Cseke Péter:
2. Szabó Dezső udvarhelyi tavasza (2014.)
(Tanulmány részlet)
Az előbbi idézet forrásául szolgáló – eredetileg tíz lapot számláló – kéziratnak csak a második fele maradt fenn a költő [Tompa László] hagyatékát gondozó Haáz Rezső Múzeumban. Kicsi Antal monográfiájának köszönhetően szerencsére arra is következtethetünk, ami köztük Szabó Dezső kapcsán szóba került.
Amikor Tompa megismerkedik Szabó Dezsővel, az író harmincéves, a költő huszonhat. Érdekes módon Kuncz [Aladár] udvarhelyi megjelenése, illetve budapesti halálhíre hívja elő Tompában a Szabó Dezső-emlékeket. A Találkozásaim Kuncz Aladárral egyértelműen arról tanúskodik, hogy megismerkedésünk napjaiban – 1923 kora nyarán – beszélgetéseik egyik fő témája az Eötvös Kollégium szellemi műhelye és a Nyugat köre volt. A Szabó Dezsőtől eredeztethető „beavatottság” révén szinte pillanatok alatt összebarátkoztak, és aztán „a régi ismerősök meghitt bizalmasságával” folytattak eszmecserét az erdélyi magyar irodalom jelenségeiről. (Lásd Kicsi Antal: Tompa László, Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1978, 98–99.)
Nincs tudomásunk arról, hogy Tompa László pályakezdő verseskötete, a csaknem két évtizednyi termésből válogatott Erdély kövei között (1921) eljutott-e Az elsodort falu nagy hatású írójához. A második, a Haáz F. Rezső könyvgrafikájával Székelyudvarhelyen megjelent Éjszaki szél (1923) bizonyosan. A kérdés azért érdemel megkülönböztetett figyelmet, mert tudjuk, hogy – a századelő kisvárosaiban (Székesfehérvár, Nagyvárad, Székelyudvarhely, Sümeg, Ungvár, Lőcse) rendre nyomot hagyó – Szabó Dezső 1909 tavaszától 1913 nyaráig alaposan felkavarta az akkor tízezres lakosú székely anyaváros „szellemi állóvizét”; az Adyt becsmérlők körében „megbotránkoztató” volt ugyan a jelenléte, a költő irodalmi tájékozódásában azonban meghatározó jelentőségű. Nemcsak az Udvarhelyen szokatlan Ady-matinék okán; főként azért, mert „Szabó tanár úr” lármás hangú cikkeket küldött Budapestre az 1908-ban indult Nyugatnak, amelynek lapszámai Tompa íróasztalára is eljutottak. Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály versei megéreztették vele az Ady nyomán újjászületett magyar költészet egyéniségfelszabadító mámorát. Az sem mellékes, hogy Szabó Dezső egyenesen párizsi tanulmányútjáról érkezett Udvarhelyre, s a négy tanév során, amíg a Főreálban tanított, még két alkalommal látogatott – Kuncz Aladár társaságában – a francia fővárosba.
Amikor Szabó Dezső kézbe veszi az Éjszaki szél 1923 júniusában megjelent példányát, nem tud megindultság nélkül gondolni udvarhelyi éveire. „Ez a kötet visszahozta belém azt a várost – írta az általa alapított és főszerkesztett budapesti Élet és Irodalom őszi számában –, ahol korlátlanul, s a forró tavasz minden viharával fiatal voltam.” Az emlékeiben élő város helyett azonban a megváltozott létviszonyok költői üzenetével szembesült Szabó Dezső. „A bezárt lélek keserű, sokszor fanyar ritmusai zokognak e könyvből – írta megrendülten. – Sokszor talán akart ez a keserűség, és tanult a kifejezési módja. De sokszor a magára maradt emberi lélek ősfelkiáltása. És ilyenkor erő és átlobbanó nagy szomorúság van benne. Tompa László igazán nagy költő. Ez a kötete még nem ad egyenletes és egységes képet róla. […] De igazán saját versei már […] egy sötét hangú, mélyen emberi költészetet ígérnek.” (Szabó Dezső: É[j]szaki szél, Élet és Irodalom, 1923, 7–8, 86–87.)
Ennek kinyilvánítása, messze hangzóvá tétele kétségtelenül váratlan ajándék volt Tompa számára, ami erősíthette akkoriban még igencsak bizonytalan önértéktudatát. Az erdélyi lapok ugyanis – a Pásztortűz kivételével – alig foglalkoztak köteteivel. A Tizenegyek antológiájával 1923-ban az udvarhelyinél jóval nagyobb nyilvánossághoz jutott Mihály László – akinek pályakezdését Tompa egyengette – 1923. szeptember 4-én kelt levelében keserűen panaszolja fel a nemzedékszervező Jancsó Bélának: „Napjaink rettenetes materializmusa a sajtón is érezteti hatását. Sporteseményekről szinte naponta hoz az újság (bármelyik) hasábos, sőt oldalas tudósításokat. Ha egy úr berúg egy gólt, a neve már másnap benne van az újságban. De egy könyv. Az egészen más. Ha csak magamról vagy magunkról volna szó. De ott van Tompa László (elég tekintélyes név, híres költő, nem »fiatal«). Az ő Éjszaki szél c. könyve még június közepén megjelent, s mai napig még egyetlen erdélyi magyar napilap sem foglalkozott vele (sőt még azt sem említették meg legalább, hogy megjelent). S mikor ő ez irányban tudakozódott, azt felelték, hogy hát lelkiismeretes s a könyv komoly áttanulmányozásával megírt kritikát óhajtanak kiadni. Hallod? Risum teneatis, amici?” [Meg tudnátok állani nevetés nélkül, barátaim?]
Szomorúbb történet is fűződik az Éjszaki szélhez. Jancsó Béla 1930. március 31-én arról tájékoztatta Tompát, hogy Szabó Dezső leküldette hozzá eladás végett az Élet és Irodalomban megjelent jegyzeteinek kéziratait, köztük az Éjszaki szélről írottat. „Önre gondoltam, hogy talán meg akarja szerezni, hiszen ez nemcsak ritka alkalom, de Szabó Dezső is most olyan borzasztó anyagi helyzetben van, hogy az ezekből jövő pénz mindennapi szükségekre kell. Viszont nem akarom a kéziratokat könyvkereskedői forgalomba adni.” Monográfusa szerint Szabó Dezső 1929–1930-ban anyagilag olyan mélypontra jutott, hogy saját írói keresetéből még kenyérre és szalonnára sem telik: „Ekkor próbálkozik önálló lappal, a Kritikai Füzetekkel; ekkor folyamodik a kormányzóhoz másfél évtizedes tanárkodása fejében végkielégítésért; ekkor indít pört a Géniusz ellen, hogy elkótyavetyélt szerzői jogait visszaszerezze; s ekkor jelenti be, hogy mindennel szakítva elmegy Romániába román írónak.” (Gombos Gyula: Szabó Dezső, Püski, Bp., 1989, 312.)
Tompa válasza nem került ugyan elő, Szabó Dezső kéziratának első oldala azonban olvasható Kicsi Antal monográfiájának képmellékletében. Meglehet, hogy Jancsó Béla ajándékaképpen került a költő tulajdonába. Egy Babitsnak – 1931. február 3-án – írt Kuncz-levélből tudható, hogy ez időben Tompa is nagy „anyagi és lelki mizériában” élt. (Kuncz Aladár: Levelek (1907–1931), Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1982, 235–236.) A Szabó Dezső-kézirat „haszonélvezőjévé” végül is Jancsó Béla vált, akit Tompa már a Pásztortűzből, a Vasárnapi Újságból, a Nyugatból számon tartott. A kézirat-ügy kapóra jött számára, hogy tisztázza: tulajdonképpen rokonságban állnak. Attól kezdve „rokoni és baráti szeretettel” a Jancsó-levelek záróformulája. (Kicsi Antal kimutatta, hogy a család gyökerei „a Háromszék megyei Kisborosnyóra nyúlnak vissza”. Mikó Imre arról ír, hogy a Jancsók „prédikátorok voltak több mint száz éven át a Kézdi széki Maksán”. A két település egymástól mintegy húsz-huszonöt km távolságra fekszik a Fekete-ügy völgyében.)
(Forrás: Cseke Péter: Kuncz Aladár udvarhelyi kézfogása - Tompa Lászlóról nyár eleji képekben - XXV. ÉVFOLYAM 2014. 12. (650.) SZÁM — JÚNIUS 25. )