- BERTHA ZOLTÁN -

MEGJEGYZÉSEK

A SZABÓ DEZSŐ-KÉRDÉSHEZ

 

 

 

A történelem megítélésének alapszempontját sohasem jelentheti a megvalósultság, mert ha az ítélet azonosulást kísérel meg a megvalósulttal, akkor ez utóbbi óhatatlanul és maradéktalanul nyeli el magát az ítéletet. Ily módon értelmetlenné válik és önálló, független jelentését tökéletesen elveszíti az ítélet, vagyis a bírálat, az adottság szellemi reflexiója, a kritika, vele együtt pedig az alternatíva, a lehetőség. Az adottság szentesítését voltaképpen ez a tárgyával azonosuló, tehát önmagát is tárggyá váltó, ekképpen alanyi lényegétől megfosztódó ítélet végzi el. Az azonosítás azonban lét- és szellemellenes. Az emberi létet, a létezés eredendő pluralitását, az egyedi, egyes egzisztenciát úgy sorvasztja, hogy vele szemben meghatározott általánosként, eszmei kényszerként működik, a gondolkodás szabad szellemi mozgását pedig gyakorlati, konkrét módszerekkel akadályozza; összességében tehát létező, megvalósult igazságként akar működni.

 

A történelmi folyamat azonban sohasem engedi végleg, hogy a létező igazság megnyilvánulásaként való szemlélése voltaképpen véget vessen neki. Mert ez a szemlélet arra tesz erőfeszítést, hogy az objektivitásként felfogott és kezelt igazság elsajátításának, azaz önmagával: a szemlélővel azonosító kisajátításának a gyakorlatát a történelmi ténylegesség jelentésének állítsa be. A történelem számunkra való jelentése azonban kategoriálisan nem lehet a történelem magánvaló igazsága. „Nem szabad istenné tennünk a történelmet. Nem szabad elfogadnunk azt az istentelen maximát, hogy a történelem holmi végső ítélőszék. A történelem nem a végső fórum. A kudarc nem érv a transztendenciában gyökerező igazság ellen” (Jaspers).

 

De ha a történelmi tény nem lehet a megvalósult igazság, ugyanúgy a történelem jelentését abszolút tudásként birtokolni vélő tudat sem lehet az. Mert a történelem megítélésének alapja nemhogy a megvalósultság, de a jelentéssé tett, meghatározott, egyfajta – ekként lét- és értelemellenessé tárgyiasított – igazság sem lehet. Hanem csak az az elv, amelyik nem tünteti el lét és érték, egzisztencia és érvényesség különbségét, sőt éppen a különbség fenntartásával késztet a mozgásra, a létszerű cselekvés és az értéktudatos gondolkodás feltétlen megvalósítására: a szabadság. A szabadságban közvetlenné és átélhetővé válik a lehetőség, az adottság és a revízió különbségében kinyíló képesség. A szabadságban válik nyilvánvalóvá az ember transzcendentális nyitottsága, a tartalmilag meghatározott és objektivált igazság (törvény, szükségszerűség) mindenkori megkérdőjelezésére, meghaladására, felülmúlására képesítő elidegeníthetetlen alanyisága. A szabadságot valamilyen jelentéses szükségszerűség-fogalomból eredeztetni vagy arra vonatkoztatni egyenlő a szabadság elértelmetlenítésével és ellehetetlenítésével.

 

A történelemnek tehát nem önmagát jelentő értelme, hanem az emberi szabadságértékhez való viszonyulás minőségével mérhető elviselhetősége van. A folyamatjelleg, a mozgás feltétlenül hiányra utal, s ez a hiány csak az ember radikális emancipációjával, a szabadságból következő méltóság- és igazságérzetének egyetemessé válásával csökkenthető. Az igazságérzet, érdekhez való kötöttsége és viszonylagossága miatt, önmagában nem ad biztosítékot a másféle igazságot tartalmazó szabadság számára; csak a szabadság teljessé szélesedése teszi lehetővé a mindennemű igazságérzet kielégítését.

 

 

*

 

 

 

Mindeme megfontolások alapján kérdésessé válhat, hogy mennyiben állja meg a helyét az a – Nagy Péter, Király István és mások révén – általánossá terjedt nézet, mely szerint Szabó Dezső legnagyobb bírálója a történelem, a 44-45-ös nemzeti tragédia és sorsfordulat volt. Mert elfogadhatatlannak tűnik egy empirikus történeti tény olyan meghatározott önértékkel és jelentéstartalommal való felruházása, amelyben a számunkra való meggyőződés problémátlanul egybeesik, azonosul a történelem magánvaló, „megcáfolhatatlan”, abszolút szellemével és feltételezett igazságszolgáltatásával. A történelmi „idő” alanya semmiképpen sem helyettesítheti a történelmi események megítélésének konkrét emberi alanyait. Vagyis, nem a megszemélyesített „idő”, „történelem” bírálta Szabó Dezső gondolatait, hanem a történelmi mozdulásokat másképpen értelmező felfogások, illetve az ezeket valló emberek, rétegek, érdekcsoportok. Nem szőrszálhasogató disztinkció kíván ez lenni. Hanem arra az alapproblémára igyekszik utalni, hogy egy eszme, nézet vagy szemlélet önmaga igazolására, törvényesítésére megelékszik-e önnön elvi szabadságjogaival, vagy abszolút bizonyításként megkísérli a történelem magánvalóságát számára valóan birtokolt igazsággá tenni, azaz kisajátítani; hogy alternatívaként fogad-e el másféle (szellemi) cselekvéseket, függetlenül azok érdekerőinek mennyiségétől, vagy a többségi akarat, illetve az arra való hivatkozás révén igyekszik felfüggeszteni, felszámolni, megsemmisíteni azokat. A Szabó Dezső-kérdés sem azon fordul meg, hogy a birtokolni vélt igazság szempontjából mikor mennyi elfogadhatót és elutasítandót találunk benne; hanem hogy elismerjük-e mint szabad alternatívát, a róla történő gondolkodást, a vele vitázó kritikát nem az igazság, hanem saját alanyiságunk, érdekeltségünk, szabadságunk nevében folytatva.

 

A történelmi megvalósultság nem lehet egy eszmerendszer kritikusa, lévén a bárminemű szellemi reflexió tárgya és nem alanya. A Szabó Dezső-i alternatíva, mint olyan, éppen attól alternatíva, hogy nem vált (válik) azonossá a történeti megvalósultsággal. Szabó Dezső elképzelése a magyar demokráciáról nem bukhatott meg, hiszen semmi sem valósult meg belőle. Ezzel szemben olyan szellemi, gondolati válaszadás, bírálat, lehetőségkép, amely gyakori alkalmat, ösztönzést, támasztékot nyújtott (nyújthat) a megvalósult állapotok egyfajta értelmes revíziójára. A bukásnak, a változtatásnak, az átformálásnak ellenben az van kitéve, ami, mint tárgyi (társadalmi, intézményes, hatalmi) realizáltság, folytonosan kényszerül a szellemi felülvizsgálat átalakító akaratával szembesülni.

 

Ha Szabó Dezsőt egy „nemzeti tragédia” bírálja, vagyis az ő álláspontját – annak lehetőségeit – egy katasztrófa zúzza szét, akkor az aligha az ezzel szemben álló eszmeiségre vet rossz fényt, inkább magára a szörnyűségre. Kivéve, ha azonosítjuk a kettőt, azaz Szabó Dezsőt felelőssé tesszük a tragédiáért, ekkor viszont a tragédia nem bírálhatja az eszmét, hiszen azonosnak tételeztük őket; hanem egy külső szemlélet bírálja együttesen mind a kettőt. Az ilyenfajta felelősségre vonás logikai képtelenségén túl egyszerűen az az általában elismert, konkrét tapasztalat, mely szerint Szabó Dezső egy negyedszázadig az egyik legélesebb és legradikálisabb kritikusa volt az adott rendszernek, szintén az előbbi azonosító módszer megalapozotlanságát mutatja.

 

 

*

 

 

 

Effajta módszertani tisztázatlanság érződik voltaképpen abban az egész koncepcióban, amelyik a Szabó Dezső-i elgondolás teljes szerkezetében nem talál elégséges magyarázatot arra, hogy azt következetesnek szemlélhesse, hanem az összeegyeztethetetlennek ítélt eszmei vonásokat az írói gondolatrendszer ellentmondásosságának állítja be. Pedig a Szabó Dezső-i gondolkodásmód feltételezett vagy bizonygatott ellentmondásossága legalább részben mindenképpen a hozzá fűződő kortársi vagy utókori viszonyulás ellentmondásos voltából ered. S így továbbra is fennáll és aktuálissá válhat az a kérdés, hogy felfedezhető, értékelhető és értékesíthető-e Szabó Dezső eszmevilágában egy olyan belső logikai konzisztenciával bíró politikai-filozófiai szempontegyüttes, amely a benne rejlő, illetve az általa kiváltott és hozzá tapadt szenvedélyektől és érzelmi túlzásoktól, elfogultságoktól függetlenítve tarthat számot az érvényességre? Az erre adható válaszkísérlet – amelynek sikeres példája a Gombos Gyuláé – leginkább természetszerűleg a Szabó Dezső-i életmű legértékesebb részére, benne a húszas-harmincas évek nagyszabású – Az egész látóhatár-kötetben összegyűjtött – politikai esszéir, tanulmányaira támaszkodhat. Az ezekből kiolvasható felfogás pedig – alapjait tekintve – nem más, mint egy sokoldalú biztosítékokkal ellátott, széles körű, a szabadságok egyenlő elosztásán és folyamatos, feltétlen önkormányzati ellenőrzéssel működtetett rendszerén alapuló gazdasági, társadalmi és politikai demokrácia álláspontja. Ez, elvi általánosságban a bibói demokráciaképhez is kapcsolódhat, a bárminemű kizsákmányolástól mentes, a kölcsönös felelősségekre és szolgáltatásokra épülő, az uralmi formákat és a teljesítménytől függetlenített tulajdonjavak és – születési, vagyoni, hatalmi stb. - kiváltságok felhalmozhatóságát kiküszöbölő társadalom elképzeléséhez. S ez a Szabó Dezső-i elgondolás, úgy tűnik, talán mélyebben számol az emberi természet változatlanságának eshetőségével, mint például a Németh László-i morális prófécia vagy etikai idealizmus, mert erkölcsi utópizmus nélkül igyekszik a társadalom teljességét átfogó gazdasági-társadalmi, politikai szabadságjogoknak és érdekvédelemnek, érdekképviseletnek a feltétlenül megkövetelt igazságosságát megteremteni. Ezzel pedig az antropologikum szerkezetébe történő beavatkozás és átalakítási kísérlet nélkül törekszik objektív gátakat vetni a mindennemű uralom- és akaratkiterjesztő önzés, igazságtalan egyenlőtlenség lehetőségeinek.

 

Valóban, logikai ellentmondást lehet észlelni a korai, fiatal, illetve a kései Szabó Dezső társadalomfilozófiájában, ha egymás mellé rendelünk évtizedek elválasztotta írásokat. De a tényleges történeti s a személyiségtörténetre épített értelmezés – ahogyan azt Gombos Gyula munkálja ki – a pályán végigvonuló fokozatos, így annál mélyebb felismerések folyamatáról tudósíthat. Ez pedig nem ellentmondás, hanem a korrekció útja. Mert a kezdeti individualizmus- és liberalizmusellenesség, bár akkor sem nélkülözte a személyiség teljességének bizonyos evidenciáit, hamar hangsúlyt váltott, és az individualizmusban, a szabadversenyes demokráciában rejlő, leigázó és alávető erőszakhoz vezető lehetőségek visszaszorítását nem a demokrácia felszámolásával, hanem éppen annak még teljesebb, biztosítékokkal, védelmi eszközökkel még ellátottabbá tevésével képzelte el. A kapitalizmuiskritikának ahhoz a szakaszához érkezett, amely elveti a vagyoni (és születési) privilegizáltságot és teljestménytől független örökletességét, a nagyvagyon-képződés hatalmi helyzetté válását megengedő liberalizmust, de ennek helyesbítését semmiképpen sem a demokratikus szabadságintézmények, az egyén, a személyiség, a jog, a morál, a kultúra autonómiáját biztosító szabadságjogok kiiktatásától, hanem csakis és feltétlenül ezek megőrzésétől és hatékonyabbá tételétől várja; „A liberalizmus elengedhetetlen része: a liberális lehetőségek egyetemes védelme, a demokráciának és a demokratikus szabadságoknak pedig: a demokratikus viszonyok és szabadságok intézményes biztosítása” -írja. „A demokrácia az embertörténet, a történelmi közösségek természetes belső gravitációja s amíg lesz emberi együttélés, lesz demokrácia”; a demokrácia „az ember emberré maradásának alapfeltétele, a történelmi közösségek szabad egyéni fejlődésének, a nemzetközi béke megtalálásának egyetlen egészséget jelentő útja” - szögezi le, s a demokrácia megújhódását reméli a „diktatúra bigottjaival” szemben. Itt szintén párhuzamot vonhatunk közte és az ember méltóságának teljes felszabadulásilyamatáról gondolkodó Bibó István között. Az érdekképviseletet ellátó szabadságintézmények tartalmas működése Szabó Dezső számára is azt jelenti, hogy a különféle emberek és embercsoportok érdekei, szabadságának területei csak a másféle szabadságok határáig terjedhetnek; hogy a társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális stb. egyenlőtlenségek újratermelődésének akadályai és nehézségei támadnak, hogy a gyengébbnek, a szegénynek védelme, kompenzációja van az erősebbel, a gazdaggal szemben, hogy a saját létezéssel, munkával, gondolkodással stb. való rendelkezés természetes tulajdonjogának, általában a tulajdonjogoknak az elidegenítése nem totalizálódhat, vagyis a bárminemű önrendelkezés hiánya, a kizsákmányoltság, a kihasználtság, az alávetettség, az eszközzé süllyedtség nem az abszolút uralmi formákkal találja magát szemben, mert a rossznak, igazságtalannak érzett jelenségek és (hatalmi) érdekek nem sajátíthatnak ki mindenfajta demokratikus ellenőrzés, választóakarat és alternatíva nélküli struktúrákat; „a demokrácia lényege: olyan egyetemes történelmi életrendszer, mely az élet minden terén: a politikai, gazdasági, szociális, kulturális élet minden intézményével, mindenpercnyi minden tényével: önmaga sorsa irányítására neveli, képesíti, jogosítja a nemzeti munka egyetemes tömegét és így: a Nemzet egyetemét Állammá, az ország egész testét parlamentté fejleszti.” Biztonságosabbnak látszik tehát Szabó Dezső számára is a szabadságintézmények kiegyensúlyozott demokratikus kontrollt jelentő állandó megléte, mint az ezeket a formákat, technikákat hatálytalanító, a népboldogítás eszméjének a nevében a hatalmi érdeket a teljes közösség érdekének föltüntető autokrácia, a demokratikusan kinyilvánított közakarat, közmegegyezés demokratikus legitimációját, a népszuverenitást nélkülöző diktatúra. A szabadságban való egyenlőséget kereste a szabadsághiányban való egyenlőség (és hatalmi egyenlőtlenség) helyett – például a közvetlen (szindikalista szinezetű) demokrácia vagy a gazdasági-politikai-területi (szakmai-szövetkezeti) önkormányzat, illetve népképviselet elképzeléseivel is. Felismerte, hogy a fiktív társadalmi egység illúziójának (és az illúzió egységének) az erőszakolása a hatalmi érdek egységesítő agresszivitásából következik – ami a fennálló reális egyenlőtlenségek, kiváltságok, előjogok, kizsákmányolások, méltánytalanságok, kontraszelekciók eltakarására és további fenntartására törekszik (ahogyan azt a Treuga Dei című tanulmányában kifejti). Szervesen összefüggő elv számára a szabadság és egyenlőség, egyén és közösség; az egyéniség szabadsága pedig a közösség termékenysége is.

 

 

*

 

 

 

A fiatal Szabó Dezsőnek a tízes években íródott Az individualizmus csődje című tanulmánya, amely az egalizációs, kompenzációs társadalmi garanciákat kikapcsoló formális liberalizmus és szabadverseny bizonyos problémáit ugyan érzékelte, távlatosságában azonban alulmarad a vele vitázó Jászi Oszkárral szemben, akinek akkori messzebbre látását az is jelezheti, hogy később Szabó Dezső is – megbizonyosodva és meggyőződve bennük – a Jászi által megfogalmazott felismerések értéktartalmához került közel. Nem a liberalizmus radikális elveit (és gyakorlatát) kárhoztatta tovább, hanem azoknak a hiányos érvényesülését; „A mai kapitalista társadalom nagyban és egészben nem a szabad verseny társadalma”, s az „új, megváltó vallás csak az individuális szabadság szellemében jöhet létre” - írta Jászi, s Szabó Dezső is egyre inkább az ezt gátló, túlélő feudális monopóliumformák (nagybirtok, klérus stb.), s az ezekkel összefüggő kapitalista tőkekoncentrációk (kartellek, trösztök stb.), érdekszövetségek gazdasági túlhatalma, túlereje, a tőkehalmozás, a mamuttulajdon, a közép- és felső osztályok kezében összpontosuló nagyvagyon ellen vette fel a harcot. „Mindezek a súlyos hibák és betegségek: nem magának a demokráciának, a végtelen jövőbe fejlődő örök történelmi rendszernek, közösségi életformának lényeg szerinti, szervi hibái és betegségei. Hanem: a demokrácia első, kezdetleges, még a múlt ezer beteg örökségétől átfertőzött korszakának. Tehát: a demokráciák nem azért és annyiban bűnösök, amiért és amennyiben demokráciák: hanem azért és annyiban: amennyire nem demokráciák, amennyiben a demokratikus folyamatokra az emberi kizsákmányolás régi vagy új elemei ráfertőződtek” - írta. Rá is vonatkoztatható tehát az – hiszen minden tényezőnek súlyt adott (francia forradalmiság, kizsákmányolás-mentesség, szabadságjog-garanciák stb.) -, amit Bibó ír a nem kis részben Szabó Dezső-i ihletésű népi mozgalomról: „a magyar népi mozgalom... a francia forradalmi ideológiát... a legteljesebb szenvedéllyel és átéléssel vonatkoztatja a kizsákmányolás jelenségeire”; „túl a magyar realitáshoz való minden más mozgalomnál nagyobb közelségükön, van egy olyan jelentőségük, amelyik túlnő a magyar viszonylatokon, az ti., hogy egy olyan radikális mozgalmat testesítettek meg, amelyik egyszerre foglalta magában a teljes társadalmi felszabadulás követelményét és a szabadságjogok teljességének és intézményszerű teljességének a követelményét.”

 

Az alsó néposztályok (parasztság, munkásság) iránti konkrét szolidaritás elmélyülésének folyamata miatt árnyalatlannak tetszik a „totalitarizmusnak” Az individualizmus csődjé-vel kapcsolatban olykor felmerülő vádja is. A Szabó Dezső-i vitális immanentizmus és kollektivizmus (amely a konkrét népi demokrácia irányába fejlődött) és (például) a Lukács György-i abszolút objektivizmus, illetve a közösségi érdek immanens feltétlenségét és egyneműségét állító ideológiák strukturális-elméleti összehasonlítását a fiatal Szabó Dezsőről szóló tanulmányában elvégző Molnár Gusztáv is érzékelteti a többféle autoritarizmus történeti beágyazottságát. Nem mentve fel természetesen Szabó Dezsőt a szabadság helyett az egyén és a közösség lényegi azonosítására törekvő akkori ideológiájának a felelőssége alól, de nem vonja ki ebből a felelősségből a lukácsi ideológiát sem. Jászinak ad igazat, mert „nem a közösség, hanem a szabadság magáértvalóságát” vallotta, hiszen ez az alapja „nemcsak az emberi méltóságnak, hanem a közösségek tényleges összetartó erejének is”. Mert a közösség és az egyén egymásba olvasztása, az emberi feltétlenség és transzcendencia megszüntetése a közösség érdekimmanenciájában voltaképpen nem más, mint olyan „kívülről fenntartott közösségtudat”, „amelyet valaki(k) a közösség nevében rákényszerít(enek) az egyénre ahelyett, hogy az egyének alakítanák ki a maguk nevében, vagyis anélkül, hogy autonóm személyiségükről lemondanának”; olyan hatalmi megjelenésforma, amely teljes magyarázatként akarja egyneművé tenni a szellemi és a hatalmi szférát, a hatalmat és alattvalóit; a hatalmi csoportérdeket fiktív legitimációs frazeológiával („igazság”, „haladás” stb.) ruházza fel, s olyan „a társadalmat alkotó egyedek akaratától és ellenőrzésétől független objektív (immanens és organikus) szubjektivitásként működik, amelynek természetes eszközei: a korlátlan hatalom és a cáfolhatatlan dogma”. „A történelem eléggé megtanított bennünket arra, hogy a szabadságot sokkal könnyebb demokratikussá, demokratikusabbá tenni, mint antidemokratikus körülmények között kifejleszteni” - írja továbbá Molnár Gusztáv, s Lukács és Szabó Dezső inspiráló elődjeiként „a kanti kriticizmus meghaladását deklaráló XIX. századi klasszikusokat”, Hegelt, Marxot, illetőleg Comte-ot veszi számba. Az elméleti-ideológiai abszolutizmus strukturális analógiáinak elemzésekor Molnár Gusztáv pontosan kimutatja, hogy a német (romantikus) és a közép-európai filozófiai hagyomány egyik áramlata (Hegel, Marx, Lukács, a Lukács-iskola stb.), a spekulatív dialektikai módszer miatt is, mennyiben nem ismerte fel a „Rajnától nyugatra” húzódó világ tényleges világtörténelmi vívmányának, „az egyénekből összetevődő, szabad emberek társulásaként konstituálódó társadalom” alapjainak a jelentőségét, s mennyiben tartott ki a nem a lelkiismeretük, személyük és képességeik fölött feltétel nélkül rendelkező individuumok tevékenységéből, hanem az ember „nembeliségéből” tárgyiasuló társadalom, illetve a mindenképpen egyénfölötti, transzindividuális, az „autonóm társadalmi szubjektumot” kikapcsoló hatalom képzete mellett. Helyesebbnek látszik tehát a fiatal Szabó Dezső gondolatvilágának az ilyen összefüggésben, kontextusban való elhelyezése.

 

 

*

 

 

 

A húszas-harmincas évek azonban végképpen a demokratikus gyakorlatiság (a „magyar jövő alapproblémáinak”) útján vitték tovább Szabó Dezső gondolkodását. A „történelmi ragály”-nak tartott diktatúráról, a totális hatalom természetéről ilyenképpen vélekedik: „az Állam egy egyetlen … és folyton növekvő hatalmi akaratú személy … mindig több hatalmi eszközzel... Az egyénnek csak annyiban van értelme, amennyiben része, dolgozó sejtje, védelmi szerve az Államnak. Ezért az Állam már születése percében birtokába, akaratába, üzemébe veszi, s a koporsóig egy pillanatra sem engedi ki kezeiből. Az Állam határozza meg az egyén minden folyamatát, minden viszonylatát, testi és lelki élete minden mozdulatát. Az egyén élettermése csak annyiban jogosult, amennyiben az Állam életcéljait szolgálja: ideologikus, gazdasági vagy hatalmi érdekeit. Az irodalom csak Állam-irodalom, a művészet csak Állam-művészet, a kultúra csak Állam-kultúra, a gazdasági alkotás csak Állam-gazdaság, a sajtó csak Állam-sajtó lehet stb. stb. Az Állam egy folyton épülő, mindig képtelenebb arányokban diadalmaskodó Déva vára, és minden teremtett lélek: a csecsemő, az ifjú, a meglett ember, az öreg, a nő és a férfi: mind, mind csak Kőmíves Kelemennék: akiknek csak az az értelmük, hogy beépítsék őket e mindenek fölé rohanó vár testébe. Az egyén csak atom... Az Állam az egyetlen személy, melynek önakarata, öncélja, önmagában rejlő értelme van”; „Történelemintéző nagyságok övig vetkezve a munka soraiban szántanak, boronálnak, vetnek, kapálnak, aratnak, kalapácsolnak, szegeznek stb., mely ténykedések után meleg kézrázások történnek a nép boldogságától ragyogó fiaival a filmgép éber felvevő szorgalma előtt. És különösen, és mindig, és folyton, és szüntelenül: óriási tömegünnepélyek rendeztetnek, hogy a tömegszuggesztió roppant ragályával, csoda alkalmi himnuszokkal s égő szónoklatokkal a nacionalista heveny a lehető legmagasabb történelmi mámorrá fokozódjék, melyben a Nemzet nagy tömegei a Nemzet páratlanul más népek fölött álló eredetéről, egyetlenül magasztos történelmi hivatásáról, élethódítása hatalmi jogainak szentségéről, a Nemzet élettermésének tíz-, húsz-, harmincmillió szuronyba diadalmaskodó összegződéséről stb. egészen 0mitológikus kábulatú, a vér és lélek minden rohamképességét egy képtelen szárnyalású történelmi finish felé korbácsoló fogalmat, víziót, hitet, történelmi részegséget kapjanak.”

 

Szabó Dezső mindezzel szemben álló konkrét szolidaritásának, népszeretetének elmélyülése, a parasztság, a nép – szinte gyarmati sorból, szegénységből és szenvedésből való – ki- és felemelését célzó társadalomkritikája és társadalmi programja – amely (földreform, népképviselet stb.) Gombos Gyula szerint csak a Márciusi Frontéval vethető össze – kategorikusan szociális és nem „faji” program vagy „faji mítosz”. Ezért a társadalmi kérdésként, feszültségként nem jelentkező, illetve a nem azáltal determinált etnikai jelenségeket, például a történeti parasztság etnikai keveredettségét egyáltalán nem tekintette problémának. De rendíthetetlenül és szakadatlanul támadta a felső társadalmi osztályokat, vagyis a határt alapvetően szociális felismerések révén húzta meg. „Keresztény nagybirtokos és zsidó bérlő, keresztény nagytőkés és zsidó iparmágnás az ő szemléletében egyaránt a parasztok és munkások kizsákmányolói voltak, és egyforma elbírálásban részesültek. Sokszor eléggé általánosítva és a kellő megkülönböztetések nélkül, de mindig szociális megütközésből és felháborodásból indulva ki” (Borbándi Gyula). Az etnikai méltányosságra való törekvés egyik legerőteljesebb megnyilatkozása volt az irredentizmus – visszamenőleg a monarchikus „legitimizmus” (s a kiegyezéses politika) – el- és megvetése, az etnikai szupremáciát kizáró kisnépi tudat fejlesztése, a kelet-európai tájékozódás fontosságának a hangoztatása. A „faj” fogalma nála definíciószerűen szociális kategória, a magyar parasztság jelölője, beleértve a történelem, a nyelv, a szellemiség, a kultúra, a hagyomány, a munka meghatározottságait. A szóhasználat nem kis részben a „keresztény kurzus” nemzetfogalmával való gyökeres szembehelyezkedésből táplálkozik, és semmi kapcsolata nincsen az uralmi, jogfosztó, diszkriminációs, felső osztályokhoz kötődő nacionalizmussal vagy fajelmélettel. A biológiai szempontot felvetőknél „hülyébb csoportot” tenyészteni sem lehetne Szabó Dezső szerint; ő szociális és erkölcsi alapról beszél: „Nekem nem magyar, aki élvez, aki kizsákmányol, aki élősködik. Nekem az a magyar, aki dolgozik... Nekem magyar: az élet nyolcmillió verejtékes, szomorú gladiátora.” Vádolta és támadta a zsidótörvényeket, a numerus clausus elvét; ahogyan írta: az antiszemitizmus „segélyével ölték ki a magyar középosztály úgyis tompa szociális érzékét.” A radikális népi demokrácia elsődleges programjának tudatával fogalmazta meg már 1923-ban: „Ha egyszer megvalósítjuk ezt a magyar demokráciát, ha egyszer lehetetlenné teszünk intézményeinkkel minden kizsákmányolást: akkor a zsidókérdés és minden faji kérdés önmagától elesik.” S később, 1938-ban is ezt mondta: „A történelmi viszonyok sajátos összejátszásával: magyarság és szociális igazságtétel egy és ugyanazon ügy.”

 

Mindez maga után vonja a nemzeti önrendelkezés és függetlenség gyakran „harmadikutas” tévedezésként elutasított vagy rosszalt – igényét, az önálló magyar történelmi műhely szükséges kialakításának a gondolatát is. Ez egyrészt a konkrét nemzeti szuverenitás demokratikus jogszerűségét jelenti, másrészt pedig egy minden alávetéstől, gazdasági, politikai stb. totalitást feltételező kizsákmányolástól mentes, a szabadverseny korrekcióit is elvégző, biztosított jog- és népegyenlőségen nyugvó demokratikus közösségi társadalom és társadalomszerveződés modelljét. Ehhez azonban olyan társadalomirányításra van elengedhetetlen szükség, amelyik ébren tartja a bármilyen irányú külső nagyhatalmi kiterjeszkedéssel és birodalmi agresszióval szembeni kisnemzeti önérvényesítő szándék jogosultságát, törvényes igényét, másrészt felelősséget vállal és érez a belső társadalmai viszonyok alakulásáért; „az új demokrácia nélkülözhetetlen biztosítéka lesz: a kormány tagjainak vagyoni és büntetőjogi felelőssége. Ha egy szabó elront egy ruhaszövetet, egy suszter egy cipőbőrt: felelősséggel tartozik érte. Ha egy kormány elront egy országot: egyszerűen mehet sétálni a kegyelmes címével és magas nyugdíjával, s tagjai tovább is befolyásos szereplői lehetnek a közéletnek!”

 

 

*

 

 

 

Ezekkel a szempontokkal a radikális társadalombíráló, antifeudális-antikapitalista alapállású, a német imperializmust (minden változatában), a háborút, a fasiszta diktatúrát, a nyilasmozgalmat, a két háború közötti magyar társadalom uralmi és osztályszerkezeteit, hierarchizáló és elnyomó mechanizmusait, közéleti gátlástalanságait, a magyar „kultúrfölény” hazugságait: egyszóval a hivatalos, „úri” Magyarország minden megnyilvánulását, mert az egész tévutat alapjaiban és kétségbeesetten leleplező és elutasító Szabó Dezső szemléletének legáltalánosabb társadalombölcseleti kereteire igyekeztünk rávillantani. A sokban máig érvényes és jelentős szociális meglátásoknak, aggodalmaknak és javaslatoknak az alapszerkezetére, amely felfedezhető, érzékelhető az egész életművet tekintve nem ritka indulatok, eltévesztett szenvedélyek, sértő és ezért ellenérzést kiváltó gesztusok, hangsúlyok mögött is.

 

 

1988

 

 

 

/Szőcs Zoltán: SZABÓ DEZSŐ EMLÉKKÖNYV (1993.), 186-194. o. /