy „regényeit nem tudjuk másnak tekinteni, mint nagy, helyenként zseniális kísérleteknek, melyek művészileg csak ritkán vannak arányban írójuk nagyratörő szándékaival és kivételes képességeivel.” Azt hiszem ehhez alig kell valamit hozzátennünk. Prózastílusáról már Féja Géza megállapította szellemesen, hogy Szabó Dezső írta a legtöbb magyar szabadverset.

 

 

Hogy mennyire baj az irodalomban, ha előbb van az elmélet s csak utána születnek meg a művek az elméletek igazolására, ez ma a szocialista-realista regény virágkora után már mindenki számára világos, s Szabó Dezső kezében – Gombos kifejezését idézve – a regény is fegyver. A szóburjánzások tajtékos, élményüres árja a szecesszió hangulatában festett tulipános ládákra emlékeztetik a mai olvasót, vagy legjobb esetben valami pszichodelikus látomásra emlékeztethetnek, ahol strukturalista nyelvészek a színpompás lávaként előfröccsenő szóáradatból a gondolatközlés elemi igénnyel feltörő vágyának nyelvi szerkezetét és sajátos eltévelyedéseit vizsgálhatják majd. Regényei közül a Csodálatos élet naiv népmesei struktúrájával lepi meg az olvasót, s bár Szabó Dezső ezt tartotta legnagyobb művének, ez sikerült talán legkevésbé. Találóan írja a könyvről Nagy Péter: „Műnépmesék és tanmese jellegű parabolák, könnyes szentimentalizmusba hajló romantika és vaskos naturalista részletek, gyilkos szatíra és lelkendező idealizálás kergetik egymást a regény lapjain.” Bár ez a legszigorúbb szerkezetű regénye, mégsem sikerült Szabó Dezsőnek azt elérnie a népmesével, amit Bartók és Kodály elért a magyar népdallal: felemelni a modern művészetbe. Talán ennek műfaji okai is voltak.

 

Gombos Gyula is felveti a kérdést, miért nem sikerült Szabó Dezsőnek? Fejtegetéseit hosszas bevezetés előzi meg a regényről. Érzésem szerint ez a kitérő, melyet többszöri meggondolás után talán el is hagyhatott volna könyvéből. A fejtegetés kitűnő és Gombos Gyula műfajelméleti felkészültségét is bemutatja, azonban túlságosan általános ahhoz, hogy a felvetett kérdésre adandó válaszhoz releváns legyen. Gombos szerint főképp és elsősorban a „tendencia” akadályozta Szabó Dezsőt, hiszen elméletileg is felkészült a regényírásra, a tendencia miatt azonban a regényíró nem tartja be az esztéta utasításait. Így ábrázolás helyett közli velünk a mondanivalóját s ezt megtűzdeli lírai futamokkal. Ez így föltétlenül helyes, azonban ehhez még hozzátenném, hogy nyelvi szertelenségei írói fegyelmezetlenséget szülnek; regényt nem lehet egy nagy indulattal megírni, s Szabó Dezsőnél pontosan ez történik: „lobogó nagy élet époszokat” akar írni, s ez nem sikerült.

 

Hogy kivételes nyelvi képességeivel Szabó Dezső sokszor visszaélt, ezt Gombos is elismeri, de nem vonja le a konklúziót: ez a fékezhetetlen erejű nyelv vonja el figyelmünket véglegesen a regényektől, ezzel szemben az író élményszegénységét vádolja. Nem hinném, hogy túlságosan nagy élményanyag szükséges a jó regényhez, s nehéz lenne megmondani milyen alapvető emberi élmény hiányozhatott Szabó Dezső életéből, bár, ugyanakkor nagyon elgondolkodtató sorokat idéz Gombos Gyula az Életeimből: „...Úgy voltál jó, úgy szerettél, és szánakoztál, hogy nem tudtad az érzések gazdag jutalmát érezni. Te szobrot éltél, nem embert.”

 

A monográfia harmadik fő része, valójában majdnem a könyvnek a fele Szabó Dezső politikai nézeteivel foglalkozik. Ez a rész tartalmazza a harmadik kitérőt, a magyar középosztályról. Okos, higgadt analízise ez a hatvanhét utáni magyar társadalomfejlődésnek, vádaskodásoktól és szenvedélyektől mentesen írja le Gombos, milyen eredők vezették a magyar társadalmat oda, ahova 1945-re eljutott, a teljes összeomláshoz. Mert a magyar társadalom erőviszonyai – ahogy ezt Bibó István kifejtette – 1945-ig mozdulatlanok voltak. Ezért kezdődik a 20. század Magyarországon csak 1945-ben. E megmerevedett társadalmi szerkezet életének utolsó szakaszában jelentkezett Szabó Dezső. A kor valójában politikusokat kívánt volna, azonban Szabó Dezsőben prófétát kapott. Jeremiás prófétaként rikoltozott a pusztában, ahogy Gombos Gyula mondja találóan – a senki földjén. Persze, erre már csak akkor került sor, amikor meggondolatlan és szenvedélytől túlfűtött vagdalózásai következtében mindenkit magára haragított. Senki sem lehet próféta a saját megalomániája bűvkörében. Pedig még prófétára is nagy szükség volt akkor Magyarországon, ahogy az a szellemi erjedés bizonyítja, mely megindulásától kezdve belőle táplálkozott. S itt összefoglalhatjuk egy mondatban Szabó Dezső érdemeit: Szabó Dezső kétségtelenül történeti érdeme, hogy a magyar társadalom nagyobbik részét alkotó társadalom alatti rétegére, a parasztságra irányította a közvélemény és a harmincas évek fiatal értelmisége legjobbjainak a figyelmét. Ennek leghasznosabb eredménye volt a falukutató mozgalom.

 

Gombos Gyula szerint azonban Szabó Dezsőnek ma is élő politikai öröksége van. Ha úgy tetszik, rendszerbe foglalható ideológiája. Anélkül, hogy Szabó Dezső gondolkodásának azokat az elemeit, melyekből Gombos Gyula összeállítja Szabó Dezső harmadik utas filozófiáját, taglalni óhajtanám, itt csak Szabó Dezső gondolkodásának néhány jellemző vonásával szeretnék foglalkozni, melyeket, mivel Gombos Gyula is gyakorta emlegeti, fontosnak kell látnunk a Szabó Dezső tanítványok eszmevilágában. Talán azzal kellene kezdeni, hogy a kortársak szerint csodálatos szónok volt; tüzes, gyújtó hatású beszédei rabulejtették hallgatóságát. Mi, akik már nem hallhattuk, így sajnos, nem kerülhettünk hatása alá. De Kosztolányi gonoszkodó megjegyzéséből tudjuk, hogy „mindig nagyobbra nyitotta ki a száját, mint mondanivalója megkívánta”. Ezt tette írásban is. Ennek illusztrálására érdemes ideiktatni egy részletet a Rokambolromantika című cikkéből, melyet Gombos is idéz: „A tudatlanság, az őrület, a hülyeség és a gazság ellen írom e sorokat. A tudatlanság, az őrület, a hülyeség és a gazság árulónak fognak üvölteni rejtett oduikban. Mert ők kinevezték hazának és hazafiságnak magukat, hogy e címen kiutalványozhassák maguknak a megmarcangolt, kirabolt, szerencsétlen országot. Elromlott az élet és megcsúfult az ember minden útja. Mocsárláz fojtja a lelkeket. A fórumot görények árasztják el és gyáván lapulnak a nemesebb állatok. A magyarságot ezer hazugság, ezer új gazság és álpróféta marja ki megszűkült honából...” és így tovább oldalakon keresztül. Hasonlatokba öltöztetett általánosságok. A Nagy Visongó politikai közhelyekké absztrahált szenvedélye. Szabó Dezső gondolkodását nem szívesen nevezném zavarosnak, már csak azért sem, mert ezt a jelzőt biggyesztik leggyakrabban gondolatai elé Magyarországon. Ha bírált, nagyon sokszor célbatalált és ma már céltalannak és sajnos sokszor kissé nevetségesnek ható vagdalózásai közepette a keresztény kurzus akkor sokaknak egyáltalán nem ostobának tűnő jelszavait is megsemmisítette. Az irredentát képzelődésnek tartja, mely azzal áltatja magát, hogy többévszázados politikával elvesztett országrészeket handa-bandával vagy rögtönzött puccsokkal vissza lehet szerezni. Kimondta helyesen, hogy az irredenta csak árt a kisebbségben élő magyaroknak. Az antiszemitizmusról megállapítja, hogy gyűlölködés, s ugyanazt a szerepet tölti be a társadalomban, mint Ausztria a Kiegyezés után: ezzel magyarázgatja az uralkodó osztály saját bizonyítványát. Kimutatja a kereszténységről, hogy ezt csupán a nyomorgók saját helyzetének keresztényi lemondással való eltűrésére használja fel a „keresztény kurzus”. Ám ezek mind csak negatívumok, bírálatok.

 

Milyen pozitív gondolatokat tartalmaz hát Szabó Dezső ideológiája? Gombos sokszor emlegeti „a nagy keresztény egység elvét”. Ám maga Gombos Gyula is azt állítja másutt, hogy Szabó Dezső számára a huszadik századi magyar problematika fő kérdése a társadalmi kérdés. (362. lap.) „A nagy keresztény egység elvének” taglalásával azonban Szabó Dezső és Gombos Gyula is adós marad. Amit kapunk helyette egy Szabó Dezső-i Tizenkét pont. Azt hiszem, a Szabó Dezső írásaiból összeválogatott tizenkét pont, minden olyan követelést tartalmaz, mely az 1945 előtti magyar társadalom betegségét együttesen kitűnően orvosolhatta volna. Ám, mint minden utópista elképzelés, ez is maximalista, tehát irreleváns az adott társadalmi és politikai helyzetben. Hogyan is gondolhatta komolyan az a maréknyi, idealista fiatalember, aki Szabó Dezsőre esküdött fel, hogy a Harmadik Birodalom árnyékában, a revizionista politikával felbőszített kis-Antante szomszédságában, megvalósítható a semleges magyar külpolitika? Ugyanez a naiv maximalizmus, ez a „nem engedni a negyvennyolcból”, a teljesen kisemmizetteknek mindent akaró mohósága kényszerítette 1956-ban Nagy Imrét a varsói szerződés felmondására. Hübele Balázsok országában egyszerű ez, mivel semlegességet akarunk, a szovjet csapatoknak ki kell vonulniok, s ha nem vonulnak ki, majd kikapnak az igazságot tevő jóságos Nyugattól. Persze Münchenre már senki sem emlékezett, s maradt a költészet, melyet a magyar történelem minden pillanatára találóan lehet idézni: „Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig, Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.” Hogy a nem-maximalista politikának mik a lehetőségei Kelet-Európában, ez éppen napjainkban dől majd el Csehszlovákiában.

 

Gombos Gyula könyvének végső kicsengése arra óhajt rámutatni, hogy egy nagy politikai gondolkodó örökségét kell megőriznünk és átadni egy jobb jövő érdekében. Dicséretre méltó szándék, azonban tartok attól, vajmi kevés hatást vált ez majd ki a fiatal nemzedékből, mert e nemzedéknek már eleve is fösvénykézzel kimért idealizmusából igen kevés maradt egy novemberi hajnal óta, különösképpen kevés arra, hogy a Szabó Dezső-i Tökéletes Magyar Társadalomnak délibábjára kacsintgasson. Így marad Szabó Dezső ideológiája tehertételnek a külföldön élő magyar értelmiség egy nemzedékének gondolkodásában, s Gombos monográfiája minden analitikus éleslátása ellenére is csak egy bizonyos fajta magyar „wishful thinking”-nek alaposan átgondolt, de jellegénél fogva elhibázott példatára. S mint ahogy Nietzsche kimondta: „der Gott ist tot”, ne áltassuk magunkat tovább, s mondjuk ki hát a kimondhatatlant, itt a legilletékesebb helyen, az Új Látóhatár hasábjain: Szabó Dezső örökre és végérvényesen meghalt. Gólem alakja és burjánzó gondolatai végérvényesen ott maradnak ahová tartoznak: egy elmúlt kor gondolatvilágában és néhány, ma már csak ifjúsága emlékein merengő intellektuel fejében. Reméljük, Gombos Gyula könyve e néhány intellektuelnek jó alkalmat nyújt majd az önvizsgálathoz.

 

 

 

*Szabó Dezsőnek nem volt felesége. A szóban forgó ősz hajú hölgy az író testvére lehetett. (Szerk.)

**Gombos Gyula: Szabó Dezső; Aurora Könyvek, München 1966, 421 lap.

 

 

 

 

(Megjelent: ÚJ LÁTÓHATÁR [1968. Július-Augusztus],
XI. évfolyam, 4. szám [305-314. o.])

 

 

FIGYELEM: A tanulmány szerzőjének véleményét tiszteletben tartjuk, de nem fogadjuk el Szabó Dezső idejétmúltságára vonatkozó kijelentéseit!
- admin(OK)