- KOVÁCS ZOLTÁN -

SZABÓ DEZSŐ IDŐSZERŰSÉGE

 

 

 

 

Szabó Dezső a századforduló évében 21 esztendős.

Boldog Ferenc József-i idők! A kiegyezést követő „áldásos” évek a gazdasági fellendülés, a béke és biztonság évei. A káprázatos millenniumi ünnepségek mámorító hangulatában az uralkodó osztályok egymást ünneplik. Ezekben az években – József Attila nem túlzott – tántorgott ki Amerikába másfélmillió szegény magyar. Erdélyben öt év alatt több mint 160 000 holdat adtak el az ottani magyar földbirtokosok az Albina Banknak, és ezeket a földeket kizárólag románok vásárolták – vásárolhatták – meg. Itthon pedig szaporodtak a nemzetiségek, akiknek – Jókai Ankerschmidt lovagjának meséje szerint – egyetlen szándéka volt, hogy magyarrá legyenek.

 

Minderről a 21 éves fiatalember még keveset tud. Szüleinél, kolozsvári otthonában, majd kollégiumi évei alatt beoltódik ugyan a bukott szabadságharc eszméivel, de látóköre csak az 1900-1904 években, az Eötvös Kollégiumban tágul szélesebbre, magyarsága ezekben az években tudatosul. 1905-ben Párizsban teljesedik ki szellemi beérése, ekkor horizontja már túlterjed a hazai téreken. Így lesz 1907-ben gimnáziumi tanár Székesfehérvárott.

 

A vidéki magyar társadalomba sehogyan se illik bele. Nem tud azonosulni a francia műveltségű férfi a vicinális helyi értelmiséggel. De vidéken nincs lehetőség arra, amit nagyvárosban meg lehet oldani: ott az ember elvonulhat, megkeresheti a neki való társaságot, itt érintkezni kell az „Intelligencia” minden számottevő tagjával.

 

Nyitott szemmel jár, szellemi áramlatokat keres, figyeli a körülötte mozgó világ ferdeségeit. Látja a hazai zsidóság szellemi és gazdasági térfoglalását. Antiszemita cikkeket ír a Fejérmegyei Naplóba. Gátlástalanságával helyben és felsőbb körökben számos ellenséget szerez.

 

1908-ban már Nagyváradon tanít, ott keresi az utat – nem a saját – de a nemzete számára. Itteni filoszemita megnyilatkozásai miatt ugyancsak vád alá kerül: köpönyegforgató! Pedig csak keresi az utat: hogyan lehetne felemelni a magyarságot, mert a német, az angol, a francia, a körülöttünk és velünk élő népek összetartóbbak, céltudatosabbak, erősebb körmeik vannak, hogy kiharcolják, ami érdekük, de egyik sem tehetségesebb a magyar fajnál.

 

Nagyvárad után Székelyudvarhelyre kerül. Előtte a nyarat ismét Párizsban tölti. 1909-1913-ig vezérlakja és botrányhőse az erdélyi városnak. Elhivatottságát egyre tisztábban látja. Túl van a harmincadik életévén, mint ama elődje, 2000 évvel korábban, aki ugyancsak meg akarta váltani a világot.

 

Tisztában van azzal, hogy fejjel a falnak szaladó magatartásával kevés szövetségesre fog találni. Ekkori önmagáról és tanártársairól ezeket írja:

 

„... új elem jelent meg a tanári terem levegőjének feszültégében. Egy bizonyos ösztönös tömörülés történt köröttem. Nem hitvalló, nem felelősségvállaló, nem kockáztató. Inkább abból a vidám tudatból származó vonzalom, hogy ez a fiatalember, ha kell, be fogja majd veretni a fejét olyan dolgokért, amelyek titkon nekünk is szentek, vagy legalábbis kedvesek, de amelyekért mi egy hajszálunk sem kockáztatjuk.” (Életeim II. 186. old.)

 

Úgy mondják, hogy aki minden gondolatát gátlás nélkül kimondja, nemcsak rosszul nevelt, nem kultúrember, de bolond is, sőt őrült, mert csak magának okoz kárt. Szabó Dezső felrúgja kora társadalmának szabályait, és csak egy törvényt fogad el: a saját törvényét, mely egy demokratikus társadalom törvénye, amely abban a feudális közegben lázítónak, megbotránkoztatónak hat.

 

1910-ben, az akkor sem sokra becsült, társadalmi súllyal alig bíró pedagógusokhoz címzett országos felhívásában követeli, hogy a középiskolai ügyek felső szintű intézői szakemberek – tanárok – legyenek. Ebben a felhívásában szerepel a szállóigévé vált mondat: „Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni.”

 

Írásával országos feltűnést kelt. Kollégái között vezérré válik, a fennálló rendszer vezérei előtt pedig lázító forradalmárrá.

 

Ma olvasva felhívását, azt érezhetjük, hogy megállt az idő: ma is szép számmal akadnak rosszkedvű pedagógusok, akik részben anyagi, másrészt közérzeti okok miatt nem tudnak azonosulni a fennálló társadalmi renddel, joggal kételkednek felsőszintű vezetőik szakmai hozzáértésében.

 

1913-1914-ben Sümegen tanít, 1915-1916-ban Ungvárott, 1917-1918-ban Lőcsén. Ennyi állásváltoztatás egy törvény és tekintélytisztelő pedagógussal nem történhet. Szabó Dezső igazmondásáért járó büntetés volt az ismételt áthelyezés. Aki beleszól a közügyekbe, alaposan fontolja meg, hogy mit mond. Ciceró óvatosságra int: „Őrizzük meg legalább félig a szabadságunkat azáltal, hogy tudunk hallgatni.” Szabó Dezső nem fogadta meg az okos gyávák cicerói bölcsességét. Magára vállalta a társadalom lelkiismeretének szerepét és soha nem gondolt arra, milyen következményei lesznek kimondott szavainak.

 

Tisztában volt vele, hogy sokszor méltatlanokért harcol, azzal is számolt, hogy harcát egyedül kell végigküzdenie. Az elhivatottak megszállotságával próbálta megváltani a megválthatatlan világot. Mint az ótestámentomi próféták, akik szeretve és egyben ostorozva akarták népüket jobb útra vinni. Az ő példájuk ma is él, amint hogy nem csökkenti Szabó Dezső életművének értékét sem, hogy negyedszázados harca eredménytelen volt.

 

A viták korunkban már nem hasonlítanak a reformáció-ellenreformáció tüzes indulattól áthatott prédikátorainak egymást átkozó-becsmérlő-sértegető stílusához. Szabó Dezső a huszadik században is úgy vitatkozik ellenfeleivel, mint a régi jó Magyari István. Szándéka nem más, mint Adyé, Németh Lászlóé: „nehézfejű nemzetét” felébreszteni és tisztára seperni az utat a tehetséges magyarok előtt. Ugyanaz bántotta, ami József Attilát: „Az erőszak bűvöletében – mit bánja a sok törvényhozó – hogy mint pusztul el szép fajunk.”

 

„... új Szentgyörgyként nekimentem a magyar veszélyeknek, magyar bajoknak, magyar betegségeknek. Nem fedezékeztem el semmi csoportérdek mögé magam, nem kötöttem ötvenpercentes megegyezést semmilyen nyavalyával: felégetett hidak között, társ, párt, hadsereg nélkül, meztelenné mertem vetkőztetni a magyar problémákat. Könyörtelenül és elijeszthetetlenül adtam meg a diagnózist, és megmutattam a gyógyulás útjait s az egészséges jövő tartalmát. Életkatekizmust adtam fajtámnak és: húsz esztendő minden gondolata, szereplő figurája, eseménye, zűrzavara, fenyegetése, zuhanása: igazolták minden mondásomat...” (A kitűnőek iskolája – Sz. D. Füzetek 1940/58. - 53. old.)

 

Antikarrierizmusáról másutt így vall:

 

„Elismerem: nem vagyok praktikus a magam irányában és soha nemcsak fő-, de még altanácsosságig sem viszem. Mert lássátok: az okos, praktikus ember nem így magyar, nem így honfi és nem így ember. Nem, nem! Az disztingvál, óvatosan választja meg lelki felindulásait és csak egy irányban harcol. Jól kupánbotránkozik egy jobblétre szenderült valamit, pl. az oktobrizmust, a jó öreg kiadós bolsevizmust, vagy más ilyen visszaütésre képtelen jutányos ellenséget. Ezt aztán körültoporzékolja kereszténységgel, hazafisággal és magyarsággal, mint a kannibálok a kikötött hittérítőt...” (Levél az ifjúsághoz, Élet és Irodalom – 1923.)

 

Szabó Dezső gondolatainak olvasása alkalmat ad arra, hogy az európai látókörű író arcából egyre tisztábban lássuk legjellegzetesebb vonását: fajtájának elfogult szeretetét. Ha egyszer az általa nem sokra becsült filológusok közül valaki rászánja magát, hogy kigyűjtse: hányszor fordul elő műveiben a szó: „magyar”, vagy „magyarság”, akkor derülne ki statisztikai biztonsággal, amit inkább csak megérzésünk sugall: egész életének uralkodó gondolata regényeiben, tanulmányaiban, pamfletjeiben, népének sorsa. Bármit ír, bármiről ír, nem feledkezik meg a magyarságról.

 

Nemzetünk nehéz helyzetét a század irodalmában senki nem látta hozzá hasonló egyetemességgel, és annyi termékenyítő eszmét senki sem hozott felszínre, mint ő. Politikai és irodalmi életünkben három évtizeden át sugárzó hatása ellen hiába minden tiltakozás, gondolatai ismételten felbukkannak. Az elmúlt 40 év alatt lappangva éltek, pedig megérdemelnék, hogy nemzeti közgondolkodásunk kincseként mindenki számára hozzáférhetők legyenek.

 

Miért tartja kultúrpolitikánk 1945 óta veszélyesnek Szabó Dezső gondoltatait, miért nem lehet tőle - pár novelláján kívül – olvasni, csak róla, és róla is csak az erre kiválasztott, szinte monopolisztikus jogokat birtokoló személy tollából?

 

Talán, mert műveiben olyan szuggesztív erővel nyilatkoztatja ki véleményét a magyarság minden problémájáról, hogy nemcsak a hívőket erősíti meg hitükben, de a kételkedőket, a tájékozatlanokat is meggyőzi. Igazsággal kézenfekvőkké válnak, gondolatainak időszerűsége vitán felül áll.

 

Kíséreljük meg körüljárni az ideológus Szabó Dezső pár kényesnek tartott gondolatát, hogy jobban megismerjük őt, és érzékeljük: miben látja politikai rendszerünk a „veszélyt”, miért óvja a ma 20-40 éveseket, hogy találkozzanak Szabó Dezső gondolataival.

 

Levert szabadságharcok után a lázadókat – mert akit legyőznek, mindig lázadó – rendre kell tanítani, elégtételt kell venni a sérelmekért: kivégzések, börtön, meghurcoltatások teszik emlékezetessé a leszámolás éveit.

 

A győző bosszúvágya idők során csendesedik – a megtorlásban is el lehet fáradni -, csitulnak az indulatok, hegednek a sebek, a feledés időszaka következik. Akik nem voltak közvetlen szereplői, szenvedő alanyai az elbukott harcnak, személyükben, családjukban nem érte őket sérelem, hirdetői lesznek a békülésnek.

 

Szándékuk találkozik a győző szándékával, akit nem annyira rossz lelkiismerete, inkább politikai gyakorlatiassága visz a közeledés, a kibékülés felé: javítani kell elrontott külpolitikai hírnevén; többnyire gazdasági érdekei is az egyezkedésre serkentik. A mártírok emléke halványodik, már csak a fogyatkozó özvegyek, árvák, rokkantak, öregek emlékeznek.

 

Bölcs dolog a kiegyezés. Ezt hívják reálpolitikának.

 

1867 körül is így gondolkodott az ország vezető politikusainak nagy része: a sérelmek dédelgetése nem visz előre, alkalmazkodni kell az időkhöz, becsülni kell a győző nagylelkűségét, aki közeledési szándékával bizonyítja, hogy megbocsátott. (Megbocsát azoknak, akik szabadságukért felkeltek.)

 

A kiegyezésnek azonban a nemzet jövője szempontjából ára van. A „reálpolitika”, amely mindkét fél részéről a békülésnek, a jószomszédi együttműködésnek (szocialista testvéri barátságnak) előnyeit hangoztatja, nem számol bizonyos immateriális tényezőkkel, amelyek legalább olyan lényegesek egy nemzet szempontjából, mint a megfogható realitások: a haza múltja, hagyományai, a függetlenség, a szabadság.

 

A kiegyezés alkalmazkodást jelent, és egyértelmű, hogy a két fél közül kinek kell jobban alkalmazkodni. Idomítani kell gazdasági és kulturális életét a most már baráti szomszédhoz. Tapintatosan el kell kerülni minden, a múltat hánytorgató kényes kérdést, hogy ne zavarja meg semmi a bekövetkezett „idilli állapotot”. Ha tapintatból elhallgatjuk nemzeti ünnepeinket, idegen irodalmi, művészeti alkotásokat (regények, drámák, filmek), idegen művészeti törekvések megvalósítóit (színészek, rendezők, zenészek) a sajtón, rádión, televízión keresztül túlértékelünk a saját alkotóink rovására, idegen írókat, tudósokat jobban becsülünk a sajátunknál, fokozatosan sorvasztjuk nemzetünk gerincét. Történelmünk, múltunk elfeledtetése – gesztus a győző felé – eltorzítja jelenünket, elpusztítja jövőtudatunkat. Szellemi vezetőink sorából lassan, fokozatosan kiszorulnak azok az írók, művészek, akik a nemzet lelkiismeretének megszólaltatói voltak – lehetnének.

 

Bibó István „Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” c. 1948-ban megjelent tanulmányában (Válasz 4. szám, 310. oldal) ezeket mondja:

 

„Az egyik oldalon állanak a kiegyezéses Deák Ferenc követői: Salamon Ferenc, a két Andrássy, Apponyi Albert, Tisza István, Pethő Sándor, Szekfű Gyula, hogy a legjobbakat említsem: emelkedett szellemű, a lehetőségeket józanul számbavevő, mértéktartó, gyakorlati közíróknak olyan sora, akiknek a magyar közösség akkori problémáiról mondott tételeiből ma úgyszólván a világon semmi de semmi nem érvényes... amit ezek mondtak, az mind arra volt felépítve, hogy koruk mozdulatlan és hazug politikai konstrukciói, amelyek elég hosszú ideig valóban érvényesülni tudtak, egyenlőek magával a politikai és társadalmi realitással. Amint ezek a konstrukciók összeomlottak, mindaz, amit róluk mondtak, tárgytalanná vált. A másik oldalon állanak az emigráns Kossuth követői, vagy belső emigránstársai. Táncsics Mihály, Vajda János, Tolnai Lajos, Ady Endre, Szabó Dezső. Olyan embereknek a sora ez, akiket írásai és tételei kétségbeesett szenvedéllyel, máig is érvényes hatóerővel az idő múlásával mind fokozódó hitellel megjelenítik és megfogalmazzák a fennállott konstrukciók hazugságait és kibírhatatlanságát...

 

Ha egy közösség a hazugságnak valamiféle zsákutcájába beleszorul, annak első következménye az, hogy nem talál realista és lényeglátó embereket, akikre a maga vezetését rábízhassa. Talál bőségben gyakorlatias embereket, akiknek a számára a gyakorlati munka vagy érvényesülési lehetőség áll mindenek felett, s ennek érdekében hajlandók abban az értelemben „realisták” lenni, hogy a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját elfogadják valóságnak...

 

A másik oldalon a lényeglátás adományával megáldott emberek vagy más kifejezési formát keresnek, vagy szűkebb, kisebb közösségekbe vonulnak, majd mind nagyobb mértékben izolálódnak, duzzogásba, sértődöttségbe, vagy ádáz prófétaságba szorulnak; egyidejűleg a különcök és az ádáz próféták válnak alkalmassá arra, hogy a lényeg megmondását magukra vállalják.”

 

Deák 1867. március 28-i parlamenti beszédében óva inti Magyarországot, hogy elszakadjon Ausztriától:

 

„Fönn bírna-e állni Magyarország, beékelve a hatalmas orosz és német birodalom közé? Ha pedig más népekkel együtt szövetséges államot akarnak alakítani, nem volnának-e közös ügyeink, melyeket azokkal kellene intéznünk?”

 

Szabó Dezső: „Mikor mi a kiegyezésben röviden látott és inkább képzelt biztonságokért és előnyökért vállaltuk a dinasztia alátámasztását: a Monarchia többi népeinek szemében nem minden jog nélkül az ő szabadságuk és független fejlődésük elnyomási eszközének tűntünk fel. Innen magyarázható az a mély gyűlölet, mely a világháború segítségével annyi keserű gyümölcsöt termett a magyarságnak.” (Sz. D. Füzetek, 1935/7. - 12. old.)

 

„... a kis nemzetek számára egyetlen útja van a megmaradásnak: gazdasági és katonai összefogás, együttműködés... Őrült képtelenség: hogy a kis nemzetek egymást tépjék, egymást készítsék holtra egyes nagyhatalmak érdekében, mikor mindnyájukat ugyanazok a veszélyek fenyegetik.” (Sz. D. Füzetek, 1939/49. - 34. old.)

 

Szabó Dezső fenti, Deákkal feleselő válasza ma nem realizálható. De miért ne törekedjünk, hogy ez a gondolat még eljuttassa országunkat oda, ahová a Benelux államok már eljutottak.

 

Hogyan vitázik Szabó Dezső a kiegyezés kérdésében a mai konjunktúra-történészekkel?

 

„Deák Ferenc nehéz következményű epizód: elvállalása egy olyan felelősségnek, melynek következményeit nem ő irányítja és nem látja.” (A magyar középosztály megteremtése – Sz. D. Füzetek 1935/12. - 13. old.)

 

„megdönthetetlen tény. Az 1867-től az első világháborúig tartó években vetették be a magyar barázdákba a halál magvait, melyek később oly irtózatosan dús termést hoztak. Ennek a kornak létrehozó alapja a kiegyezés volt. Ebben a kiegyezésben sokan az állambölcsességnek, a történelmi kényszer helyes megoldásának remekművét látták. És senkinek nem jutott eszébe: mi a morális és jövőt teremtő értéke a kiegyezésnek.” (Életeim II. 192. old.)

 

„Két évtizedes mártírium után következett a magyar történelem legirtózatosabb éve: a minden magyar halálok születési dátuma: 1867... A Deák végzetes tévedéséből úrrá lett új rendben az Egyház, a hadsereg és az idegen arisztokrácia a fő támaszai és megvalósítói e politikának.” (Ede megevé ebédem – Sz. D. Füzetek 1937/31. 96. old.)

 

A Deák és Eötvös megfogalmazásában még a magyarság számára jobb jövőt, lehetőségeket, kibontakozást ígérő kiegyezés eszméi a két Tisza kormányzása idején váltak a magyarság végzetévé. „Nincs megásott magyar sír, mely ne volna örök vádra nyílt száj, a két végzetes politikussal szemben.” A félreértelmezett liberalizmus előzékenyen átengedett gazdasági és kulturális kulcspozíciókat minden idegen betelepülőnek.

 

„... a magyarságot kellett volna demokráciára, szabadversenyre nevelni, a magyar parasztságból középosztályt nevelni, a magyar faj mély élettörvényeiből és pszichéje szerint fejleszteni várost, gazdasági életet, kultúrát...” (Koppány – Sz. D. Füzetek 1936/15. - 34. old.)

 

„... a kongó szavak mögött mindjobban kiötlöttek a szatócsüzlet csúnyaságai. Sem a gondolatok terén, sem az irodalomban nem történtek nagy indítások, melyek egységet, célt, új, egészségesebb, igazságosabb holnapok megépítésének vágyát jelentették volna a fiatal lelkeknek. A magyar nihil mint egy sárga köd terjengett szét, és nem volt lelkiismeret, mely hallotta volna a kakas szomorú hívását. Hiszen: jól lehetett kosztolni, kvaterkázni, szónokolni, s az együttrohadást vidám vegetálásnak lehetett örvendeni.” (Életeim I. - 736. old.)

 

A kiegyezés további következményeiről többek között a „bűnügyi krónikává züllött történelemről”, a modern történelem nagy apacsainak gaztettéről”, a háborúról ezeket mondja:

 

„Az idegen vérű, idegen érdekű arisztokráciával, a német életakaratból kinőtt középosztállyal lehetett a magyarságot minden életérdeke, életösztöneinek minden parancsa ellen háborúba vinni a germán imperializmus érdekei mellett. Háborúba, hol csak halál várhatta: germán elnyelés, ha győz, szétdarabolás, ha veszt.” (Koppány – Sz- D. Füzetek 1936/15. 35. old.)

 

„Kié lesz a vér? A mienk. Kié a fájdalom, a nyomorúság? A mienk. És meglátod: pénz, élvezet, jövő, az mind a kis okosoké, a bölcsen gyáváké lesz, az ügyes uszítóké. Mi elhullunk, szétdöglünk háborútól, betegségtől, nyomortól, idegen fajok fogják fejni a történelem megduzzad tőgyét, mi szolgábbak, nyomorultabbak, balekebbek leszünk, mint valaha.” (Elsodort falu I. 199. old.)

 

„A világháború kitörésekor a „jobb magyarok”, a Herczeg Ferencek és a többiek dobot csináltak a kis irodalmunkból és megejtő bőkezűséggel hajszolták a magyarságot a német imperializmus vágóhídjára. A rossz magyarok pedig, az Ady Endrék és a többiek egy gigászi fájdalom minden perces megszállottságában reszkettek a kiömlő magyar vérért.” (A németség útja – Sz. D. Füzetek 1934/4. - 52. old.)

 

„Az a sok millió halott, akik a kegyelet ölelésében hősi címen lettek földdé, voltaképpen a világüzlet könyvvitelnek egy tétele.” (A béke útja és a magyarság – Előörs, 1928)

 

Az idézett gondolatok – egy szervesen összefüggő, hatalmas írói életmű elragadott mondatai – illusztrációi egy lélek vívódásának, akiben a végzetes első világháború évei alatt fogalmazódtak meg tisztán a magyarság sorskérdéseit érintő kérdések és feleletek. Az Elsodort falu egy hatalmas számvetés a félrecsúszott magyar történelemről, az idegen érdekek áldozatává vált, százezrével pusztuló egyszerű emberek háborús tragédiájáról, az elvesztett háború után szükségszerűen bekövetkezett forradalmakról, melyek nem tudták beváltani a beléjük irányuló milliók vágyait.

 

Mondják, a történelem nem ismétli önmagát, nem mestere az életnek. Minden új politikai helyzetnek új problémái, megoldandó feladatai vannak. De bizonyos, minden korra érvényes igazságok az elmúlt évtizedek, évszázadok történelméből levonhatók. Amit Szabó Dezső a kis népek nemzeti létét fenyegető veszedelmekről írt: - hogy a nemzet jövőjét nem szabad átmeneti előnyökért feláldozni; - hogy egy történelmi múlttal rendelkező néptől nem lehet elvitatni, hogy sorsát saját maga, és ne idegenek intézzék -, ezek a gondolatok (egy manipulált politikai szituációban) nem kívánatos eszméknek, elhallgatandó hangoknak tűnnek. De az igazságnak az a sajátossága, hogy akkor is igazság marad, ha nem mondják ki.

 

Távol áll tőlünk, hogy demagógiát hirdessünk és figyelmen kívül hagyjuk a politikai realitásokat, de szándékunkat, vágyainkat nem tagadhatjuk: azt szeretnénk, ha ki nem mondottan minden magyar vérében őrizni a Szabó Dezső által megfogalmazott gondolatokat.

 

Amikor a katonailag már hatalmassá duzzadt német birodalomtól fél Európa megszédült, és politikusaink egyetlen útként a német szövetséget látták maguk előtt, Szabó Dezső kijózanító szavai, hogy egy kis nép számára csatlósként részt venni egy háborúban, vérének értelmetlen pocsékolását jelenti – süket fülekre találtak:

 

„Mindenekelőtt annak a bódulatnak az őrületéből, öngyilkos őrületéből kell kigyógyulnunk, hogy a történelmi Magyarország elvett területeit visszavesszük a magyar-német egyesülés útján, és csak így vehetjük vissza. Ellenkezőleg, a kigyúlt ház égő valóságaként kell látnunk, hogyha a németséghez kötjük sorsunkat, azt is elveszítjük, amink még megvan.” (Sz. D. Füzetek 1934/4. - 61. old.)

 

„Németország, mely az irredenta maszlagjával tartja hatalmi szekerébe fogva a magyarságot: maga a legirtózatosabb Trianont építi a magyarság számára.” (Sz. D. Füzetek 1937/31. - 68. old.)

 

Szabó Dezső Trianonnal, a német veszedelemmel, az akkori politikai „nagyságokkal” foglalkozó sorai a mai 20-40 évesek számára szinte semmit nem mondanak. De az eltelt négy évtized népünket fenyegető veszedelmeit újból meg kell fogalmaznunk, és ebben Szabó Dezső olvasása nagy segítségünkre lehet. Ha az ifjabb generációt nem is érdekli az arisztokrácia felelőssége az első világháborúért, rossz szövetségi rendszerünkért, akkori politikai elkötelezettségünkért, - jelenlegi helyzetünkben sem időszerűtlenek megállapításai.

 

„Az a kis nemzet, mely egy nagy hódító akaratú nemzettel fog össze s imperializmusának eszközévé teszi magát: a maga kikerülhetetlen halálán dolgozik. Háborúvesztés esetén Trianonokkal fizet, győzelem esetén a vérével felülkerült >>szövetséges<< nagyhatalon nyeli el.” (A holnap nacionalizmusa, Sz. D. Füzetek 1938/37. - 71. old.)

 

„Az egész emberiség, az egész emberi termés, kultúra végső veszedelmét jelentené, ha valaha az a felfogás hatalmasodnék el: hogy a szám szerint kisebb nemzeteket kevesebb jog, kevesebb szabadság és életlehetőség, történelmi egyéniségük megélésének korlátoltabb mozgása illeti meg, mint a nagyszámúakat.” (A magyar a viharban – Sz. D. Füzetek, 1941/ 65. 14. old.)

 

Aki életcéljának tűzte ki „a gyámoltalan, háttérbe szorított balek magyart érdeme szerint odasegíteni az élet asztalához”, - annak nem róhatjuk fel bűnéül, ha változó politikai helyzetekben az újonnan felszínre kerülő erőkhöz csatlakozik, hogy terveit megvalósítsa. Politikai pálfordulásait mindenkor a szent cél elérése érdekében teszi. Amikor aztán úgy látja – és sajnos mindig ez következett be, - hogy reményeiben csalódott, kérlelhetetlen ellenzékivé válik, kemény bírálataira, támadásaira bizton számíthattak csalódásának okozói. Sajnos, életében sem a Tiszák, sem a forradalmak, sem a Horthy-rendszer nem szolgálta a Szabó Dezső-i eszméket, nem valósította meg élete álmait. És ha megérte volna az 1945 után következő éveket, - börtönbe vagy bitóra kerülése előtt bőven lett volna oka folytatni ellenzéki támadásait.

 

A változó korszakokban másban és ismét másban vélte látni fajtája veszedelmét. A magyarság érdekében lesz a zsidók barátja, üdvözli a kommunizmust, csalódása után azért lesz a 19-es politika „antiszemita” bírálója, kiáltja ki magát az intrazigens keresztény irány szimbólumának, majd a Horthy-rendszer által elsikkasztott reformok, a hatalomba visszaszivárgó arisztokraták és németbarát asszimilánsok ostorozója, a német veszedelem váteszi hirdetője. Ki volt még a magyar közéletben, aki elmondhatta magáról, hogy 20 évvel előre tisztán látta, mit hoz a nagy szomszéd árnyékába való szegődésünk.

 

A „megalkuvó” Szabó Dezső a Nyugat 1919 áprilisi számában úgy üdvözli a kommunizmust, mint az általa megjövendőlt kort, mint egyetlen igaz forradalmat. De ugyanebben a cikkében kellemetlen igazságokat is ráolvas a hatalomra kerültek fejére. Bátran védi a magyar fajt, kikel az internacionalizmus akkori értelmezése ellen, amely nem való egyébre, csak arra, hogy fügefalevél gyanánt elfedjék vele a maguk titkos szándékát. Június 18-i levelében már védelmére kel a keresztény psziché jogosultságának is.

 

Az Elsodort falu-ban ezeket írja (II. kötet, 209. old.):

 

„Miért csatlakoztam az úgynevezett radikális irányokhoz én, aki mindig mélyen keresztény voltam? Mert a nagy emberi igazságtalanságok megszüntetésére csak ott láttam tevő akaratot, vagy legalábbis merész mondatokat, s azt hittem, hogy az új emberi ideák fanatizmusával adhatok akaró, lendítő egységet fajomnak. Mert ez az egység az én egyetlen akaratom s ezért az ördög prófétája is lettem volna.”

 

A forradalomból történt kiábrándulása – a szellemi élet számos tagjával együtt – azért következett be, mert a vezetők rosszul vizsgáztak politikából. Azok, akiknek gazdasági tevékenysége vagy háborús uszító újságíró működése négy év alatt már erős visszatetszést szült, a hatalom birtokában bebizonyították, hogy alkalmatlanok egy ország vezetésére. Kun Béla, Szamuely Tibor, Pogány József, Korvin Ottó éppen úgy nem érezték, hogy mit vár tőlük az ország, amint az 1948-1956 között hatalmat gyakorló Rákosi, Gerő, Révai, Farkas is a magyar érdekektől távol álló ideológia jegyében, egy szomszédos nagyhatalom képviselői voltak, a magyar nép ellenében.

 

Az 1919-es forradalomról az alábbi mérsékelt sorokat írja:

 

„... nem az volt a baj, hogy forradalom volt. Hanem éppen az, hogy ezt az esedékes magyar forradalmat elsikkasztották... Én azt állítom: ezek a vezetők a béke átlag napjaira szabott polgári intellektuelek voltak, akik igen kicsinyek lettek a megnőtt napok hónalja alatt... Én azzal vádolom őket: hogy nem ismerték az egész ország fizikai és pszichikai adottságait, és nem ezekre, hanem egy szűkkörű társaság idegen ideológiájára próbálták a jövőt építeni.” (Megered az eső – 270-271. old.)

 

Az a visszahatás, amely a forradalom főszereplőinek tevékenysége után spontán jelentkezett az országban, valódi hangot kapott az Elsodort falu soraiban. A könyv sikerét a benne megfogalmazott és a magyar társadalom valódi indulatainak ábrázolása magyarázza.

 

Azt szokták mondani, hogy a forradalomnak 1919-ben nem volt ideje, hogy pár hónap alatt megmutassa alkotó arcát. A történelem 1948-1956 között ismét megadta a lehetőséget, hogy a megszerzett hatalom főszereplői bebizonyíthassák: amit 1919-ben eltévesztettek, most – tanulva a múltból – jobban csinálják. 1956-ban nem lehetett mentségük, hogy nem volt idejük a bizonyításra. Ha tehetséges íróink közül valaki megírhatná az 50-es évek történetét, az Elsodort faluhoz hasonló regény keletkezhetne.

 

Az antiszemitizmust nem Szabó Dezső találta fel. A Fejérmegyei Naplóban 1907-ben megjelent durva hangú cikkeivel vérig sértette a zsidóságot, és amikor később, árnyaltabban fogalmazva próbálta elemezni szerepüket a magyar közéletben, a tárgyilagos bírálót soha többé nem akarták meglátni benne. Az Elsodort falu antiszemitizmusa nem hasonlítható a forradalom utáni közhangulatban eluralkodott zsidóellenességhez, mégis ennek a sikerkönyvnek alapján – teljesen méltatlanul – kiáltották ki őt antiszemita vezérré.

 

Hazánk történelmének – irodalomtörténetének – több olyan kiváló alakja van, akinek életében tévedések, erkölcsi törések vannak, de érdemeiket, valódi értékeiket ez nem teszi vitathatóvá. Szabó Dezső a numerus clausus ellen írt támadásaival, a 30-as évektől a német veszedelem ellen, a zsidósággal szolidaritást vállaló tanulmányaival sem tudta feledtetni korábbi „bűneit”. Ha a zsidóságot tárgyilagosan analizálja, az érzékeny faj ebben is üldözést lát. Pedig ő nemcsak a zsidóságot, hanem hasonló kíméletlen őszinteséggel bírálta az arisztokráciát, a dzsentrit, a középosztályt, az asszimilánsokat, de legfőképpen a németeket.

 

A magyar lélekről a következőket írja:

 

„... logikai, racionális folyamatai sohasem fejlődnek a spekulatív, a filozófiai gondolatépítés magasságára. Nincs magyar filozófia, nincs magyar filozófus...” (Életeim II. 432. old.) Mennyire illik Szabó Dezső személyére ez az általa készített diagnózis, a nem éppen hízelgően fogalmazott jellemzés? Kétségtelen, hogy harcaiban a magyar típust testesítette meg. Ellenségeivel szemben nem volt stratégiája. Parittyájával – nem vizsgálva, hogy ellenfele milyen erős – Dávidként, fontolgatás nélkül vett célba politikai, társadalmi, irodalmi Góliátokat. Tisza Istvántól Bethlen Istvánon át Gömbös Gyula, Darányi Kálmán voltak a célpontjai, kétségbe vonva ezek alkalmasságát a miniszterelnöki feladatokra.

 

Ő írta a következő sorokat is:

 

Magyar zseninek lenni tragédia, mert a magyar sohasem ismer el egy másik magyart különbnek magánál. Az idegen érvényesülését elnézi, de a saját fajtájának sikere, érvényesülése valóságos vérbe sajgó fizikai fájdalom beteg gőgjének.

 

Szerinte a zsidóság viselkedése nyújt igazán példát arra, hogy egy fajnak nem szabad lekötnie magát semmiféle elvhez, rendszerhez, hanem mindegyiket fel kell használnia a maga boldogulására. A magyarországi zsidóság volt a legkönnyebben kapható a rikoltó 48-askodásra, a 67-es politikára, a kapitalista zsarnokságra, a proletárforradalomra, nemzeti konzervativizmusra és nemzetközi radikalizmusra. És minden izmus alatt a maga egyetlen faji célját kereste. Ő ült a magyar élet minden hatalmi posztján, de azért még mindig az üldözöttet adta, s a legobjektívebb kritikát is antiszemitizmusnak ordította.

 

Íme, az analízis, és a tanács: ilyennek kell lennie a magyarnak. Olyan magatartást igényel a fajtájától, amely teljesen idegen, és az is marad tőle, amelyet csak az általa mindenkor ellenérzéssel figyelt zsidóság mondhat sajátjának. Logikai törését is csak magyarságszeretete indokolja.

 

A zsidóság háború utáni magatartását kettős motívumból magyarázza: a megrettenésből és az új lehetőségek gyors megpillantásából. Érezték, hogy a háború alatti magatartásukért nagy leszámolás készül ellenük, de mint a sajtó gazdái, sikerül a háborús felelősséget az arisztokrácia, az idegen uralkodóház és a minisztériumi bürokrácia nyakába varrni, mint valóban helytálló vádat, ugyanakkor a saját felelősségüket, mely nem volt éppen elhanyagolható, elködösíteni.

 

Már a húszas évek második felétől, de a harmincas években ceterum censeoként ismételve nem a zsidóság térfoglalásáról, hanem a német veszedelemről beszél. Tudatja az országgal, hogy honnét fenyegeti igazi veszély, hogy a második Trianon felé viszik vezetői az országot.

 

„Különösen veszélyesnek tartjuk azt a leplezetlen német agitációt, mely az utóbbi években mind fokozottabb erővel folyik. Vigyáznunk kell, az erős német faj a történelem egy váratlan zökkenésénél megint felülkerekedhet... Németország hatalmi túlsúlya csak átmeneti rövidséggel lehet kedvező nekünk.” (Új magyar ideológia felé. - Auróra, 1923. 96. old.)

 

„Németország az ma Európa államai között: ahol egy újabb háború reális számítások tárgya lehet... a német léleknek mintegy higiénikus szüksége a felkészülés egy mindent megfizető háborúra.” (A béke útja és a magyarság. - Előörs, 1928.)

 

„Ma már minden józan magyar látja, hogy a németség felülkerekedése Európában: a mi legbiztosabb halálunk volna.” (A béke útja és a magyarság. - Előörs, 1928.)

 

„Németország már ezer nyílt és titkos úton közeledik a nagy pecsenye felé. És amint annak idején akadtak szép nagy mondatok, melyek cégérével az ország hűtlen urai eladták a magyarságot a Habsburgoknak: lesz új szép keresztény-nemzeti, konstruktív és neonacionalista frazeológiája az új hullakereskedők számára...” (Az út – előre. 1929. - Kritikai füzetek.)

 

„Mindenekelőtt annak a bódulatnak az őrületéből, öngyilkos örületéből kell kigyógyulnunk, hogy a történelmi Magyarország elvett területeit visszavesszük a magyar-német egyesülés útján, és csak így vehetjük vissza. Ellenkezőleg, a kigyúlt ház égő valóságaként kell látnunk, hogyha a németséghez kötjük sorsunkat, azt is elveszítjük, amink már megvan.” (A németség útja – Sz. D. Füzetek 1934/ 4. 61. old.)

 

„Ha a legyőzött német hatalom új erőre kap s a történelem egy új fordulatával hegemóniára jut Európában: ez a magyarság fokozatos megsemmisülését és teljes védtelenségét jelenti.” (A Gömbös-kormány és az „Új korszak” - Sz. D. Füzetek 1935/7. 13. old.)

 

„... a németség sorsához kötni sorsunkat, tovább is teret adni bármiféle német befolyásnak: a magyar öngyilkosság legostobább módja.” (Az új magyar történetírás feladatai – Sz. D. Füzetek 1935/10. 35. old.)

 

„Halállal meg nem szűnő felelőségemmel mondom: bármilyen nagy szenvedést és veszteséget jelent a mai állapot, még mindig az élet több ígéretét jelenti, mintha mi Németország segítségével vennők vissza az elvett területeket. Ez a végleges halál győzelme volna a magyarság fölött.” (Ede megevé ebédem – Sz. D. Füzetek 1937/31. 132. old.)

 

A fenti idézetek talán a Szabó Dezső tevékenységét nem ismerő olvasó előtt is kétségtelenné teszik, hogy prófétai előrelátásával látta azt, amit a hivatásos politikusok nem voltak hajlandók látni: külpolitikánk tragikus irányba fordulását. A következő idézet is a lényeglátó zsenit mutatja, aki a belső gazdasági és szociális megújulást sürgette a revízió helyett.

 

„... hogyan adhatja a magyarság azok kezébe a sorsát, akik míg a mai muszájhatárokon túl területeket követelnek a magyarság számára: saját csonka határainkon belül annyi földet sem adnak a magyar nép egy jelentékeny részének, melyből megélhessen és új nemzedéket nevelhessen a magyar jövő számára... hogyan adhatja a magyarság azok kezébe a sorsát, akik míg az elvett területek magyarjainak visszaegyesítését követelik: olyan szociális és kulturális politikát csinálnak, hogy a megmaradt terület magyarjainak egy része kényszerül szétbujdosni az öt világrész kockázataiba, vagy baromi nyomorban tengődni otthon.” (A csont-cucli és a lejtő. - Előörs, 1928.)

 

Talán a legforradalmibb szavait a parasztság földhöz juttatása érdekében írta le:

 

„...a felgyúlt világ mérhetetlen ravatalán, kimart sebei üvöltő vádjával égett Dózsa György: az ősjogú király, a megcsalt ember, az örökmagyar paraszt.” (Segítség! II. 1925. 271. old.)

 

„Az egyházakat teljesen megszabadítjuk a bűnös földi világ minden anyagi és politikai cöllönkjeitől s csupán és szigorúan csak a mennyei birodalom építésének határaira biztosítjuk őket.” (Szentistvánnapi levél. - Előörs, 1928.)

 

„Az ország minden röge, minden föld az egész oszthatatlan magyar nemzet elidegeníthetetlen, örök tulajdona.” (A magyar jövő alapbroblémái. Sz. D. Füzetek 1938/ 44. 104. old.)

 

„Dózsa György felkelése napjainkig a magyarság legmélyebb, legegyetemesebb őscélú életnyilvánulása volt … halála … a magyarság tragédiájának egyetemes, egyetlenül kifejező szimbóluma.” (A magyar paraszt. - Sz. D. Füzetek 1938/ 40. 104. old.)

 

„Itt rábeszélni és üvölteni, mutatni és öklözni kell. Be kell rontani az alvadt magyar lélek minden csücskébe, égő fáklyákat kell szétdobálni, kitárni minden ablakot... intézményesen megsemmisíteni a fattyúvérű, ragadozó arisztokráciát, istenük mellé szorítani a papokat, kioperálni a beteg, hibrid, idegen vagy rabszolga középosztályt s az élet minden sorompóját tágra nyitni a magyar falu előtt.” (Segítség! 1925. I. köt. 89. old.)

 

„Egyik oldalon a veszprémi püspökség végtelen uradalmai, másik oldalon egy gróf hatalma feküdték be a horizontot. A két óriási birtok mint két gigászi tenyér szorította közre a koldusok rögeit.” (Segítség! II. 270. old.)

 

Beszélhetett Szabó Dezső! Hazánkban sohasem volt szokás, hogy a politikusoknak füle legyen az igazi írók szavára. Pedig de sok örvényt, csődöt, zsákutcát lehetett volna elkerülni az országnak, ha figyelnek rájuk. Szabó Dezső jól tudta, hogy nálunk az író hiába akar a társadalom lelkiismerete lenni, szava pusztába kiáltott szó. Véleményét szokott tapintatlanságával fogalmazta meg, ma sem időszerűtlenül:

 

„Teljes felelősséggel merem állítani: a 19-ik század elejétől kezdve a magyar történelem, a magyar élet: az örök magyarság többet köszönhet egyetlen 18-ik századi ébresztgető írójának, mint az azóta mozgó összes magyar politikusnak.” (A magyar miniszterelnökhöz. - Sz. D. Füzetek 1938/38. 26. old.)

 

„... a hivatalos történetírás ellenére, a magyarságnak sohasem volt nagy politikusa, és megmaradásának minden erejét és történelmi hitét az irodalomnak köszönheti... A magyar megmaradás minden gondja, a magyar élet minden szerves gondolata, a magyar hit mártíriumos hirdetése minden időben a toll koldusfejedelmeinek vállára nehezedett.” (Életeim II. 233. old.)

 

A valláshoz való viszonyát is fajtájáért való aggódása határozza meg. A kolozsvári Bethlen Kollégiumból útravalónak a protestáns szabadgondolkodást hozta. Ha vallásról, keresztyénségről esik szó, nem tudja elválasztani magát szent rögeszméjétől: annyiban jó a vallás, amennyiben a nagy ügyet szolgálja.

 

„... csak azt a kereszténységet tudom a magyarság igazi lelki, hogy úgy mondjam, élettani szükségének felfogni, amely a magyarságnak termést: erőinek szabadabb és szervezettebb kifejlődését, szolidaritásának nagyobb erejét, életfeltételeinek több lehetőségét jelenti.” (A magyar problémák egysége. - Előörs, 1928.)

 

Ha megtagadja időnként egyházát, a reformátusságot, kizárólag vezetői miatt teszi. Úgy érzi, hogy a református főpapok – akik pedig magyarok, nem úgy mint a sváb és arisztokrata katolikus püspökök – nem végzik el azt a feladatot, amelyet a magyarságért el kellene végezniük. A fennálló rend készséges hívei, kiszolgálói a parlamentben és távol élnek a parasztság gondjaitól. Amikor a háborúval cinkosságot vállaló, fegyvereket megáldó papságról esik szó, kérlelhetetlenné válik. Azt érezzük, amit József Attila így fejezett ki: „A görögkeleti vallásban – nyugalmat nem lelt, csak papot.”

 

1945. A hatalomra jutott politika azt a programot valósította meg, amelyet Szabó Dezső 1923-ban a következőképpen fogalmazott meg:

 

„1. Mindennemű nagybirtok teljes megszüntetése

 

2. Az egyes vidékek szükségeihez alkalmazott, telepítéssel egybekötött, lehetőleg minden magyar parasztnak földet adó földreform.

 

3. Az arisztokrácia megszüntetése. A kiváltságok, címek, rangok eltörlése.

 

4. Az egyházak teljes kiszorítása a politikából s a közélet minden hatalmi helyéről.

 

5. Intézményes biztosítása annak, hogy a magyar föld népének arravaló elemei középosztállyá fejlődhessenek. Evégből megfelelő reform a közoktatás minden ágában. A közoktatás visszajuttatása a magyarság kezébe.

 

6. A népképviselet olyszerű reformja, mely az érdekek képviseletét arányossá teszi az érdekek által védett tömegek arányához.

 

7. Intézményes biztosítása a gazdasági élet egész vonalán annak, hogy a termelő, a munkáskéz lássa elsősorban hasznát annak, amit termel, amit előállít.” (Élet és Irodalom, 1923. augusztus – 43-44. old.)

 

Ebben a 7 pontban – nem többen és nem kevesebben – látta megvalósítandónak Szabó Dezső a magyar demokráciát. 1945-ben ez a program természetesen a „haladó erők” programja volt, az író neve, aki elsőként fogalmazta meg, szóba sem kerülhetett, hiszen ő az Élet és Irodalomban a következő bevezető mondatokat írta a program elé:

 

„Az igazi fajvédelemnek tehát első, legsürgősebb teendői közé tartozik: 1. elhárítani, megsemmisíteni azokat az akadályokat, melyek veszélyei ennek a magyar demokráciának; 2. olyan reformokat, kereteket valósítani meg, melyek e demokrácia fejlődését biztosítják.”

 

Az ország megújulásához minden készen állt. A földhöz juttatott parasztság, a politikai hatalom birtokbavétele, az új oktatási formák, benne a népi kollégiumok, biztos alapja voltak ennek a törekvésnek. Nem véletlen, hogy bizonyos ellenerők – hasonlóan a lényeglátó magyar gondolkodók: Ady, Németh László, Szabó Dezső szellemi törekvéseit a két világháború között elgáncsoló erőkhöz – a fiatal demokrácia zsenge palántáit, köztük a népi kollégiumokat, durván eltaposták. Érthető: nem illett bele számításaikba egy Nyugat-Európába illő szuverén demokratikus ország kialakulása.

 

Hogy miképpen került ki a hatalom a demoratikus erők kezeiből, a külső hatalomra támaszkodó, a magyarság életérdekeit, kulturális szintjét távolról sem ismerő, egyeduralomra törő emigrációból hazatért pártvezérek romboló munkájáról mostanában már olvashatunk történészek által bátortalanul megfogalmazott mondatokat. Szabó Dezsőnek is vannak idevonatkozó gondolatai, melyeket az első világháború után meggyilkolt demokráciáról, a magyar szellem kulturális életünkből történt kiirtásáról vetett papírra.

 

„Vad törtetéssel siettek elfoglalni a stratégiai pontokat...

 

A maguk közepes tehetségeit kiáltják ki zsenikké, a magyar tehetségeket pedig ha kell hazafiatlanság, ha kell nacionalistaság, erkölcstelenség, destrukció vádjával kirágalmazzák a közéletből...

 

A magyar keleti súlyosságával, erős méltóságérzékével, beteg szemérmetességével nem alkalmas a törtetésre, a versenyre. Minél mélyebb tudása van... annál hamarabb kiáll a kis törtetők könyökléséből. Így a faj legértékesebb erői kallódnak el vidéki száműzetésben, társtalan elhagyatottságban, érdeklődő szeretet vagy anyagi segítség híján.” (Panasz – 1923.)

 

Ezek a húszas években írt mondatok az ötvenes években félelmetesen időszerűkké lesznek. Csak a korábban német szellemi honfoglalók helyébe új honfoglalókat kell behelyettesíteni.

 

„Egy országot kétféleképpen lehet elveszteni: ellenséges hadakkal támadás útján és belső támadókkal, nemzeti jellegének, nemzetiségének megsemmisítése útján” - ezeket a sorokat Szabó Zoltán írta a német veszedelemről a Magyar Nemzet 1939. június 11-i számában. Szabó Dezső 11 évvel korábban már figyelmeztető sorokat írt az idegen behatolás ellen:

 

„... a haza nem egy elvont, testetlen numen, mely valami ködös fényben kuporog valami modern elíziumban: a haza élő teste a vérben és izomban, idegben és gyomorban, szívben és agyvelőben történő tízmilliós magyarság. Ahol egy falatot magyar szájtól elvonnak, egy állást idegennek lopnak át, egy rögöt kizsákmányoló étvágynak juttatnak: bárhol, ahol a haza élő testének egyetlen egy parányát megszegényítik: ott hazaárulás történik, bármily kenetteljes és hangzatos címen csinálják is a dolgot.” (Előörs, 1928.)

 

Az ötvenes évek politikájának sarkalatos programja volt a magyarság nemzettudatának szétmorzsolása. Háborús bűnösségünk, utolsó csatlós mivoltunk, minden más népen túltevő felelősségünk a fasizmus garázdálkodásaiban, sajtóban, szónoklatokban, hivatalban, iskolákban, úton-útfélen hirdetett vádjai azt célozták, hogy szégyenérzetünk erősödésével magyarságtudatunk elsorvadjon. Ilyen alja-nép fiának lenni nem jó: tagadjuk meg múltunkat, történelmünket, lássuk be, hogy ideálunk csak a baráti hatalmas, győzelemtől büszke szomszéd lehet. Nemzeti ünnepeink eltörlésével, nacionalizmus-sovinizmus vádjával illetve neves és tisztességes szellemi kiválóságainkat, hintették szét az önvád, a meghasonulás magjait. Magyarnak lenni csak illegálisan lehetett, és ennek a legjobban a szomszédaink örültek.

 

Közel 40 évnek kellett eltelni, hogy meginduljon egy bátortalan folyamat: a számtalan egyéb pusztítás mellett, a lelkekben végzett rombolás, a nemzeti mivoltunkon ejtett sebek gyógyításáért is tenni valamit. Ma már úgy fogalmazunk, hogy felelősségünk a múltért nem nagyobb, mint szomszédainké, hogy az elkövetett bűnökért nem lehet az egész magyar népet elmarasztalni, hogy igaz magyarokkal számtalan méltánytalanság történt stb. Már nem kell restellni magyar mivoltunkat, noha akárki azért még nem magyarkodhat, mert könnyen soviniszta-gyanúba keveredik. Jó lenne megérni a szabad sajtót, a szólásszabadságot, hogy Szabó Dezső írásai az egész nemzet olvasmánya lehessenek, hogy magyarságát megvalló írásaiból iskolakönyvekben is legyenek emlékezetes sorok.

 

Tanulságos lenne összegyűjteni azokat a gondolatokat, amelyeket elsőként Szabó Dezső fogalmazott meg és amelyek közül számos szinte közhelyként vagy mozgalmi kinyilatkoztatásként él, vagy pártvezérek friss szellemi termékének tűnő új eszmeként kerül a köztudatba. Ebből lehetne igazán érzékelni, hogy olyan alkotót mellőznek 40 év óta, aki sokkal több szellemi útravalót adott a magyarságnak, mint előtte bárki az elmúlt száz év alatt.

 

Amikor 1983-ban szinte országos ünnepséggel emlékeztek Szekfű Gyulára, születésének centenáriumán, joggal eltűnődhettünk: vajon mit is ünnepelt a következetlenségekben néha világrekordokat döntögető „illetékes Magyarország” azon a Szekfűn, aki a magyarországi zsidókérdést 1920-ban Szabó Dezsővel azonosan látta és fogalmazta meg, aki a „Horthy fasiszta” rendszert, amely ellen 1945 óta annyi kemény bírálat hangzott el, rendületlenül támogatta, annak megbízható támasza volt. Történészi életművének jelentőségét kár lenne lekicsinyelni, de tény, hogy a valódi magyar problémák mellett, a tömegek szociális gondjai mellett idegenül ment el. 1939-ben ébredt fel az addig német kultúra elkötelezettjeként ismert tudósban a nagy szomszéd térhódításának hatására a veszélyérzés és csak ezután lett hirdetője azoknak a németellenes eszméknek, amelyeket Szabó Dezső már 20 éve ordított az ország fülébe. De még ekkor sem vált prófétájává a földreformnak, a magyar nép sorsát jobbá tenni akaró gondolatoknak, az egyke miatt aggódóknak, a tehetséges szegények középosztályba történő felemelésének. A legitimizmustól indulva, jutott el a moszkvai nagyköveti állásig. Mert nagyhatalmi veszélyt, kis országunk fenyegetettségét csak a németek esetében látott.

 

Furcsa tanulság Szekfű személyével szembeállítani a mellőzött Szabó Dezsőt, aki egy életen át harcolt a kommunista történészek, ideológusok által ostorozott feudális világ ellen, aki megrendült sorokat írt az első világháborúban feleslegesen pazarolt magyar vérről, aki odaállt a forradalmak mellé, mert új világot kívánt látni, és aki rövid két év alatt átlátott az ellenforradalmi rendszeren és haláláig esküdt ellensége, Kassandrája volt a magát pusztulásra ítélt politikai rendszernek.

 

Szabó Dezső születésének centenáriumát 1979-ben nem ünnepelte a hivatalos Magyarország és a sajtó odaadó szolgái elfelejtették felhívni az ország népének figyelmét, hogy emlékezzenek Szabó Dezső prófétai szavaira, amelyek messze túlnőttek Szekfű Magyar nemzet-cikkein és az ugyancsak túlünnepelt Babits Jónás könyvén. Az Irodalomtörténeti Társaságban emlékeztek reá, szigorúan zárt körben. Az évforduló elhallgatására talán valami ösztönös veszélyérzet késztette az illetékeseket? Ezeket írta 1938-ban:

 

„... minden emberi igazolásnál nem legnagyobb igazolásom az idő? Az egyetlen ember vagyok Magyarországon, aki az idegen hódítás, a dezertálás, a gyávaság és maszlagolás utolsó húsz évében tisztán és előre látott mindent és akinek minden látására, minden mondatára fájdalmas igazolást hoztak a nehéz járású napok. Vagy éppen ezért kell eltiltatnom a >>politizálástól?<< (Magyar Élet: Az őrtoronyról)

 

Fonák dolog, hogy az örök ellenzéki Szabó Dezső a Horthy-rendszer vezető politikusai, szellemi irányítói ellen többszörös becsületsértésnek minősülő támadásai ellenére helyet tudott magának biztosítani a sajtóban, a könyvkiadásban. Elhallgattatása 1945-től tart napjainkig. Tévedései súlyosabbak lennének, mint érdemei? Mi úgy véljük, életműve kiállja az idők próbáját, és aki nem ért is mindenben egyet vele, tárgyilagosan meg kell hajolnia végtelen magyarságszeretete előtt. Ha majd a sokak által megálmodott nemes internacionalizmus egyszer valóssággá válik, Szabó Dezső írásainak egy része talán elveszíti időszerűségét. De addig...

 

Az idézetgyűjtemény az író száz arcát mutatja. A gőgös, önhitt, alázat nélküli embert, a lírai költőt, az irodalomkritikust, a pedagógust, a gyermekszerető, család után vágyódó, nosztalgiák által megkísértett magányos férfit, a nagy elődök tisztelőjét, az áltudósok és álművészek kegyetlen bírálóját, a zsidóság ellen és mellett állást foglaló politikust stb. Ebben a bevezetőben arról a Szabó Dezsőről szóltunk, aki mindenekelőtt a magyarságot szerető, fajtájáért reszkető, jobb jövőjéhez utat mutató nagy író volt.

 

 

 

/Szőcs Zoltán: SZABÓ DEZSŐ EMLÉKKÖNYV (1993.), 156-170. o. /