Bakó Endre:
Szabó Dezső és Debrecen
(Dokumentumriport)

 

Alakja a helyi sajtóban, látogatásai

Szabó Dezső neve alighanem 1913-ban tűnt fel a debreceni szellem horizontján, amikor a Nyugat 14. számában "annyi rosszat mondott a protestantizmusról, hogy többet akkor sem írhatott volna, ha a tridenti zsinat megbízásából ír is". Szerinte a protestantizmus a múltban sokat ért, mert segítette a liberális irányzatokat, de a jelenben tisztán negáció és a liberalizmus érvényesítése a katolicizmussal szemben. Más tartalma felolvad a tudományos kutatások megállapításaiban. Volt, nincs. Fuit. A protestáns körökben felháborodást keltő cikket részletesen ismerteti, és vitatja egy fiatal debreceni vallástanár is.(1) Szabó Dezső ekkor kezdő tanulmányíró, személyiségének mítosza még nem telepszik rá írásaira, nem vonja el a tartalomtól a figyelmet, de a nevét valószínűleg megjegyezték.

1920 tavaszán személyesen is megismerhették: jelen volt és előadást tartott az Ébredő Magyarok Egyesületének nagygyűlésén az Aranybika dísztermében, majd a Csokonai Színházban. Az előadók ismertették az egyesület célját és hangoztatták a zsidókérdés fontosságát. Szabó Dezső témája a magyar irodalom várható fejlődése volt. Akkori véleménye szerint irodalmunk a pogány kortól a kiegyezésig hű tükrözője volt a nemzeti szellemnek, de a kiegyezés után a magyar literatúrát egy nemzetközi magyartalan áramlat elnyomta. "Irodalmunk ezután - mondta - szociális irodalom lesz, átfogó és egyetemes, nem pedig lírai apróságokkal való beteges bíbelődés. A közösség egész életét a maga durva realitásában kell odahemzsegtetnünk az új olvasó elé."(2)

A lap elhallgatta, hogy az író dühödt kirohanást intézett a zsidóság ellen: "társadalmi rothasztó szerepét adta elő pazar hatással, a színházban pedig az elzsidósodott magyar irodalomról beszélt. (...) a zsidósághoz húzásáért veszettül, tajtékzó haraggal támadta Baltazár püspököt is, (...) aki magyar ember létére piszok zsidó rabbikkal csókolózik..."(3) Az utóbbi mondat minden bizonnyal Szabó Dezső szájából hangzott el, a naplóíró csak reprodukálta, ez a stílus nem volt sajátja, habár egy-egy antiszemita megjegyzést időnként Oláh Gábor is megengedett magának. Az író egy év múlva a sajtó nyilvánossága révén is támadta a politikai elveit és pártkapcsolatait váltogató Baltazár Dezső püspököt. Abból az alkalomból szólalt meg, hogy az egyházi elöljáró nagytemplomi szószékét emberi fekáliával szennyezték be. A püspök ugyanis Munkapárti és a Tisza-családnál töltött nevelői múltjából, Tisza István iránti hűségéből következően megőrizte szolidaritását a bűnbaknak kikiáltott zsidósággal, amit Szabó Dezső dühödten kifogásolt: "Püspök úr! az a szeretet, melyet Ön hirdet: rombolás és gyűlölet saját keresztény magyar vértestvérei ellen. Az a szeretet kiveszi a magyar kezéből a védőfegyvert, a magyar gyermek szájából a falatot, az megöli a magyar jövőt. Az Ön szeretete, magyar pap, a magyarság halála, az Ön szeretete, keresztény pap, a kereszténység meggyilkolása. (...) Főtisztelendő méltóságos Püspök úr! az a piszok, ami most az Ön templomi helyén van, az nem annak az ostoba merénylőnek a műve, aki ezt a durvaságot elkövette. Az a szenny az Ön végzetes tévedéseinek kikerülhetetlen, logikus következménye, azt a foltot Ön juttatta oda. És ha Ön ezt a szennyet el akarja távolítani a debreceni református nagytemplomnak papi székéből: Önnek magának kell igaz töredelemmel félreállnia arról a helyről, mely többé Önt nem illeti."(4) Viszont 1934-ben, Debrecenbe jövetele előtt adott interjújában kijelentette. "Baltazár Dezsőt becsülöm a legtöbbre az egész mai kálvinista egyházi életben. Ő még legalább ma a magyar kálvinista hagyományok legőszintébb megnyilvánulása."(5)
1927-ben megjelent egy hír a helyi sajtóban, miszerint Szabó Dezső Debrecenbe készül, "hogy itt debreceni tárgyú nagyszabású regényét befejezze, illetve megírja". Ezt egy debreceni barátjával tudatta. Az újság közvetítőszerepet vállalt még a lakáskeresésben is.(6) Lehetséges, hogy ez a barátja Oláh Gábor volt, aki 1921-ben a Virradatban méltatta Az elsodort falut.(7) Szabó Dezső 1930-ban levélben gratulált 25 éves írói jubileumához.(8) Arról a sajtó nem értesült, hogy júniusban Szabó Dezső levélben fordult Csikesz Sándor professzorhoz a teológiai fakultásra való felvétele tárgyában.(9)

Debrecenbe jövetelének híre hírlapi kacsa volt, de 1929-ban újra felbukkant, s megint vaklármának bizonyult. "Úgy értesültünk, hogy Szabó Dezső, az országos magyar író (sic!) hosszabb időre Debrecenbe jön. Debreceni tartózkodásának egyetlen célja, hogy készülő monumentális regényéhez, a Miért-hez vázlatokat készítsen. Szabó Dezső új regényének egyes részei Debrecenben és a Hortobágyon játszódnak le. A kitűnő regényíró a jellegzetes debreceni vonatkozású részeket gondos helyszíni előtanulmányok után akarja megírni."(10)
De még korábban, 1928 áprilisában a jobboldali debreceni lap újságírója felkereste az írót Budán, a Bristol panzióban, és interjút kért tőle. Arra a kérdésre, hogy járt-e már Debrecenben, ezt a választ kapta: "Többször voltam Debrecenben. Különösen a háború alatt, de sajnos, mindig csak futólagosan, úgyszólván csak órákig maradhattam ott, s így nagyon felületesen ismerem. Pedig a most készülő regényem számára szükségem van debreceni miliőre. Tanulmányozni akarom a várost, és régi vágyam, hogy kigyönyörködhessem magamat a Hortobágyon."(11) Már ekkor tervezte három debreceni előadását, amelyeket végül csak 1934-ben tarthatott meg. "Debrecenben már rég szerettem volna előadásokat tartani. De a Bikáék olyan szemtelen feltételű (s néha: hangú) ajánlatokat tettek vagy háromszor, hogy nem lehetetett a dologból semmi." - írta Oláh Gábornak egy datálatlan levelében.(12) 1934-es őszi látogatása alkalmával is nekiszegezték a kérdést, milyen emlékek fűzik Debrecenhez? Az író válasza így hangzott: "Debrecenben többször voltam, de leginkább a háború alatt, s ez kissé beárnyékolja emlékeimet. Egyszer kémnek néztek egyik szállodában, mert angol újságot olvastam, és majdnem elcsíptek."(13) Más variáció szerint az eset a Frohner kávéházban történt volna francia nyelvű könyvvel, amit az egyik debreceni lap kétségbe vont, mondván, a háború alatt debreceniek ezrei olvastak francia könyveket, s beszéltek franciául, és ebből senkinek nem származott kellemetlensége.(?)(14) Elfelejtette vagy szándékosan hallgatott róla, - hiszen 1923-től már bizonyos értelemben ellenzékinek számított ("germán-, sváb-, görénykurzus"-nak nevezete a kereszténykurzust, a Remény nélkül c. írásában tévútnak az antiszemitizmust) - hogy 1920-ban még vad antiszemita volt?
Ady Lajos jól emlékezett 1920-as debreceni szereplésére, pontosan tudta, hogy tizennégy év után látogatott ismét - ezúttal az ifjúság kívánságára - Debrecenbe.(15) A jobboldali lap vezércikkben méltatta az eseményt, remélve, "...Szabó Dezső elvesztette saját istenébe vetett pogány hitét és a megtalált Názáretit hirdeti ifjúságunknak".(16)
1934-es látogatását a debreceniek megemlegették! Jövetelét a lapok már októberben jelezték a program ismertetésével együtt. Eszerint november 3-án, 6-án és 7-én tartja előadásait, Adyról, a magyar kálvinizmusról és a saját művészetéről. "Ezen előadások keretében fog először nyilvánosság előtt nyilatkozni az annak idején nagy port felvert hazaárulási peréről."(17) November 2-án érkezett a városba, az állomáson több száz diák fogadta. Gyalog, diadalmenetben vonult a diákság társaságában az Arany Bika szállodába. Az épület előtt szintén hatalmas tömeg várta. A szobájában kisvártatva felkereste Ady Lajos és a debreceni fiatalság több vezetője. Szabó Dezső - kissé fellengzősen - kijelentette, hogy a sok elfogyasztott debreceni páros kolbásztól debreceninek érzi magát.(18) Adyról szóló előadásában többek között ezt mondta: "Ady erkölcsi felfogásának dekadenciája megérzése az emberi élet halál felé robogásának. Ő látta meg legelőször, hogy nincs magyar nemzet, csak magyar faj, ez alól lopták ki a talajt, a földet." Végszavait a zsúfolt terem közönsége felállva tapsolta: "A magyar falu elárad és elönti a várost a maga kultúrájával, új honfoglalásra indul, amelynek eredményeképpen ismét magyar lesz a magyar!"(19) A magyar kálvinizmusról szóló második előadásában méltatta a kálvinizmus nemzetmegtartó történelmi szerepét, "a magyar faj szolgálatát", kulturális értékeit, de élesen bírálta a jelenkori egyházi és közművelődési munkáját. Úgy vélte, az egyház alakító hatékonyságát akkor tartja meg, ha az ifjúságba is át tudja plántálni ideológiáját, s ezt nem tapasztalja.(20) Az egyház részéről két reflexió követte az elhangzottakat. Révész Imre részint akceptálta az író bírálatát, mert az "felelősségérző, szerető és önzetlen lélekből fakadt". Ugyanakkor elutasította fejtegetéseinek teológiai kiindulópontját, s ezzel tulajdonképpen az egész eszmekör alól húzta ki az alapot. "Mi nem ismerünk magyar kálvinizmust, hanem Krisztusnak magyar református egyházát ismerjük...(...) Másodszor pedig nem vagyunk hajlandók elismerni, hogy Krisztis egyháza a maga leggyarlóbb földi megjelenésében is - tehát mint magyar református egyház is - kizárólag a fajiságnak és a nemzetiségnek tett közvetlen szolgálatok mértéke szerint volna elbírálható."(21) A másik reagálás csupa egyet-, illetve megértés: "Hazajött Debrecenbe. A Kollégium nagyudvarán meghatott szívvel járkált, és megcsapta ennek a különös magyarságnak és kálvinizmusnak levegője itt. (...) A kálvinizmusról ...ugyanazt mondotta el, ami már röpiratában is megmozgatott bennünket. (...) Megállapításai igazak és a művész álmai voltak. (...) és néha kilátszott a szeméből, hogy fáj neki még mindig, hogy a református egyház nem szorította a szívére..."(22)
Az országos botránnyá fajult harmadik előadás kellő figyelmet kapott a Szabó Dezső-irodalomban is. Az író ugyanis, saját művészetéről csevegve, nyilatkozatot olvasott fel, amelyben támadást intézett Bajcsy-Zsilinszky Endre ellen, azt állítván, hogy a politikus-főszerkesztő elsikkasztott 2000 pengőt, amit Vas József népjóléti miniszter őneki utalt ki. Tette ezt annak ellenére, hogy az előadás délelőttjén, a kiszivárgott hír ismeretében egy Bajcsy-Zsilinszkyvel és Nemzeti Radikális Pártjával rokonszenvező egyetemista küldöttség (más források szerint ügyvéd) arra kérte, álljon el a rágalmazástól, annál inkább, mert ezt már korábban megtette, s a budapesti ügyészség megállapította, hogy vádja teljes mértékben alaptalan. Szabó Dezső azonban előadását szinte kérkedve azzal kezdte, hogy ő nem az az ember, akit el lehet tántorítani eredeti szándékától, és megismételte a vádat. A teremben zajongás tört ki, a hallgatóság két pártra szakadt, de rendbontás nem történt. Bajcsy-Zsilinszky még aznap éjjel tudomást szerzett a mocskolódásról. A búcsúelőadás másik szokatlan momentuma a jegyvizsgálat különös módja volt. Szabó Dezső ugyanis szünetben a rendezőségnek szóvá tette, hogy kevesli az aznapi bevételt, holott a terem népesebb, mint az első két napon volt. Szünet után, előadása folytatása előtt váratlanul azt kérte, hogy az ajtókat zárják le, s a dobogóról leszállva hozzálátott, hogy a jegyeket személyesen ellenőrizze. Miközben az első sorban ülők jegyeit vizsgálta, be kellett látnia, hogy a terem teljes ellenőrzése órákig eltarthat, így gyorsan befejezte az akciót, és folyatta az előadást. "E jelenet kínos meglepetést keltett a közönség körében. Annyi kétségtelen, hogy Szabó Dezső eljárására még nem volt példa, de mentségére szolgáljon, hogy első pillanatra azt hitte, hogy meg akarják károsítani, és egy szokatlan módot választott az igazság kiderítésére."(23) Másnap aztán bocsánatot kért és rehabilitálta a meggyanúsított rendezőséget. "Irodalmi Matuska ez az ember" - hangzott el állítólag a közönség soraiban.(24) Hiszen a három előadásból összesen 791 pengő folyt be, a rezsi 460 pengőt tett ki, így a tiszta haszon 331 pengő volt. Mivel korábban előlegként kézhez kapott 300 pengőt, már csak 31 pengő járt volna neki, de ezt a rendezőség a saját zsebéből még megpótolta 200 pengővel.(25) Nem sokkal később országos lapban is megkövette a debreceni szervezőket.(26)
A "Debreczen" c. lap kulturális cikkeinek közismert szerzője, Szalacsy Rácz Imre, e pár napon szinte állandóan mellette volt és minden lépéséről igyekezett beszámolni. Interjút is készített vele, amelynek nincsenek meghökkentő információi, ha csak az nem, hogy az író kedves, mosolygós, szerény, de elmés csevegő, semmi nagyzolás, semmi torz megnyilatkozás. Dicséri a kollégiumi könyvtárat, Adyt, és emlékeket idéz. "Valamikor valaki regényt fog írni Szabó Dezsőről" - hangzik a riporteri jóslat.(27)
Az író debreceni élményeiről 15 kis mozaik-jegyzetben számolt be a Szabó Dezső Füzetekben. "Debrecen közelíti meg legjobban azt az ideált, mely bennem van a magyar városról. Várossá áradó, várossá szélesedő magyar falu." Szerinte Debrecen, ismerve a magyar történelem folytonos "harctériségét", több teljesítményt, nagyobb fejlődési akaratot mutat, mint Párizs. Meghatottan nézelődött a Kollégiumban, s kijelentette, hogy azok a vérző és megvérező szavak - melyeket a magyar kálvinizmusról ejtett - "éppen a szeretetnek, a megújhodás vágyának kétségbeesett kiáltásai voltak" Reméli, hogy a Kollégium falait a jövőben vidámabbra festik. Örül a Déri Múzeum létesítésének, élvezi a Nagyerdőt, tetszik neki az egyetem épülete. Szeretné, ha az intézményt továbbfejlesztenék. Előadásainak közönségét a magyar lelkek gyülekezetének nevezte. Hallgatója volt többek között Pap Károly irodalomprofesszor, és autógrammot kért tőle az ifjú Tisza István is, az egykori miniszterelnök unokája. Az író tanácsa: "Fiacskám, vetkezz ki családod végzetéből (...). Csak a népben, a magyar parasztban van a feltámadás, az új honfoglalás minden lehetősége." Felkereste Oláh Gábort, többször is találkozott Juhász Gézával és Gulyás Pállal. Tehetséget, műveltséget és tanításainak helyes befogadását fedezte fel a debreceni irodalmi élet két irányítójában. Kitért bírósági ügyére is. Kérte a Debreceni Járásbíróságot, hogy ügyét tegyék át Budapestre. Ehelyett kimondták a törvényes elővezetést. "De egyet tanácsolok: le ne fényképeztessék az elővezetési jelenetet. Mert az eltépett országrészek magyarjai mégsem a pesti lapok beállításában látnak." - teszi hozzá öntudatosan. Szót ejt a Hortobágyról is, melyet annyira vágyott látni. De a hatás elmaradt. Nem tetszett neki sem a csárda, sem a híd, a folyóban éppen alig volt víz, a nyájak, gulyák, ménesek megfogyott számú és sovány állatai egy Barabás-metszetre emlékeztették. Egyedül a vadludak felhői és főleg a bíbicek voltak rá hatással, ez utóbbiak szimbolikus erővel: "Vajon nem ilyen bíbic voltam én is egész életemben egy örök Hortobágyon?" Végül sejteti, hogy az olvasó csalódhat a jegyzetekben, mert azok nem pikáns aktualitásokkal foglalkoznak. Ő azonban Debrecenből "új hittel, új küzdelemre fiatalodva jött vissza", mert "örök dolgokba ágyazza életét, s nem érintik a futó napok szemetes fogásai."(28) Szalacsy Rácz Imre lelkesen ismertette az író debreceni útjának beszámolóját. "Lehetnek Szabó Dezsőnek hibái, gyarlóságai, bűnei, emberi esendőségei, de vannak erényei is. Így többek között erénye az a becsületes meglátás is, amivel Debrecent egyszerre kiemelte a vidéki ízű vállveregetések hétköznapjából, és odaállította ország-világ elé példamutató eszményképnek. Jól esik ezt olvasni, látni éppen attól a Szabó Dezsőtől, akiről azt mondják, hogy csak marni tud..."(29) Az író debreceni látogatásának hozadéka az is, hogy magával vitte Gulyás Pál Tékozló c. kötetét (melyet Babits keményen megbírált), s beszámolt róla. "Egy nekem jutott órácska csendjében kezembe került egy debreceni poéta: Gulyás Pál Tékozló c. verskötete" (...). Ezek a tisztaomlású versek is valahogyan és sajátosan: nem az emberben lélekké gyötrődött élet vonaglásai. (...) Eredeti, egészséges, tiszta költészet: a dolgok közvetlen folytatása az örömre és sírásra született emberi testen át. Miért nem látjuk Gulyás Pál nevét fővárosi napilapjainkban és folyóiratainkban? Miért? Miért? Magyar poéta. Magyarországon! Őt nem revideálta, nem reformálta, nem turulozta, nem keresztényezte, nem baumgartnerezte meg senki. Mi keresnivalója van itt?"(30)

Szabó Dezső kontra Bajcsy-Zsilinszky Endre
 

A megsértett Bajcsy-Zsilinszky ügyvédje útján azonnal feljelentette az írót a Debreceni Járásbíróságon, ám az ügy szélesebb hullámokat is vetett. Mert a debreceni rendőrség az előadás teljes szövegét (?) felküldte a felettes hatósághoz, Budapestre, hogy ott döntsék el, elhangzott-e olyan kijelentés a három órás előadáson, amely közéleti tényezőket is sértett? A nagy feltűnést keltő irodalmi előadás megbontotta az ifjúság egységét is. "Ez a széthúzás az okozója talán annak, hogy elmaradt az az előadás, melyet Szabó Dezső a Déri Múzeumban akart megtartani az ifjúság részére. Az előadás már elő volt készítve, engedélyek beszerezve, de mégis elmaradt. Azt mondják, a nyugalom biztosítása miatt nem tartatott meg." (31) Az első tárgyalást 1934. november 24.-re tűzték ki, amelyen Szabó Dezső nem jelent meg, arra való hivatkozással, hogy szegény, nincs pénze nemhogy tanúi, de saját útiköltségére sem, s kérte, hogy az ügy tárgyalását tegyék át Budapestre. Ebbe azonban a sértett ügyvédje nem egyezett bele, s kérte Szabó Dezső hatósági elővezetését a következő tárgyalásra, amelyet a bíró némi habozás után el is rendelt.(32) De az újabb procedúrára pontosan megérkezett, ezért nem kellett őt elővezetni. A dr. Gyöngyössy József járásbíró vezette tárgyaláson jelen volt Bajcsy-Zsilinszky Endre és jogi képviselje is. A bíró jelezte, hogy csak a rágalmazás vétségét fogja tárgyalni. Felszólítására Bajcsy-Zsilinszky nem volt hajlandó az ügy nyilatkozatokkal való békés elintézésére. Szabó Dezső arra a kérdésre, hogy bűnösnek érzi-e magát, így válaszolt: "Nem érzem magam bűnösnek. A vádiratnak az a része, mely Zsilinszky Endrére vonatkozik, fedi a valóságot, de az ügyészséget, a bíróságot és a kabinetirodát nem sértettem. Zsilinszky Endrének a radikalizmusról szóló művével kapcsolatban saját érdekemben tiltakozom az ellen, mintha én azt mondottam volna, hogy azt tőlem plagizálta, de az erről írt könyvében tőlem eredő gondolatok is vannak. (...) Amit a főmagánvádlóról állítottam, az mind igaz. (...) Az is igaz, hogy Zsilinszky Endre pártját és szervezkedését veszélyesnek tartom a magyarság és különösen a magyar ifjúság életére." Amikor a bíró a valódiság bizonyítására kérte, visszakozott. "Én bizonyítani nem tudok. Ha én azt tenném, nagyon ártanék magamnak. Én tudom, hogy miért. Ha elmarasztalnak, tessék tekintetbe venni, hogy ötvenöt éves vagyok, ilyen ügyem még nem volt, és ha van írói múlt, nekem elsősorban van. Én szeretném, hogy amit állítok, azt bizonyítottnak vennék." Talán beismertnek - vetette közbe gúnyosan a bíró, majd újra felszólította a vádlottat, hogy terjessze elő bizonyítékait. Szabó Dezső továbbra sem kívánta állításait igazolni, de nem indokolta, miért. Kijelentette, ha marasztaló lesz az ítélet, bele fog nyugodni. Amikor Gyöngyössy bíró megkérdezte, miért rágalmazta meg a főmagánvádlót ilyen súlyosan, ezt válaszolta: "Ezt Budapesten többször kijelentettem. Indító okom az volt, hogy láttam Zsilinszky szervezkedését és azt veszélyesnek tartottam."
Zsilinszky védője, dr. Erőss János viszont dokumentumokkal bizonyította, hogy a Népjóléti Minisztérium 4700 pengő segélye az Előörs c. lapot illette, noha abból 2000 pengőt valóban Szabó Dezső-nyugtákon vettek át, de ez az összeg végül az író kezébe került. Majd nyugtákkal és levelekkel dokumentálta, hogy Szabó Dezső a laptól 1928 áprilisától 1929 decemberéig 24 770 pengőt vett fel, ebben benne van 6500 pengő tiszteletdíj egy regényre, - ezt Bajcsy-Zsilinszky Gábor, a Stádium Kiadó vezetője előlegezte - ami sohasem készült el. Az ügyvéd végül kijelentette: "Másfél évtized óta ennek az embernek a szájából szennynél, piszoknál más nem ömlött." A jelenlévő hallgatóság egy része erre hangos tiltakozásba kezdett, mire a bíró csendre intette a terem közönségét. Dr. Erőss preventív célú marasztaló ítéletet kért, a költségekben való elmarasztalást, továbbá nem vagyoni kár címén szimbolikusan egy pengő megfizetését. "Az utolsó szó jogán Szabó Dezső csak ennyit mondott: önmagam ellene vétenék, ha erre most felelnék. Kérem a tekintetes bíróságot, hogy ezt a beszédet vegye enyhítő körülménynek. A legszigorúbb büntetést is szívesebben viselem, mint az ilyen beszédet." A tárgyalás szünetében Szabó Dezsőt fiatalok vették körül nagyobb tömegben. Az író nem volt hajlandó a tárgyalásról nyilatkozni, ellenben elismerően beszélt Debrecenről, ahol elsőnek emeltek szobrot Tóth Árpádnak, továbbá "érdekes dolgokat mondott Csokonai Vitéz Mihályról."
A járásbíró fél 12 után hirdetett ítéletet: "Eszerint a kir. járásbíróság Szabó Dezsőt rágalmazás vétségében mondta ki bűnösnek, s ezért öt két heti fogházra, mint fő- és 10 pengőnként egynapi fogházra átváltoztatható 500 pengős pénzbüntetésre, mint mellékbüntetésre ítélte. Kötelezte továbbá, hogy a főmagánvádló jogi képviselője részére 150 pengő ügyvédi és 7 pengő bélyegköltséget fizessen ki. Végül a járásbíróság Szabó Dezsőt egy pengő erkölcsi kártérítésre kötelezte. Az ítélet indoklása szerint a vádlott aljas indokból követte el a bűncselekményt. A tárgyaláson a vádlott meg sem próbált védekezni, egy országgyűlési képviselőt, tehát tulajdonképpen köztisztviselőt rágalmazott meg olyan irodalmi előadás keretében, melybe az ilyen természetű dolog egyáltalán nem tartozik. Súlyosbító körülménynek vette a bíróság, hogy a vádlott büntetett előéletű, s egy volt jótevőjével elítélendő módon járt el. Enyhítő körülményt a bíróság nem talált, s ezért szabott ki fogházbüntetést. Miután a főmagánvádló kegyelemből szimbolikusan egy pengőben kérte megállapítani az erkölcsi kárt, a járásbíróság ezen túl nem mehetett, noha hajlandó lett volna nagyobb összeget megítélni. Bajcsy-Zsilinszky Endre főmagánvádló és jogi képviselője bejelentette, hogy az ítéletet tudomásul veszik. Szabó Dezső enyhítés végett jelent be fellebbezést, egyben kérte, hogy az ítéletet kézbesítsék ki, s az írásbeli fellebbezést majd azután adhassa be. A járásbíróság a vádlott kéréséhez hozzájárult. Ezután a közönség lassan szétszéledt. Szabó Dezső pedig kísérője társaságában elhagyta a járásbíróság épületét és kiment a pályaudvarra, ahonnan a déli vonattal el is utazott Debrecenből."(33) A bíróság és ügyészség megrágalmazásának ügyét elkülönítették, ez alól minden fórumon, végül a debreceni táblabíróságon is felmentették.(34) A Szabó Dezső Füzetek 1935. októberi számában azt ígérte, hogy ha az ellene indított pereknek vége lesz, az egész ügyet minden dokumentumával a magyar lelkiismeret elé tárja. De ezt az ígéretét sem váltotta valóra.
 

Debreceni társaságok Szabó Dezsőért
 

1934-ben az Ady Társaság is tervezte az író meghívását, de az valamiért meghiúsult. Arra nincs bizonyíték (de nem lehetetlen), hogy többször felkérték volna vendégszereplésre, de ő visszautasította. Tény, hogy ő maga egyszer sem állt a társaság dobogóján, miként a Csokonai Kör felolvasó asztalánál sem. 1939-ben, hatvanadik születésnapja alkalmából az ország több városában ünnepelték Az elsodort falu íróját. A budapesti megemlékezésen a köszöntő küldöttségek sorában debreceniek is voltak: a Református Kollégium és az egyetemi ifjúság megbízottjai.(35) Néhány nappal később az Ady Társaság a Református Kollégium dísztermében rendezett ünnepélyt az író 60., Az elsodort falu megjelenésének 20. évfordulója alkalmából. A Debreczeni Újság - Hajdúföld belső vezércikkben méltatta az ünnepséget, mint a magyarság, a magyar faj ügyének eseményét, melyet Gulyás Pál nyitott meg.(36) Hálás szavakkal emlékezett meg Révész Imre püspök munkásságáról, aki írásaiban a két különböző krisztusi vallás, a katolikus és a református közeledését hirdette. "Ezzel a gondolattal fordult a 60 éves Szabó Dezső felé, aki örökké harcos pályafutását végső fokon mégiscsak ennek a keresztyén magyar egységnek szolgálatába állította. Azért gyújtogatott, robbantott, lázadt, hogy megteremtse a magyar szellemi egység épületét" - vélekedett a nagy megosztó személyiségről Gulyás. Ezután Oláh Gábor a Szabó Dezső, az igaz ember c. előadásában hangsúlyozta, az ünnepelt mutatott rá, hogy "Szent István birodalma végzetesen idegent imádó a mai napig még az irodalomban is." Kiemelte a parasztság történelmi és társadalmi szerepe iránti megértését, amely a földosztás követeléséig terjedt. Költői látásmódját igazolja "Nérói fejéből az örök magyar arca nevet ránk, a szónoké." (Oláh Gábor naplóiban néhányszor nagyon kedvezően emlékezik meg Szabó Dezsőről. Különösen sokra becsülte Az elsodort falu c. regényét, talán azért is, mert ismerte azt az irodalomtörténészi vélekedést, hogy az ő Szegény magyarok c. regénye (1914) sok tekintetben archetípusa volt a híres regénynek). Klimes Péter piarista tanár Szabó regényművészetéről beszélt, vitéz Varga Dezső egyetemi hallgató az ifjúság vallomását olvasta fel, Gerencsér István piarista tanár Szabó Dezső és a keresztényég címen tartott előadást. Az ünnepség után a társaság táviratban köszöntötte a hatvanéves írót.(37) Gulyás másnap írt levelében arról adott hírt Németh Lászlónak, hogy "Az ünnepély nagyon forró volt, Debrecenben még nem is volt talán ilyen tiszta magyar, de nem magyarkodó közönségű, református-katolikus irodalmi előadóest."(38)
1942 októberében a Gönczi Tanítóegyesület ünnepelte Szabó Dezsőt. Futó Zoltán igazgató-tanító megnyitó szavai után Kerek György, az egyesület titkára ismertette az író életrajzát, majd egy novelláját olvasta fel. Ezután Juhász Géza tartott előadást. Egyetlen nagy írónk sem tiltakozott annyira "az író" elnevezés ellen, mint ő - hangoztatta. - Amit ő csinált, az az élet kategóriájába tartozik. Ebben hasonlít Móricz Zsigmondhoz, s abban is, hogy érdeklődését a nép és a nép problémái felé fordította. Foglakozott Az elsodort faluval, "majd felelevenítette azokat a napokat, amikor az Arany Bika zsúfolásig telt termében Szabó Dezső olyan népmozdító erővel tartotta meg beszédét, amilyenben Kossuth óta nemigen volt része Debrecennek." Szabó Dezső víziójában a magyar falu nemcsak a bűnnek és nyomornak, de a jónak és nemesnek is forrása. Jelentősége tehát főleg nem írói, hanem gondolkodói minőségében van: "tőle számítódik a XX. század magyarságának öntudatra ébredése. Irodalmi jelentősége padig az, hogy a fiatal írói gárda mind ott kezdte működését az ő asztalánál..." (39)
 

Műveinek kritikai recepciója
 

Szabó Dezső első szépirodalmi alkotása 1917-ben jelent meg, ez Debrecenben nem keltett feltűnést. Az 1919 májusában napvilágot látott Az elsodort falu pedig csak évekkel később vált ismertté és fejtette ki hatását a városban, noha egy utalás szerint az első kritika idejekorán foglalkozott vele.(40) Morvay Zoltán recenzálta a Tanulmányok és jegyzetek c. könyvét is. Megállapította, hogy "nagy mély jelentések ébrednek fel ezekből az írásokból", de többnyire belevesznek az empíriába. Emlékeztetett az író politikai pálfordulásaira, és hibáztatta kicsinyességét, gyűlölködő hajlamát. "Pedig Szabó Dezsőben megvan az a művész(i) tartalom, melynek a csak művészi forma volna a leghozzáillőbb, legmélyebb hangú kifejezése."(41) Az Egyenes úton c. határozottabb elutasításban részesült. "Ebbe a könyvbe a Nyugatban megjelent tanulmányait gyűjtötte össze Szabó Dezső. Akkor és ott még csakugyan egyenes úton haladt a szerző, de azóta botlón leferdült kis irodalmi vicinális pályákra... A Nyugatban még mert, bátor szembenézései voltak a szomorú igazságokkal, de ebben a könyvben már vissza-visszavesz forradalmiságából, el-elcsempész merész dacaiból, - nem az öröknek - hanem a mának magyaráz." Az író mentségére hozza fel, hogy Adyt Petőfinél is nagyobb, Tisza Istvánnál sem kisebb nemzeti nagyságnak értékelte. Vitatja a recenzens Szabónak az individualitást ostorozó felfogását, amelynek éppen ő maga az élő cáfolata. Minden kezdeményezés az egyénben, az énben indul meg, a tömeg csak másodlagos, sőt harmadlagos tényező a történelemben. Szabó Dezső a könyv jegyzeteiben - vélekedik Morvay - nagyon is leszáll a tömeghez, és ajkára veszi annak üres szólamait.(42) A literátus nyomdász rövidesen a Csodálatos életről is véleményt mondott. Szerinte ez naiv regény, alacsony színvonalú, pamfletszerű mese. "Az egyszerű székely parasztban nem tudta kijellemezni önmagát a szerző, nem tudta ráélni a maga életét, végtelen sokarcú idegjátékát, ezért a szegény pórt váratlan átsiklással műveltté, előkelővé tette meg." Rovására írja a regénynek "Erdélynek könnyű hatásra számító túlságos emlegetését", egyes élő írók kulcsregénybe illő szerepeltetését. Summázata: A regény "sekélyes, kevesebb, kicsinyebb, leáldozóbb, mint Szabó Dezső eddigi írásai."(43) Morvay nem sokkal később - kérkedve Szabó Dezső iránti érdeklődésével - több konkrét példával bizonyította az író kétlényegűségét, kettős életű valóját, "amely régibb, mint piacra vitt átváltozó-művész szereplése." A cikkíró azonban hajlandó lenne elnézni kilengéseit, mert meggyőződése, hogy mégis író, "íróbb ő, mint ember", aki meg fog tisztulni a megalkuvásoktól. "Nem, mi nem vagyunk elfogultak, bár értékelné Szabó Dezső íróságát annyira ő maga, mint mi, és lenne minden politikán túlnőve csak író: az irodalom nyerne vele, mi örülnénk rajta."(44)
Kardos Pál, a fiatal debreceni tanár és kritikus Szabó Lőrinc újdonsült folyóiratában vetette mérlegre Tenger és temető c. novelláskötetét, és már az írás második mondatában kikristályosította véleményét. "E könyv témái nem igazi novella-témák, vagy legalább híjával vannak a novellisztikus alakításnak, konstrukciójuk ott végződik, ahol az író szónoki pátosza elfogy, meséjük hol bölcselkedésbe, hol lirizálásba folyik, és hőseik nem igazi emberek, noha szokásos, koptatott alakjai a realisztikus novellaírásnak." Hiányolja a keresetlen elbeszélő hangot is. "Szabó Dezső, a szenzációs regények hatalmas, stiláris erejű szerzője, egyszerűen nem tud elbeszélni." Ám hiába ábrándít ki minden könyve az íróhoz fűzött reményekből, "mindegyik új ígérettel tartja nyitva a várakozás kapuit." Nem fogadja el az író trükkjét, amellyel védeni próbálja fogyatékosságait, hogy tudniillik ő nem irodalmat ír, hanem életet. Szabó Dezső mértéktelen tehetsége inkább lírai, csak pillanatokig bírja a magasságot, erejét saját féktelensége bénítja meg. Új kötetében azonban - véli Kardos - egy árnyalatnyi lehiggadás tapasztalható. S ami feltétlen értékgyarapodás: az önimádat mellett e novellákban nem alkalomszerű emberi részvét támad, részvét a nyomorultak iránt, ami ráadásul nem külön magyar nyomorúságként fogja fel az emberi elesettséget, s okát nem akarja zsidóban, tótban, svábban megjelölni. Az író magát a teremtést teszi felelőssé az elviselhetetlen létezésért. Ez szeszélyes filozófiai utakra vezet. Ezeknek az örvénylő érzéseknek adekvát kifejezése sokat magasztalt stílusa. Recenzióját azzal zárja, hogy az író egyik-másik novellájában súlyos ízléstelenséget követ el.(45) Ugyanabban az évben Segítség! c. háromkötetes regényéről a Herczeg Ferenc nemzedékéhez tartozó Gulyás István tanár (Pál édesapja) mondott véleményt. Szerinte a korábban megjelent kritikák felületesek, mert nem megfelelő távlatból közeledtek a regényhez, a részletek eltakarták előlük az egészet. A regényt nem szabad az iskolás esztétika kaptafájára húzni, ugyanis Boór Bálint nem egyén, hanem szimbólum, az "idegenek közé ékelt, azokkal egyéni létéért örökös küzdelmet folytató magyarság szimbóluma." Boór Bálint fajmentő harcot vív, mert látja a magyarság tehetetlenségét, az akarás hiányát, a felsőbb társadalmi rétegek erkölcsi romlottságát. Az író "Úgy látja, hogy most a nagy világégés után, a magyarság elpusztulásának lehetősége időszerűbb, mint volt bármikor." A legnagyobb veszélyt nem annyira a körülötte állig felfegyverezett ellenségei, hanem a bizalmába férkőzött idegen származású polgártársai jelentik, akik a magyarság legszentebb berkeiben garázdálkodnak. Ezek ellen kiált segítségért az író. Ezért "Egy hatalmas prédikáció ez a regény, melynek textusa ugyanaz, mint minden nagy magyar költőé volt: a nemzet csak a maga erejéből élhet meg." A recenzens, akit 1920-ban kényszernyugdíjaztak a Református Főgimnáziumból a Tanácsköztársaság alatt tanúsított magatartásáért, képzett esztéta volt, jól tudta, hogy "sovány a mese, melynek hézagait Szabó Dezső a maga szertelenségeivel tölti ki. Éppen ezen szertelenségeknél fogva alakjai karikatúrák, az élmények bizarrok, a hang borotvaéles, előadása hatalmasan hömpölygő áradat." Ennek ellenére azonosul az írói koncepcióval, mely szerint a Boór Bálintok pogány ősereje az egyetlen biztosíték arra, hogy magyarokként megálljuk a helyünket. "Magasra csapó lángnyelvként lobog ez a felemelő tanulság Szabó Dezső regényének minden lapjáról, s ezért könyvét, mint a magyar élni akarás hatalmas megnyilatkozását dicsekedéssel sorozzuk nemzeti irodalmunk legkiválóbb alkotásai közé."(46)
 

A Szabó Dezső-kultusz Debrecenben
 

Miután Morvay eltávozott Debrecenből, rövid időre megakadt a Szabó Dezső-recepció. Csak 1923-ban kezdtek ismét érdeklődni iránta, amikor megjelentette Auróra című folyóiratának első számát, s annak vezércikke tele volt ellentmondással, jobbra-balra csapkodással. "...Szabó Dezsőnek lángoló zsidógyűlöletével versenyt ég a kurzus elleni szenvedélyes haragja, mondhatnánk dühöngő bosszúja. Nincs a keresztény Magyarországnak olyan nevesebb embere, nincs a keresztény kurzusnak olyan vezető férfija, akit be nem sározna, meg ne marna, le nem piszkolna, fel nem öklelne. Megkapja a maga részét Friedrich István, Pekár Gyula, Ernszt Sándor, de nem maradnak megkímélve a kurzus női tábornokai, a Bobula Birik, és a Kreitmüller Tormay Cecilek sem."(47) 1925 körül azonban kultusza támadt Debrecenben is, amely a két világháború között mindvégig kitartott, amint arra Gombos Gyula is kitér monográfiájában. "Szabó Dezső debreceni vonatkozásait még senki sem dolgozta föl olyan részletesen, mint Kovács Endre a felvidékit. De annyit tudunk, hogy hatása a harmincas évek elejétől kezdve itt is jelentős. Tudjuk például, hogy a debreceni Református Kollégium diákjai közt igen élénk Szabó Dezső kultusz virult. S az egyetemi ifjúság körében Ady és Móricz mellett ő volt a legtöbbet olvasott és vitatott magyar író. (...) S a Debreceni Diéták épp oly nehezen képzelhetők el az ő szellemi indítása nélkül, mint a Felvidéken a Sarló-mozgalom. S mint Balogh Edgárék a Felvidéken, itt Losonczyék kötöttek ki később a kommunista pártban."(48) Sőt - amint erre tanulmányunk rá fog mutatni - még 1945-ben is ápolta emlékét az Ady Társaság. Értetlenül állunk tehát a Szabó Dezső-Emlékkönyv ama kitétele előtt, miszerint Debrecenben bátorság kellett hozzá, ha valaki vele akart foglalkozni, azonosulva világszemléletével.(49) Más kérdés, hogy nem minden fórum és személy került szuggesztiója alá, de rendkívüliségét minden hozzáértő elismerte. Például Kardos László, aki a zsidógimnázium irodalmi tanfolyamán kijelentette: "Még nem tudjuk, hogy ki ez a Szabó Dezső; gigantikus csirkefogó vagy a szent tűzzel eltelt apostol." Addig megjelent három regényéről megállapítja, hogy azok tendenciózus művek, alakjai betegesen pózos emberek. Az író faj- és zsenikultusza Ady-örökség, önimádatánál csak fajimádata nagyobb. "Legnagyobb hatóeszköze eleven stílusa és gazdag drámai nyelvezete. Ady óta a legnagyobb nyelvújítónk." Óriási hatását azonban az isteni adomány, zsenialitása magyarázza, "alakja, mint regényeinek hősei is, túlnő az irodalmon."(50) Különösen az egyetemi hallgatók körében vált népszerűvé, a Bethlen Gábor Körnek egyik programadója volt. Jellemző fogalmazás: "A tradicionális magyar protestantizmus igaz történelmi elrendeléséhez híven a kör az Ady-Móricz-Szabó Dezső-Féja Géza-Ajtay Miklós-Németh László új magyar ideológiájában továbbra is kitart.(51) Említettük, hogy 1934-es látogatása alkalmával diákok százai fogadták az állomáson, a házigazda is a diákszövetség volt. Igaz, a város bizonyos szellemi tényezőinek részéről megfigyelhető egy távolságtartó gesztus, ez azonban elsősorban nem az írónak és ideológusnak, hanem a botrányhősnek szólt. Személye Debrecenben húsz éven át mindenkor a közfigyelem homlokterében állott, a vele kapcsolatos híreket és álhíreket a debreceni sajtó előszeretettel szellőztette. Több közlemény témája volt például kivándorlása Romániába és áttérése a román nyelvre. Még húgával is foglalkozott a helyi sajtó, Egyekről (Hajdú vármegyei község) küldött segélykérő levelét is közölte. Az Ady Társaság és más egyesületek 1934-es botrányos fellépése után vagy nem merték szerepeltetni, vagy az író olyan fellépti díjat kért, amelyet nem tudtak előteremteni - jóllehet ideológiája több ponton érintkezett az Ady Társágéval, különösen a társaságban lezajlott úgynevezett "keresztény nemzeti puccs", azaz 1938 után.
Szabó Dezső szerves integrálása, illetve vezérpozícióba állítása a debreceni szellemi életben elsősorban Juhász Géza nevéhez fűződik. 48 oldalas önálló füzetében két oldalon, (Móricz Zsigmonddal egyenlő terjedelemben) tárgyalja. Szerinte a kor legtágabb szemhatárú szintézisét Szabó Dezső alkotta meg. Erős érzelmi élet, nagy átfogó képességű értelem, mohó tettvágy jellemzi. "Újraéleszti költészetünkben Jókai eposzi arányait és ezerhangú nyelvművészetét" - véli Juhász és a szenvedély tetőfokát hajszoló ösztöne miatt Victor Hugóhoz hasonlítja. Művészete több ponton érintkezik az expresszionista-aktivista, sőt a futurista törekvésekkel. Természetes megnyilvánulás-módja a mese, de az anyagiság béklyói nélkül. Sovinizmusát az fűti, hogy a magyarságnál méltatlanabbul nyomorgatott fajt nem talál. Juhász szerint a későn magára talált író kortársainál jóval közelebb jutott a magyar probléma megoldásához. A jövő útját a parasztságon alapuló demokratikus államban látja. Juhász Géza, aki magát egy önéletrajzában úgy jellemezte, hogy mint szellemi ember Szabó Dezső köpönyege alól bújt ki, csak pozitívumokat észlel az életműben, retrográd elemeket nem.(52) Nagyrészt ez a szöveg jelent meg a Hankiss Jánossal közösen írt francia nyelvű magyar irodalomtörténetben is, melynek XIII. fejezetét egyedül neki szentelték.(53) Irodalomtörténeti vázlatában, mely a Szerb Antalé mögött a második díjat nyerte az Erdélyi Szépmíves Céh pályázatán, így ír róla: "Regényei a Sárarány őserejét keresztezik a Gólyakalifa magas kultúrájával. Döntő alkotása, az Elsodort falu a kollektív sűrítés magyar főműve. Egyéni hősei nincsenek. Faluja gyűjtőlencse. Jelkép. (...) Szabó Ady minden állítását fölkiáltó jellel ismétli. Harsány igehalmozó expresszionista nyelven bélyegzi meg nyomorúságunk okozóit, hogy az ostromlott magyarságból támadó sereget szervezzen. (...) Szabó Dezső tanulmányai már a háború alatt fölvázolják az új társadalmi rendet: de intézménnyé változtatni népi tömegeink felemelését sem ő nem tudja, sem más. (...) Tudatosítja a faji veszélyt. Ragyogó mítoszt teremt a magyar őserőből, egy nagy romantikus író plakátszerű szemléletességével. (...) Míg a zsidót ostorozza, nyílt útja van. Amint sort kerít a sváb bürokráciára, félretolják, s rásütik, hogy összeférhetetlen. (...) Az ő vulkánkohójában kovácsolódik korunk legtöbb szellemi villáma."(54) Később érzékelte esztétikai fogyatékosságait. "Szabó Dezső jelentősége nem regényeiben van, hanem hatalmas, szemfölnyitó tanulmányaiban. Nem mint emberteremtő, nem mint költő, szépíró a legnagyobb, hanem mint gondolkozó. Hogy ma mindenki tudja: a falu nemcsak földéhes farkasok egymást marcangoló hada, hanem mérhetetlen lelki javak őre is: ezt Szabó Dezső regényei és fejtegetései tették tudatossá a magyar közösségben. (...) Móriczot az Alföld nevelte föl, józanabb, derűsebb; Szabó Dezsőt Erdély, ő a lázasabb, ostorozóbb, keserűbb. El sem lehet képzelni, mi volna itt, ha ők nem jönnek, s lélekrázó írásaikkal még idejekorán föl nem ébresztik az édesen horkoló közvéleményt."(55) Nem sokkal később ismét párhuzamot vont Móricz (és Ady) illetve Szabó Dezső között: "Ady és Móricz egyaránt a kilátástalan vergődés poklának látta még a falut, a nagybirtok fojtogatottját. De jött aztán a cselekvés pillanata: a szocialisták gyöngének, tájékozatlannak bizonyultak. Amit kivívtak a városban, elvesztették künn a falun. Ekkor állott ki Szabó Dezső. Tulajdonképp ő eszméltet rá elsőnek, mekkora tévedés, hogy a paraszt éretlen, műveletlen. Az ő székely falva dolgozik, mesél, dalol, népe csupa erő, bölcsesség jóság és szépség. Híven őrzi ősi kincsünket, zenénket, költészetünket, nemességünket, keleti ravaszságunkat - belőle származik, ráépül az egész életünk. (...) Szabó Dezső óta a népi irány megint: irodalmunk fő árama. Sajnos, még mindig csak az irodalmunk - sőt ott sem mindenki számára."(56)
Tóth Béla tanulmánysorozatának Szabó Dezsőről írott darabjában az írót mélymagyarnak nevezi, még nem sejtvén, hogy a szóhasználat és a "meghatározásokba bilincselt ember" eme modellje ellen később Szabó Dezső pamflettel tiltakozik. (A mélymagyarhoz, 1942) Amúgy, mint Ady méltó társát idézi, "aki az új idők nagy fuvallatait már a háború előtt megérzi, s az új eszméket hirdeti: faj, közösség, dogma...(...) a fajt nem materiális alapon értelmezi, a közösséget nem elszédített és béklyózott tömegnek akarja látni, s a dogmát nem életmerevítőnek. A fajt a közösség természet adta alapjának tekinti, a közösségben élést az élet szükséges és legmagasabb rendű formájának." E lelkületből születtek tanulmányai, regényei, melyek a falu felé fordították a magyarság arcát. Tóth Béla sokakkal ellentétben főleg a műforma szempontjából tartja jelentőseknek elbeszéléseit, melyekben "a magyar elbeszélés határát tágítja az író addig a transzcendens pontig, ahol a magyar mese sarjad, s ahonnan majd Tamási Áron virul ki teljes pompájában". Szerinte a Ludas Mátyás-füzetekben a magyar élet minden megnyilvánulása megjelenik, "s mindegyikre a legigazabb magyar megoldás felel". Az egymásnak ellentmondó állítások sűrűjéből egy jóslattal búcsúzik: "...nagy példa marad a magyar szellem történetében; gondolatai, eszméi, hatásuk pedig soha el nem múló ajándék."(57)

Szabó Dezső szelleme lebegett a Tiszántúl c. református hetilap egésze felett is, amelynek Németh László, Kodolányi János, Veres Péter társaságában Juhász Géza is főmunkatársa volt. Bár az egyik szerző, Csordás Nagy Dezső vitába szállt a mesterrel, de a legnagyobb tisztelet hangját ütötte meg. Hangoztatja, egyetért vele abban, hogy A mélymagyarhoz c. röpiratában kigúnyolja a szájaskodó magyarokat, de ő továbbra is mélymagyarnak vallja magát. Szerinte ugyanis Szabó Dezső mást ért mélymagyaron, mint az új nemzedék tagjai. "Ő frázisként kezeli ezt a fogalmat, alája sorakoztatja az utóbbi évtizedek valamennyi jobboldali garázdaságát, valamennyi dologtalan szájhősét, holott mi ezt inkább nevezzük felszínmagyarságnak." Veres Péterben, Németh Lászlóban, Kodolányiban, Móriczban, Sinkában látja kikristályosodni a mély magyar típust, a magyar jelleget! Cikke további részében Szabó Dezső kérdésére - jelent ez a magyarkodás valamit a magyarságnak? - azt bizonygatja, hogy jelent. Ady és Szabó Dezső lelket és öntudatot adtak a magyarságnak, s bár ez nem váltható azonnal pénzre és kenyérre, de ezek előfeltételei "a remélhető jobb- és nagyobb kenyerű jövőnek."(58)
Juhász Géza Népi írók c. esszégyűjteményében Adyt, Móriczot és Szabó Dezsőt nevezi meg a mozgalom forrásának és erjesztőjének. "A magyar kommün gettó-fejvédelme riasztja végleg öntudatra. Kun Béla hónapjaiban úgy harsan föl az Elsodort falu, mint egy kifakadt jajkiáltás. (...) Még megmenthető a fajtánk, ha visszafordul az értelmisége a faluhoz. (...) Szabó Dezső az egyetlen nagy írónk, akit a bolsevizmus után megkörnyékezett a hatalom. De nem tartós a szövetség. Rögtön fölismeri és szét is harsogja, hogy új néven a régi világ folyik tovább: kisemmizik a milliókat a nagybirtokért, a nagytőkéért, a főpapságért és a Habsburg-örökségképp ránk szakadt idegen bürokráciáért. Mikor nem lehet elnémítani, félretolják és ráfogják, hogy izgága, összeférhetetlen, szertelen."(59) Egy kis cikkében érzékelteti, hogy a parasztmítosz aránytalanságokat szül a társadalomszemléletben: "Szabó Dezső tanítása regényeken, novellákon, tanulmányokon, cikkeken és forró sikerű előadásokon át beáradt az egész magyar életbe. Sajnos, túl hamar elérte a jelszavak sorsa...(...) a faluhoz mérten el is homályosult az ifjúság tudatában az ipari munkásság jelentősége. De ez nem az író hibája. Olvassátok fő tanulmánygyűjteményét, az Egész látóhatárt..."(60)
 

Három önálló tanulmány

1935-ben egy terjedelmes önálló irodalmi dolgozat látott napvilágot Debrecenben, Szabó Dezső mellett vagy ellene? címmel.(61) A szerző csaknem százoldalas füzetében, mely rövid fejezetekből építkezik, azt ígéri, bemutatja Szabó Dezső társadalmi és politikai nézeteit tárgyilagosan. "E könyvnek tehát eleve elrendeltetése szinte csak az ismertetés, az egész kérdés lehető pontos keresztmetszete; azért így ebben a formában és céllal nem lehet eszményképem a filológiai teljesség." A tanulmány legfőbb gondolatmenete, hogy a szépirodalom csak eszköz az író eszméinek a terjesztésére, vagyis másodrendű fontosságú életművében. Bő idézetekkel ismerteti az ellene emelt vádakat. Ezek lényege, hogy bűnös szenvedéllyel támad mindent, gúnyolja a nemzeti ideológiát. A magyar nép ezeréves történetét Szabó Dezső úgy értékeli, hogy az a nép "babilóniai fogsága" volt, idegen volt számára az állam és a vallás egyaránt. Faji öntudata csak a köznemességnek volt. A kiegyezés rászabadította az országra a pénzéhes zsidóságot és a hataloméhes germánságot, meggyőződése, a nagyobb veszélyt a germánság jelenti a magyarság számára. A magyar nyomorúság oka a múltban a Habsburg-ház. Az arisztokrácia vitte bele az országot a háborús őrületbe, "annak ellenére, hogy előre látták a veszélyt." Szabó Dezső Tisza Istvánt tekinti a történelmi Magyarország elvesztegetőjének, akinek "akár önmaga eljátszásával" is meg kellett volna akadályoznia a magyarság tragédiáját. Károlyiban pedig a kiszorított kegy gyűlölete égett. A papságról is volt szava. "A hit ápolója a pap, ha nem akarjuk, hogy a vallás elveszítse tisztító erejét, kényszerítsük vissza a papságot eredeti szerepéhez. A pap bármilyen beavatkozása közéleti térre a legveszélyesebb destrukció a közösségre, de a vallásra is." A katolikus vallást idegen hegemónia szövetségesésének tartja, de a kálvinizmus sem pozitív hitegység, mert öncélú ellenzékieskedésre hajlamos. Az egyház és az állam viszonyának revideálását sürgette. A hadseregről szólva a nevelést hangoztatta, de elítélte a kor sportőrületét. A középosztályt egyszer szánja, máskor dühödten támadja, mert elvtelen és korlátolt. A munkásságot az ország legértékesebb elemei közé sorolja. Hogy nemzeti érzése nem elég mély, azt a politikának tulajdonítja. Egy tiszta képlet van számára: a parasztság. Ezért megújhodásunk alapja a magyar falu. Az író szerint az irredentizmust belpolitikai reformoknak kell megelőzniük, ezek fontosabbak, mint Magyarország integritásának visszaállítása. Az idegeneket asszimilálni kell, de nem erőszakosan. A demokratikus állam alapgondolata a munkára alapított egyenlőség. Hét pontos reformtervezetében szerepelt a földosztás is!
Félvér irodalomnak nevezi Varga Szabó Dezső szépprózáját. Stílusa a tobzódás, jellemzője - többek között - az igésítés. Önmaga kitárulkozása és a közéleti harc a témája, de üldözi az önelemzést. Varga ezután sorra veszi regényeit, nagyobb novelláit, s megállapítja, hogy mindegyik csak ideológiájának kürtje, átlátszó szimbolizmussal. Beszél a Szabó Dezső-füzetekről, amelyek "egy kolosszális méretű, lassú halál előtti didergés"-nek hatnak. "Így jut el Debrecenig, hogy ott az utóbbi évek legnagyobb vigasztalását és legkiötlőbb megveretését találja." Idéz az 5. számú füzetből, mely friss debreceni élményeit is rögzíti. (86) A Miért ítélik meg tévesen Szabó Dezsőt c. fejezetben a kérdésre azt a választ adja, mert "elsősorban írásművészeti szempontból értékelik". Pedig "minden, ami regényeiben, elbeszéléseiben szépirodalmi szempontból elítélendő, ocsmány, az mind szándékosan alkalmazott fegyver ideológiájának a támogatására." (89) Az esztétikailag elítélendő vonások között említi a durva, erőszakos motívumokat, a féktelen erotikát, a gúnyt. Hibáztatja szépirodalmi alkotásainak kulcsregény jellegét, mint az aktualitások hajhászását, amelyek ugyancsak politikai koncepcióját szolgálják. A szellemi életet és írótársait is a saját ideológiájának szemüvegén keresztül vizsgálja, s a szerint ítél, sokszor dühödten. Mert másoktól is azt várná, hogy megváltói szerepkört töltsenek be, vezessék új életlehetőségek felé "az ezer éhség tragikus faját." A dolgozat utolsó fejezetének már a címe (Hibái és tragédiája) axiologiai szempontot sejtet. Bőven idéz az író messianisztikus, önimádó megnyilatkozásaiból. Ám dicsérendőnek tartja, hogy a magyarság életérdekeiért való küldetésre vállalkozott. Csakhogy "Túlzásaival megingatja a benne bízók hitét, üldözési mániájában olyan mértékkel használja a csúfondároskodást, az undorítót olyan féktelenül hajhássza, hogy a megváltói eszmét lealacsonyította, nevetségessé tette. Erejét, harci kedvét apró személyeskedésekre pazarolta el, szélmalomharcot folytatott: megváltónak indult, és Don Quijote lett belőle." A megváltói célnak feláldozta művészetét. De nem tudta megértetni magát a néppel, a nemzettel, az emberi szánalom is elkerülte, egyedül barangolta élete útját. "Ez Szabó Dezső hármas: megváltói, művészi és emberi tragédiája" - összegez Varga. Ígéretét ugyan nem váltotta be, mert lépten-nyomon értékel, minősít, de következtetései nagyrészt maradandóaknak bizonyultak. Még azt tehetjük hozzá a kétségtelenül zseniális Szabó Dezső hármas tragédiájához, hogy megváltói célrendszere eleve tartalmazott egy sor konfúzus, ellentmondásos, irracionális elgondolást, a menetközben emberileg eljátszott szerep már csak betetőzte a szükségszerű bukást.
Egy fiatal, a kor stílromantikájától és faji gőzétől kissé megmámorosodott irodalmár, Asztalos Dezső önálló füzetben próbálta bizonyítani Szabó Dezső magyarságának tragikus vonásait.(62) A metaforákkal (gyakran képzavarokkal) operáló szerző szerint az írót kiközösítette a társadalom. "Mi az oka Szabó Dezső tragikus hullásának? - kérdezi. Egy mondatos válasza: "robosztus erejű magyarsága." Amint a szövegből kihüvelyezhető, ez azt jelentené, hogy orvosként akarja talpra állítani a beteget, előbb azonban megvizsgálja és lehangoló diagnózist ad. A pillanatnyi tagadások mögött a termékeny jövő kétségbeesett vágya él. Diagnózisa: a magyar faj kiszorult az életből, amiért főleg a millennium nemzedéke a hibás, mert idealista és optimista volt, a harmincmillió magyar illúziójának bűvkörében élt, miközben lába alól fogyott a talaj. Az egyre bonyolódó fogalmazás szerint azonban az író gyógyító munkája eredménytelennek bizonyult, mert "romantikus és realista egyszerre. (...) az élet tényeit a legaprólékosabb vonásaiban is a realista mély valóságérzésével veszi tudomásul, de a romantikus író lelki állásfoglalásával". Vagyis osztozik a faj hibájában. "Szenvedélye éles logikájának nem eszköze és hajtóereje többé, hanem célja. Biztos értékítélete megingott, saját illúzióit kergeti.
A Szabó Dezső-irodalom alig vett tudomást Láng István dolgozatáról.(63). A szerző lényegre tapintó megállapításai: szubjektivizmus, individualizmus, fanatizmus, halálfélelem munkál az író eszméletében. "Szabó Dezső a világ szintézisének tekinti lelkét... (...) Önmagát úgy tekinti, mint a magyar lelkiség képletének kifejezőjét, a faj jellegzetességeinek összegzőjét." Regényművészetének fogyatékossága: "... csak azt látja meg az emberekben, ami őbenne is megvan, ezért lehetetlen számára a főalakok változatossága: mindenik főhőse azonos lelki felépítésű, mindenkiben önmagát fejezi ki". De nem osztja Karácsony Sándor véleményét, miszerint alakjai papirosfigurák lennének: csak egyszólamúak. De bizonyos lírai elemek, mint a tudatalatti alig érzékelhető hangulatok, a gondolatok zeneisége, vagy épp a szubjektivitás, teszik művészivé prózáját. "Ezek után felvetődik a kérdés, hogy a lírai síkban élő Szabó Dezső miért az epikában fejezte ki magát? Erre a kérdésre a feleletet Szabó Dezső lart pour lart-ellenes magatartása és az a körülmény adja meg, hogy az író önmagától, az önmagába mélyedéstől menekülve, külső tettekben igyekszik aktivitásának kifejeződést adni."

Utóélete Debrecenben. Az Alföld Szabó Dezső-vitája

A "Debreczen" c. kisgazda irányú lap 1945 februárjában adott hírt az író haláláról, méghozzá Dömjén Miklós versével.(64) Az Ady Társaság működésének utolsó szakaszát még 1944 decemberében József Attilára való emlékezéssel kezdte, majd 1945-ben Ady Endre, Gulyás Pál és Szabó Dezső emlékének áldozott. Ez utóbbira december 8-án került sor, illetve amennyire ki lehet a szűkszavú tudósításokból hámozni, 9-én megismételték az irodalmi Kamaraszínházzal közös rendezvényt, amelyről mindhárom napilap hírt adott előzetes és beszámoló formájában egyaránt. Érdekes, hogy a legbővebben a szociáldemokrata Tiszántúli Népszava foglakozott vele. "Az Ady Társaság és az irodalmi kamaraszínház együttesen emlékeznek meg (az) egy éve elhunyt nagy írónkról, Szabó Dezsőről. Az eltelt egy esztendő alatt nagyon sok vitára adott alkalmat Szabó Dezső kétségtelenül rendkívül nagyhatású írói és kultúrpolitikai munkásságának helyes értékelése, a magyarság jelene és jövője szempontjából. Jobb és baloldalról hangzottak el vélemények, különböző szempontok alapján próbáltak ítéletet mondani a kérdésben, és a vita még mindig nem zárult le, csak látókörünk tágult az idő múlásával. A szombat-vasárnap esti alkalom bizonyára nagyon sokban fog hozzájárulni a kérdés tisztázásához." Jelezte a szöveg, hogy Juhász Géza és Kardos Pál fog tanulmányt felolvasni, és színészek szcenírozott eladásmód keretében jeleneteket mutatnak be Az elsodort faluból.(65) A beszámoló megerősítette, hogy két előadás hangzott el. "Juhász Géza elnöki megnyitójában rövid áttekintést adott Szabó Dezső pályájának szellemi fordulatairól. Úgy látta, hogy Szabó Dezső halála után nem lesz olyan nagy, mint életében volt. Hogy ez a megállapítás mennyire helytálló, azt majd az idő kideríti. Nagyon igaz azonban Kardos Pál, a másik előadó véleménye, hogy egészen más síkon lesz jelentős Szabó Dezső, a halott író, mint volt az élő: Szabó Dezső a 25 éves reakció magyarságának láza volt. A 25 évvel együtt megszűnt ez a láz is, a magyarság újra életképes. Szabó Dezső pedig örökké fog élni az irodalombarátok számára, a könyvtárakban." A beszámoló méltatta a szereplőket (Hadadi Nagy Ilona, Bálint Gábor, Horváth Jenő, Túróczi Gyula, Lendvai Ferenc.)(66) A kommunista lap rövidre fogta a referádát: "Az Ady Társaság Szabó Dezső megemlékezését Juhász Géza friss, az avult formákat szerencsésen mellőző szavai vezették be. Kardos Pálnak Szabó Dezsőről szóló előadása újszerű, s tiszteletre méltóan tárgyilagos volt. Az író tévedéseit, erényeit, hibáit, zűrzavarát s emberi gyengeségét elnézést nem ismerő, pontosan metsző mondatokban tárta fel: nemcsak tanulmány, de ítélet is volt."(67) Feltűnő, hogy a Független Kisgazdapárt lapja előzetest hozott, de beszámolót nem! Hogy ez politikai óvatosságból történt-e, az csak alig bizonyítható feltételezés lenne.
Legközelebb 1947-ben került elő az író neve és munkássága. A parasztpárti Szabad Szó részleteket közölt Úr György naplójából.(68) Haraszti Sándor, a Szabadság c. kommunista lap főszerkesztője tartott előadást a "harmadik út" elméletéről, amelynek szerinte Szabó Dezső a megalapozója. Haraszti "rámutatott arra, hogy Szabó Dezső ideológiájában szemben álltak egymással a haladó és reakciós gondolatok. Ez az ellentét okozta később Szabó Dezső tragédiáját. Szabó Dezső németellenessége, antiklerikalizmusa és antikapitalizmusa teljes egészében progresszív, azonban a faji mítoszba vetett hite reakciós. A történelmi véletlen tréfája és tragédiája, hogy követőinek radikális szárnya éppen az ellenforradalom ideológiáját, a faji mítoszt tette magáévá. Szabó Dezső progresszív nézetei a faji eszme bilincseiben vergődnek, és ezért hatásában nem is voltak termékenyek. Szabó Dezső a faji gondolatot összekapcsolta a magyar paraszttal, kizárólag benne látta a haladás ősforrását. A parasztság erejét képesnek tartotta önálló feladatokra, és ezáltal Szabó Dezső lett a "harmadik út" első kitermelője és annak irodalmi képviselője. Haraszti ezután történelmi példákkal bizonyítja a "harmadik út" lehetetlenségét. (...) A reális mérleg? Vessük el, ami rossz, amit az ellenforradalom sugallt Szabó Dezsőnek, őrizzük meg benne a progresszív hagyományokat."(69) Jegyezzük meg, hogy ez a Lukács Györgyéhez hasonlító értékelés személyes álláspontnak számít, mely sokkal toleránsabb, mint a Magyar Kommunista Párté. Ezután hosszú évekig szó sem esett a városban arról az íróról, aki legalább két évtizeden át az egyik hangadója volt a magyar szellemi életnek, benne Debrecen közgondolkodásának is.
Az író születésének centenáriumán csak a jogutódnak kijelölt debreceni Református Kollégium emlékezett meg róla, társítva őt Adyhoz és Móricz Zsigmondhoz. Bottyán János a Nagykönyvtárban rendezett emlékkiállítást tiszteletükre, s azon többek között látható volt a Szabó Dezső-hagyaték néhány darabja.(70) A debreceni írók közül egyedül Kiss Tamás nem feledkezett el róla. Az esszéistának is kitűnő szerző főleg az Életeim szövege alapján állítja, hogy az ünnepelt "Hitet tett protestantizmusáról, művei telve vannak ilyen vonatkozásokkal." Ezek közül megnevezi famíliájának régi kálvinistaságát, nagyon korai istenélményét, a zsoltárok alakító hatását, legációs élményeit stb.(71)
1986-ban a Debrecenben megjelenő folyóirat, az "Alföld" kezdeményezett vitát Szabó Dezső örökségéről. Egyelőre nincs írásos nyoma, (bár nem zárható ki), hogy ez a pártközpont egyenes utasítására történt, mint az Emlékkönyv állítja, hiszen a vitaindítót a nagytekintélyű Király István, a hatalom belső köréhez tartozó ideológus-esztéta triász (Király, Pándi Pál, Szabolcsi Miklós) egyik tagja írta. Király háromrészes, könyvterjedelmű tanulmánnyal indítja a vitát. Személyes vallomással kezdi szövegét, majd nagy elméleti apparátussal, szellemtörténeti kitekintéssel (olykor túlrészletező teoretizálással) próbálja elhelyezni Szabó Dezső nemzet-koncepcióját az egyetemes és a magyar ideológiatörténetben. Mindenekelőtt megállapítja, hogy Szabó Dezső szépírónak nem igazán jelentős, inkább publicista és tanulmányíró. Filozófiájának ismeretelméleti alapja az irracionalizmusnak egy sajátos vitalista változata, amely antiintellektuális antropológiával és társadalom-felfogással párosul. Eszménye a mitizált féldzsentri, félparaszt hős, aki szemben áll a tömeggel. Központi elve az olykor a xenofóbiába torkolló etnocentrizmus, ezáltal a magyar probléma nála eleve elrasszizálódott. A faji gondolat voltaképpen a dzsentri világkép lecsapódása, amely mindvégig megmarad eszméletében, noha az nem azonos a német fajelmélettel. Az un. "harmadik út" koncepció - bár megtestesül benne az antiimperialista nemzetféltés, a nemzethaláltól való aggódás, az identitás igény - alapjában véve provinciális és meddő felfogás, mert a tett-nélküliségre buzdít. Visszatérő minősítése: Szabó Dezső antiimperialista patrióta. Király ezt pozitív minősítésnek szánja, és sok más értéket is rendel hozzá, s az életművel kapcsolatban számos érdekes megfigyelést tesz. (Pl. Az elsodort falu antiszemitizmusa azért lángol fel, mert a zsidók a német törekvések támogatói). A végső summa persze csak ez lehetett: "Az eszmeiség mérlegelésében Szabó Dezső tévedései lettek súlyosabbak: fölébe nőttek igazságainak". De ugyanez mondható Király kísérletéről is! A tanulmány-sorozatnak számító vitaindító tudományos hozadéka vitathatatlan, de teleologikus szemlélete (a történelem halad az ismert állomások érintésével nagy célja, a kommunizmus felé) és hipotetikus szillogizmusa miatt (a legmagasabb rendű elmélet a marxizmus. Szabó Dezső nem marxista, tehát csak részigazságai lehetnek) és egyes állításai mai tudatunkban a történelmi fejlemények ismeretében skolasztikus hatást keltenek.(72)
Barta János professzor volt az első hozzászóló, aki az 1930-as években a "Nyugat" köréhez tartozott, vagyis akkor, amikor ott már - Babits szóhasználatával - Szabó Dezsőt nyíltan "balkáni" figurának tekintették Hozzászólásának egyik figyelemre méltó gondolata az, hogy azok az ellentétek, amelyek a SzabóDezső-vita alapját képezik "talán végérvényesen nem is oldhatók meg." Mégis üdvözli Király István pörújító kísérletét. Számára nem kérdéses ugyan, hogy Szabó Dezső patologikus egyénség volt, nagy romboló, de "nagy ébresztő is." "Az a közösség, amelynek identitástudatát annyi oldalról fenyegetik reális és szellemi téren is, amelynek identitástudata évszázadokon át problematikus, a bomlás, a behódolás, dezintegráció árnyékában a védekezés nagyon változatos eszközeihez kell hogy folyamodjon, és ezek az eszközök nem lehetnek mindig racionálisak, a védekezés torz formákat fog ölteni. De éppen ez hitelesíti Szabó Dezső torzba forduló harcait és harci eszközeit, ebbe a szellemi vonulatba kell őt beiktatnunk." Ez a gondolat-futam Királynak ama koncepciójához kapcsolódik, hogy Szabó Dezső életművének archimédeszi pontját a nemzeti identitástudatban, illetve annak hiánya fölötti aggódásában véli felfedezni.(73) Nemeskürty István felé Szabó Dezső műveiből a tagadás és a gyűlölködés árad, ami "kétségtelenül magyar tulajdonság". Ezekre a negatív tényezőkre pedig nem lehet jövőt építeni, mert kirekesztésre ösztönöznek, arra, hogy az ember azt figyelje, ki nem azonos vele. Tehát romboló hatású szemléletről van szó. Jellemző, hogy Szabó Dezső Szent Istvánt csak úgy emlegette: "a germán asszony férje." (Vádlók és vádlottak. In.: Panasz). Ugyanakkor "Szabó Dezső páratlan stílusművész" - írásművészete nagy érték, akárcsak szépprózájának jelentékeny része. Zseniális felismerései közé tartozik korai filmtanulmánya.(74) Pomogáts Béla szerint Király tanulmánya "a jelen égető kérdéseinek körébe vág, időszerű politikai és ideológiai vitákat érint". (népi-urbánus ellentét, nemzettudat, nemzeti identitás stb.) Hangsúlyozza Szabó Dezső nézetrendszerének változását, amely a fasizmus előretörésével egyre radikalizálódott. Lényegi vitája csupán azon a ponton támadt, ahol Király a "harmadik világ" antiimperialista ideológiáját veti össze a Szabó Dezsőével. Ezek az ideológiák "egészen más szellemi teret jelölnek meg". Szellemi párhuzamokat inkább a kelet-európai áramlatok között lenne érdemes keresni. Szabó Dezső az identitás-őrzésnek és az önmegvalósítás-igénynek volt szószólója, ezeket - véli Pomogáts - még nem tette "as acta" a történelem.(75) Gróh Gáspár tanulmánya(76) emlékeztet rá, hogy az első világháború után, mint a társadalom patologikus tünetei, megjelentek a próféták. Szabó Dezső is az volt, de az ő gondolatrendszere állandóan mozgásban volt. Hatása mély, de nem tudott iskolát teremteni, mert objektíven nem lehetett hozzá közeledni. Gondolatrendszere a filozopteré, egyszersmind a zsenié. Zsenitudata és provokatív egyénisége megnehezítette eszméinek befogadását. Támadott mindenkit. Világképének meghatározó vonulata a faji szemlélet, de ez nem a fasiszta rögelmélet, s összefügg romantikus antikapitalizmusával és parasztmítoszával. Hatásának legfőbb titka stílusának ereje. Nevéhez fűződik az újnépiesség nyitánya. Eszmerendszere ellentmondásos, de jobbára pozitív. Tragikus izoláltságban élt, de hatását 1948/49. után erőszakkal fojtották el. Lezáratlan a Szabó Dezső kérdés - véli Gróh 1987-ben. Nem bomlasztotta a baloldali egységet, sőt éppen a baloldali egység hiánya, mint egy demokratikus mozgalom miatt nem tudott a valósághoz szorosabban kapcsolódni. Mert haza és haladás eszméjét, a nemzeti sors és az osztályelnyomás gondját egyetlen mozgalom sem tudta összekapcsolni. Szabó Dezsőnek is meg kell adni a tévedés jogát. Marxista értékelése, pl. a Király Istváné is, merő fikció.
Nagy Péter, akinek egyoldalúan negatív, meghamísított Szabó Dezső-képe csaknem négy évtizedig képviselte a hivatalos álláspontot, az Alföld főszerkesztőjének, Juhász Bélának kérésére sem óhajtott a vitában részt venni.(77) Király István összefoglalójában hasznosnak tartotta a polémiát, mert nem hitvita, hanem tényvita folyt, miközben fogalmainak és műszavainak használatát indokolva kiöblösítette teoretikus futamait. Vitapartnerei - Gróh Gáspár kivételével - elfogadták értékelésének alapelveit, mert érezték, hogy szándéka szerint nem a negatív vonásokra vetette a súlyt, hanem "kritikailag bár, de a Szabó Dezső-életmű értékeire" - lévén Szabó Dezső megőrzendő történeti (kevésbé esztétikai) érték. Vitája csak Gróh Gáspárral van, aki - szerinte - adatait nem vetette alá a falzifikáció próbájának, azok torz, hamis adatok.(78)
Gróh tanulmányát újraolvashatjuk a Szabó Dezső-Emlékkönyvben, amelynek egyik figyelemre méltó közleménye Bertha Zoltán dolgozata.(79) A debreceni szerző elmélyült filozófiai apparátussal megingat egy tévhitet: "A történelem megítélésének alapszempontját sohasem jelentheti a megvalósultság." A marxista teoretikusok és irodalomkritikusok ugyanis azzal próbálták elvitatni Szabó Dezső eszméinek életképességét, hogy maga a történelem cáfolta meg őket, minthogy nem szembesültek a gyakorlattal. Bertha Karl Jasperset idézi: "A történelem nem holmi végső ítélőszék. A történelem nem a végső fórum. A kudarc nem érv a transzcendenciában gyökerező igazság ellen." Szabó Dezső elképzelése a magyar demokráciáról nem bukhatott meg, mert semmi nem valósult meg belőle. A kérdés tehát ez, hogy elismerjük-e mint szabad alternatívát? Bertha elismeri és bebizonyítja, hogy az író változó eszmerendszere végül egy Bibó Istvánéval rokon radikális, antifeudális-antikapitalista alapállású népi demokratikus felfogásban öltött testet.
E sorok írója, mint a Csokonai Kiadó igazgatója adta ki 1944 után először Az elsodort falu c. regényét 1989-ben Pomogáts Béla előszavával, abban a meggyőződésben, hogy a kurzus egyik kulcsfigurája Szabó Dezső volt ellentmondásaival együtt, továbbá e regény nélkül a két világháború közötti korszak magyar szellemi életének irodalmi lenyomata hiányos. Ha előre kreált normák nélkül, tehát történeti aspektusból közelítünk életművéhez, s elismerjük, mint egy lehetséges szabad alternatívát (Bertha Zoltán), akkor sok intellektuális élményben lehet részünk, itt-ott még esztétikai élvezetben is!
 

(A szerző a dolgozat lezárása után akadt rá egy újabb, fontosnak látszó dokumentum-értékű újságcikkre. Szabó Dezső az Előörs c. lap 1928. augusztus 20-i számában azt írta Tamási Áron Szűzmáriás királyfi c. regényéről: "Idétlenebb, sületlenebb könyvet nem olvastam e két kötetnél." Szalacsi Rácz Imre szinte azonnal reagált a kritikára, s Szabó Dezső iránti tiszteletét megtartva, zseni voltát nem vitatva, szemére lobbantotta önimádatát. "Az ő felfogása szerint egyetlen ember alkothat ma irodalmi értéket magyar nyelven, és ez Szabó Dezső. (...) Az igaz, hogy sokat adott a magyar irodalomnak, de azért ne várjon mindent úgy, hogy az elismerés, a magasztalás kizárólag őt illeti meg." A védelmébe vette Tamási Árontól pedig egyedülálló új alkotásokat vár.)