- JÁSZ VIKTOR -

GONDOLATOK EGY SZABÓ DEZSŐ-VITA UTÁN

 

 

 

 

Amikor Szabó Dezső életművéről, vagy annak egy szakaszáról esik szó, hivatalos kultúrpolitikánk kinevezett, vagy önjelölt képviselői – de olykor még vitapartnereik is – szinte kötelességüknek érzik az író „bűnéül” felróni vagy elfogadni a fajelméletet és az antiszemitizmust. Így volt ez Király István Alföld-beli cikkében is, ahol az írónak „az erkölcs szférájában, ahol nemcsak tettekért, de a szándékokért s a meg nem történtekért is felelős az én – Király szerint -, elhallgathatatlan a felelőssége”, mert „akarva-akaratlan, de segített felnövelni... a nemzeti szégyent: a hallgatás szégyenét; a humánum diktálta együttérzés ellenére is meglévő közönyt, fájó passzivitást a fasizmus alatti zsidó sorssal szemben; a passzív antiszemitizmus arcpirító vétkét...”

 

E – látszólag egy, valójában azonban két - „bűne” mellett harmadik a „harmadik út” Király István által sajátosan értelmezett vétkét is szemére veti.

 

Minthogy e három kérdésben az egész Szabó Dezső-kérdés lényege benne van, még műveinek újrakiadása előtt szükséges lenne megnyugtató, de főleg igaz választ találni rájuk. A jelen tűnődések természetesen nem adhatják meg a végleges választ ezekre a vádakra -, nem is állhat szándékában a szerzőnek Szabó Dezső védőügyvédjének szerepébe bújni. Egyrészt mert az Ítélet Korszaka utáni perújrafelvétel idejét még nem látja elérkezettnek, másrészt az Igazságnak nem kell prókátor, elég azt ismerni. Ha Szabó Dezső gondolatai és szavai nem tudják őt megvédeni a méltatlan vádaskodások harapásától, akkor nem érdemes rájuk időt és nyugalmat fecsérelni. Mi hát az igazság ebben a négy évtizedes vitában?

 

 

 

A „FAJELMÉLET”-KOMPLEXUS

 

 

„Nem zárta azonban ki gondolataiból a faji szempontot...” méltatlankodik a vitaindító kinyilatkoztatás. Arra azonban, hogy mit ért Szabó Dezső a „faj” fogalma alatt, nem kapunk tárgyilagos választ.

 

A valóságban egy a két világháború között és alatt divatos, de országonként, pártonként és személyenként is más-más értelemben használt politikai közhelyről van szó: mindenki azt értett „faj” alatt, amit éppen akart. Nem volt például olyan kormány a Horthy-korszakban, amelynek szóhasználatában ne szerepelt volna e szó az ízlésesnél jóval többször, de micsoda különbség volt a náci-nyilas értelmezés és az üres szónoki fogások között! De akár ezek és a Szabó Dezső-i „faj”-fogalom között is!

 

Szabó Dezső írásaiban az egyik legtöbbet használt terminológia a „magyar faj”, „faj”, „fajvédelem”; ez képezi ideológiájának gerincét és célját is: minden írása magyar faj-ért van. De vajon mi is szerinte a „faj”: rasszizmus, koponya-méregetés és vérmítosz, -ami a náci Németországban, vagy talán valami egészen más? Az „idegen vér – saját vér” filozófiája, mint Király állítja, vagy csak egy, mai fülünkkel már bántónak hallott szerencsétlenül megválasztott szó?

 

Hallgassuk meg e kérdésben magát Szabó Dezsőt is:

 

„...Faj vagyunk a szónak történelmi értelmében. Történelmi faj vagyunk, tekintet nélkül arra, hogy a múlt homályos szándékaiban milyen elemekből tevődtünk össze... Faj vagyunk és Magyarország többi népfajaival együtt alkotjuk azt a történelmi egységet, melyet magyar Nemzetnek, magyar Államnak nevezünk...”

 

Elvitathatatlan, hogy Szabó Dezső történelem- és társadalomszemléletének alapját ez a történelmi faj- fogalom képezi. Mindent e fajok harcának tulajdonít, és ezzel gyökeresen szemben áll a történelmi materializmus osztályharc-szemléletével. És talán itt is kell keresnünk az ellene való szakadatlan hadakozást kiváltó ingerültség okát a Hatalom és kedvezményezettei részéről.

 

A fajelméletek igazi arcát mindig a „fajvédelem” módszerei és célja mutatják meg: Horthy alatta a megalázó numerus clausus-törvények, a német megszállás előtt a zsidótörvények, alatt a deportálások, gázkamrák, koncentrációs táborok; előbb csak hátrányos megkülönböztetés, később fizikai megsemmisítés.

 

Vajon ezekkel lehet-e egy kalap alá venni a Szabó Dezsőét is? Nem, százszor nem! Ennek a „fajvédelemnek” egyetlen célja van: a magyar demokrácia.

 

„...Az igazi fajvédelemnek... első, legsűrgősebb teendői közé tartozik: 1. elhárítani, megsemmisíteni azokat az akadályokat, melyek veszélyei ennek a magyar demokráciának; 2. olyan reformokat, kereteket valósítani meg, melyek a demokrácia fejlődését biztosítják.

 

Ezért a magyar fajvédelem elhalaszthatatlan teendői:

 

1. Mindennemű nagybirtok teljes megszüntetése.

2. Az egyes vidékek szükségleteihez alkalmazott, telepítéssel egybekötött, lehetőleg minden parasztnak földet adó földreform.

3. Az arisztokrácia megszüntetése. A kiváltságok, címek, rangok eltörlése. A főrendiház behelyettesítése egy demokratikus felső kamarával.

4. Az egyházak teljes kiszorítása a politikából s a közélet minden hatalmi helyéről. Az egyházak átfejlesztése magántestületekké.

5. Intézményes biztosítása annak, hogy a magyar föld népének arravaló elemei középosztállyá fejlődhessenek. Evégből megfelelő reform a közoktatás minden ágában. A közoktatás visszajuttatása a magyarság kezeibe.

6. A népképviselet olyszerű reformja, mely az érdekek képviseletét arányossá teszi az érdekeltek által védett tömegek arányához.

7. Intézményes biztosítása a gazdasági élet egész vonalán annak, hogy a termelő, a munkáskéz lássa elsősorban hasznát annak, amit termel, amit előállít.

 

Ezekre a primitív alapkövetelményekre épülne fel az a hatalmas demokrácia, mely életet, fejlődést, egészséget és jövőt jelentene a magyar fajnak. Ezen a demokrácián kívül nincs fajvédelem...”

 

Világos, egyszerű szavak, nincs mit hozzájuk tenni! Ez az a szörnyűség, amiben Szabó Dezső „bűnös”, higgadt és hisztérikus vádlóinak szemében egyaránt.

 

Király István vitaindító – megelőző cikkében nem fukarkodik tudományos köntösbe csomagolt szómisztikával sem: szerinte Szabó Dezső ideológiája „elrasszizált történelem- és társadalomszemlélet”; „kizsákmányoló és kizsákmányolt ellentéte helyett idegen, - nem idegen dimenzióba helyeződött át minden egyes kérdés”. Sajnos kevesen vagyunk már ebben az országban, akik e nyilvánvaló hamisítást le tudják leplezni -, erről négy évtizedes tilalom gondoskodott; s akiket nem lehet zakózsebből előráncigált félidézetekkel lesöpörni a porondról. Elhallgatni a lényeget, az arányokat eltorzítani, kizsonglőrködni az összefüggésekből a nekünk nem tetsző félmondatokat, miközben az egész el van zárva a hallgatóság és az olvasó elől, a tudás monopolizálása pártok vagy csoportok által: szellemi diktatúra -, íme az elmúlt négy évtized kultúrpolitikája. El lehet ugyan magánvitákon mondani, hogy hát nem egészen úgy van, ahogy leírtam, de hát – a szó letagadható, elfelejthető, de az írás hatalom, és nem is mindig hálátlan...

 

Elmondhatjuk tehát, hogy Szabó Dezső fajelmélete egyszerűen nem létezik; nem más mint egy komplexus, mely a magyar demokráciától való hisztérikus félelemből táplálkozik. Hogy pedig kik ellen nem irányul, arra a következő fejezetben válaszolunk.

 

 

 

AZ ANTISZEMITIZMUS VÁDJA

 

 

A szó maga – hasonlóan a „faj”-hoz – megtévesztő, szándékoltan hamisan csengő. Nem véletlen tehát, ha Szabó Dezső szívesebben használja az „antijudaizmus” kifejezést, melyen a szemita fajú népek egy meghatározott csoportjával szemben való aktív cselekvést kell érteni. Azóta azonban a köztudat a zsidóság sorsával kapcsolatos közönyt, sőt a szimpátia egyszerű hiányát is e szószörnnyel sommásan antiszemitizmusnak nevezi.

 

Meggyőződésem szerint itt is egy komplexussal állunk szemben, melynek kiváltója a magyar demokráciától való félelem. Szó sem volt még sehol Holocaustról, e vádak már nyílzáporként hullottak Szabó Dezső fejére.

 

Valójában az ő „fajelmélete” és „antiszemitizmusa” két különböző dolog. Az első egy szándékosan félremagyarázott szó reá visszahulló árnyéka csupán, de a másodiknál mindegy a jelentése: megítélésénél a történelem csak „bűnös” vagy „nem bűnös” minősítést ismer, határesetet nem. Érdekes módon azonban „antigermanizmus”, „antirusszizmus” vagy „antimagyarizmus” vádat még soha senki nem olvasott a fejére, holott tanulmányaiban, röpirataiban és pamfletjeiben gyakran kíméletlenül ostorozta és támadta e „fajokat” is; ma ellenben – oktatásunk szerint – a németellenesség nálunk nemcsak hogy természetes dolog, hanem egyenesen erény is volt az utóbbi évszázadokban, olyannyira, hogy a németeket filmekben, ifjúsági és felnőtt regényekben, rádióban, televízióban buta, nevetséges, erőszakos embereknek állíthatják be (pl. „A Tenkes kapitánya”) büntetlenül. Talán a hazai németség egy részének embertelen kitelepítése is Szabó Dezső bűne? A hazai németség mindenesetre még a mai napig sem jutott ilyen következtetésre, nyilvánvalóan helyesen. Talán a mérce kétféle?

 

Pályája kezdetén egy ideig Szabó Dezső kétségtelenül botrányos „antiszemita” ügyekkel hívta fel magára a figyelmet. Ezért természetesen senki se akarja őt felmenteni, de egész későbbi magatartását e rövid korszak alapján meg- és elítélni legalább annyira szakszerű és becsületes, mint pl. Mussolinit szocialistának nevezni. De már az első években kezd kialakulni az a zsidóság-kép, amelynek első leghatásosabb és legfélremagyarázottabb megnyilvánulása „Az elsodort falu” 1919-ben. Ráértették és ráfogták az antiszemitizmust: a ráértők a vörösterror retorziójaként bevezetett fehérterror zászlajára tűzték; akik ráfogták, azok voltak a szenvedői. Valójában azonban a regényben szó sincs zsidóellenességről, hanem mindössze egy statisztikailag igazolt ténynek egy kissé felnagyított ugyan, de tendenciájában igaz megfogalmazásáról: a szóban lévő erdélyi falut elsodorni készülő kapitalizmusról, melynek képviselője – miért éppen itt nem? - zsidó származású. Ez nem a Kuthy Lajos-féle szavakkal gyalázkodó, gyűlöletre buzdító zsidóellenesség, hanem csak egy a magyar falu (= magyarság) védelmében megkongatott antikapitalista vészharang. A Tanácsköztársaság 133 napja nélkül ez a regény sohase kelthetett volna antiszemita indulatokat a szervezkedő ellenforradalmárok és az őket támogató paraszti-kispolgári rétegek között; nem ez váltotta ki a progromokat és a „numerus clausus”-törvényt. Ha mégis van benne „antiszemitizmus”, ez a statisztika antiszemitizmusa!

 

Szabó Dezső később maga is felismeri, hogy regénye rosszkor jelent meg: „A kor másik nagy szenvedélye az antiszemitizmus. Az a gyűlölet, melyet az utolsó évtizedek gazdasági fejlődése s a világháború és a két forradalom eseményei kiváltottak a tömegekből. Erről a kérdésről, melynek tudatossá tételében oly nagy felelősségem van, talán alkalmam lesz külön tanulmányt írni.” Ő, „Az elsodort falu írója”, ahogy magát szívesen hívta, nem ezt akarta. Később így látja regénye célját: „Az Elsodort falunak politikai jelentősége abban volt, hogy megmutatta a magyar faj elárvultságát a nemzet kebelében... Egy sajátosan beteg történelmi jelenségre hívta fel a figyelmet: amikor egy faj saját maga szervez az államban, a nemzetben egy idegen élősdi organizmust a saját maga kizsákmányolására. A regény vissza akarta riasztani az élethez a magyarság holdkórosait, hogy a nemzeten kívül a magyar fajt is, most már mint sajátos fajt, megszervezzék. Amint a nemzet többi idegen fajai is megszervezték magukat.

 

Így jutottak közéleti frazeológiánkba a faj, a fajvédelem, faji célok stb. szavak.”

 

A korábban kilátásba helyezett külön tanulmányban minden addiginál tovább megy: mintegy megköveti a zsidóságot. Beismeri, hogy a lényeg helyett a részletkérdésre terelte a figyelmet; a lényeg: minden kizsákmányolás megszüntetése. Vállalja ugyan korábbi megállapításainak igazságát és az értük való felelősséget, de beismeri tévedését is:

 

„De valamiben tévedtem...

 

… A zsidókérdés csak egyik része a magyar demokrácia problémájának. A feudális, klerikális, commercial-indusztrialis kapitalizmus viszonya a dolgozók tömegéhez, egymáshoz való viszonyuk, arányos részesedésük az államban, a munka kizsákmányolásának intézményes megszüntetése: ez az egyetemes probléma.

 

Ha egyszer megvalósítjuk ezt a magyar demokráciát, ha egyszer lehetetlenné teszünk intézményeinkkel minden kizsákmányolást: akkor a zsidókérdés és minden más faji kérdés önmagától elesik. Mert akkor sem a zsidó, sem más faj nem zsákmányolhatja ki a magyar dolgozók millióit: még a magyar zsiványok sem...”

 

Az „antiszemitizmus” vádja azonban újra és újra csak záporozik fejére, ennek okáról az előzőek ismeretében kétségünk sem lehet. „Megered az eső” című regénytöredékének védelmében azután klasszikus egyszerűséggel buggyan ki tollából a következő két mondat: „...Én ebben az országban a becsületes magyar-zsidó együttműködést mindkét faj s egy emberi jövő alapszükségletének tartom. De ez csak a kritika teljes szabadságával s minden elfogultság kiirtásával történhetik meg...” Bár már itt tartanánk! Sajnos azonban, a történelem nem igazolta ezt az optimizmust. Immár negyven éve „nemzeti szégyen”-bélyeggel a homlokunkon, „a passzív antiszemitizmus arcpirító vétké”-vel orcánkon kell élni ez országban vétkesnek és ártatlannak egyaránt. Ennek újabb és újabb apostolai támadnak napjainkban is, mint ezt a vitaindító cikk is mutatja. Itt egyfajta vérvád elevenedik meg, ami legalább olyan arcpirító vétség a vádló, mint a vádlott részéről. A magyar népet nem kell ilyen rágalmazás alól felmenteni, bűnös és bűntelen csak személy lehet. Ami Szabó Dezső „bűnét” illeti, ő a zsidóüldözések alatt számtalan jelét mutatta ki nyilvánosan is annak, hogy elítéli ezt a barbárságot. Hogy mit tehett volna az Ő korában, egészségi állapotában és társadalmi helyzetében, ami Király Istvánék helyeslésével találkozna, azt a cikk elfelejti közölni. Fölösleges is lenne, hiszen szerzője egy elfogultság szószólójává szegődött: írásmagyarázónak, nem pedig igehirdetőnek.

 

Láthatjuk tehát, hogy Szabó Dezső se aktív, se passzív antiszemita nem volt. Lehetnek – és vannak is! - olyan szavai és mondatai, melyek önmagukban, munkásságának rendszeréből kiemelve sértik a zsidó emberek érzését, ezeket természetesen senki sem akarja újramondani. A klasszikus értelemben vett zsidókérdést a magyar történelem a gyárak, bankok államosításával – amint azt Szabó Dezső megjósolta – már megoldotta. Hogy mégis ujjáéledt a sérelmekben és az elfogódottságokban, annak oka: az elsikkasztott magyar demokrácia.

 

 

 

A HARMADIK ÚT „BŰNE”

 

 

„A harmadik út lényege: a tettnélküliség” - írja Király, aki ezt bűnül rója fel Szabó Dezsőnek. Szabó Dezsőnél ez: a „középút”, amiről így ír: „...Hogyan keresnők a középút gyáva és ostoba biztonságát, mikor az emberi dolgokban éppen azok a legszervesebb igazságok: melyek öklösen és halálosan ellentmondanak egymásnak? A középút mindent hazuggá ötvenpercentesítő igazsága a legszervetlenebb, legmeddőbb igazság, mely semmit sem intéz el és mindent megrohaszt. A mi látásunk határozott tanítás, életet és halált vállaló elszánt felelősség, mely halálos ellenséggé taszít, vagy hősi hitvallóvá mozdít.”

 

Nem hiszem, hogy Király István ne tudná: mi a „harmadik út” valójában, inkább arról lehet szó, hogy ezt az olvasókról feltételezi, vagy tudatosan hamisít. Hogy Szabó Dezső tettek nélkül haladt ezen az úton, azt azért állítani mégsem lehet, hiszen akkor ma nem lennének „halálos ellenségei” és „hősi hitvallói”. Hogy ki kicsoda, azt nem az dönti el, hogy mit ír, vagy mond, hanem hogy milyen célból teszi? Király István célja nyilvánvalóan nem Szabó Dezső visszahelyezése az őt megillető helyre, hanem egy ideológia haszonélvezői által fabrikált szűk skatulyában való további megtartása. Cikkének egyedüli érdeme maga a kérdés fölvetése. A harmadik út elleni támadás végeredményben a Szabó Dezső-i magyar demokrácia, mint tett ellen, nem valamiféle tettnélküliség ellen irányul.

 

 

*

 

 

Lehet, hogy Szabó Dezső műveinek sürgető újrakiadásához még nem jött el az idő, de a kritikai kiadás még csak el sem kezdése kultúrpolitikánk, irodalomtörténetírásunk „arcpirító vétke”. Nem tartható fenn tovább az „egy párt – egy kultúra” sztálini hagyománya, az ismeretek manipulált hiányával való visszaélések politikája. Mi Szabó Dezsőben nem tévedhetetlen bálványt látunk, hanem egy – csak a legnagyobbakhoz mérhető – gondolkodó (és olykor tévedő) magyart. Akit lehet szeretni és lehet nem szeretni, de nem ismerni: bűn. Ezért haladéktalanul el kellene kezdeni válogatott műveinek becementezését a magyarság öntudatának négy évtizedes repedéseibe, mielőtt az összeomlana. Nemzedékek nőttek már fel tanításai nélkül...

 

Végezetül ideje lenne már véget vetni a „győztes-legyőzött” szemléletnek a kultúra területére való alkalmazásának. Generációk élnek hazánkban, akik nem vesztettek háborút, nem követtek el háborús bűnt: se aktívan, se passzívan. Hogy mit szabad és mit nem szabad tudniok e hazában, azt saját maguk szeretnék eldönteni!

 

Szabó Dezső munkásságából minket már csak annak mai aktualitásai érdekelnek, melyeket magából a MŰ-ből, nem pedig a „halálos ellenségek” vagy a „hősi hitvallók” szájából szeretnénk hallani.

 

 

1987

 

 

 

/Szőcs Zoltán: SZABÓ DEZSŐ EMLÉKKÖNYV (1993.), 181-186. o. /