- GÁSPÁR LÁSZLÓ -

SZABÓ DEZSŐ TANÚSÁGA

 

 

 

Szabó Dezső körül ismét fellángolt a harc. A legszenvedelmesebb magyar pamfletista, aki irodalomba ojtott publicisztikával és vezércikkeket harsogó regényalakjaival vagy homályos ösztönlényeivel mindig a magyar sorskérdések politikai síkján példázta irodalmi küldetésének egyedülvaló célját: a magyar nép politikai, társadalmi, gazdasági és szellemi felszabadítását, - haló poraiban nem kisebb vitákat kavart fel, mint vulkánikus kitörésektől mozgalmas életében.

 

Itt nem lehet célunk kijelölni helyét az egyetemes magyar irodalomban, megállapítani rangját, felmérni nyomasztó írói egyéniségének súlyát, nyomon követni írói radioaktivitásának jótékony vagy ártalmas kisugárzásait, kormos üvegen keresztül vizsgálni vakítóan fényeskedő stílusának, ennek a romantikus – barokk, dinamikus – drámai szó- és képáradatnak belső tartalmát, - itt csupán az írói eszközökkel ható politikai látnok nagyságára kívánunk fényt vetni.

 

Szabó Dezső írói rangja felől megoszolhatnak a vélemények, szemére vethetik, hogy az első világháború végén és az elbukott két forradalmat követő reakciós felvonulásban szellemi zászlóhordozója, sőt előfutára volt a nyilas őrületbe torkolló ellenforradalmi korszaknak, elmarasztalhatjuk a magyar nép összetétele felett szemet hunyó romantikus fajvédelmi gondolataiért, melyek egy egész magyar nemzedék tisztánlátását megzavarták, - de senki sem vonhatja kétségbe, hogy látva az ellenforradalom útját, elsőnek kapaszkodott meg azon a veszedelmes lejtőn, melynek alján a magyar történelem legalja 

– 1944. március 19. és 1944. október 15. - várta az országot.

 

Szabó Dezső, akit az ifjúság a vállaira emelt, irtózattal döbbent rá e magas piedesztáljáról, hogy az út, melyen elindult, egyre meredekebb lejtőn vezet és a lejtő végén feneketlen mélység tátong. És a húszas évek második felében, feláldozva roppant népszerűségét, szinte máról-holnapra hátat fordított tegnapi politikai barátainak és térden csúszva kúszott a lejtőn felfelé, hogy magasabb ponton és szilárdabb talajon állva, mint a meredélyen rohanó ifjúság vállain, tekinthesse át az egész láthatárt. Canossajárásában csaknem magára maradt. Az ifjúság tovább rohant és megsiketülve az ellenforradalom pufogó szólamaitól, már nem hallotta a meaculpázó Szabó Dezső új váteszi hangját.

 

Szabó Dezső egyedül maradt az ormon, mert azokhoz, akik már előtte felemelték tiltakozó szavukat a kereszténynek nevezett kurzus intézményessé vált jogtiprásai ellen, még nem talált és nem is keresett kapcsolatot. Igaz, a munkásság és a haladó értelmiség sem ölelte volna mindjárt keblére, mert egocentrikus, túlfűtött, melldöngető és hangulatoknak engedelmeskedő egyéniségében semmiképpen sem látta őszinte megtérése kezességét.

 

Szabó Dezső előbb csak dohogva és passzivitásba vonulva, de később ismét bombasztikusan hangzó stílusának nagyzenekari hangszerelésével adott kifejezést feleszmélésének. De gazdag, áradó nyelve, minden szókimondása ellenére is, csak arra volt jó, hogy a gondolat tiszta dallamát túlharsogja és csak személyes bántást láttasson „pálfordulásában”.

 

Metamorfózisában akkor nem is láttak többet, mint írói extravaganciát, ellenzéki viszketeget, szeszélyes állhatatlanságot, mindenáron való különvéleményesdit. Pedig halálosan komoly veszélyekre hívta fel a nemzet figyelmét. De ki figyelt fel rá, amikor kiszállva hallgatásának koporsójából, ilyen öntömjénező szavakkal próbálta felrázni a nemzet lelkiismeretét?

 

„Hogy koporsóm fedele megnyílik egy percre: csak egy kötelességem lehet: folytatni a századokon át nekem gyűlt történelmi feladatot. Ha csak egy kiáltással is tudok többet hátrahagyni a nagy orgyilkosság ellen: talán ez a kiáltás is erő és igazolás lehet a holnap felébredtjeinek. De lesz-e ilyen ébredés?

 

Nem tudom. Az én hitem holtan fekszik a piszkos napok tiprása alatt. Az én harcomat nem riadó, hanem egy mindenből kiszálló egyetemes circumdederunt mozdítja. Én az ezeréves magyar Waterloo Cambrone-ja vagyok, aki minden elzúzott remény s szétszórt hullák fölött odakiáltja a halálnak az élet dacát.

 

Nem vontam vissza semmit, nem bántam meg semmit: érintetlenül, ősi fejedelemségemmel az vagyok, aki voltam. Minden tanításomnak, minden mozdulatomnak irtózatos igazolást hoztak a szemetes napok. Ma az én magyarságom fölött nem ítélkezhetik senki, mert ma én vagyok a magyarság egyetemes, történelmi kifejezője, én vagyok a jövő ítélete. Ha én cirógatom a magyart, az nekem nem bölcs üzlet, hanem kitagadásom az életből. És ha belerúgok, az az én legégetőbb fájdalmam. És ha elmegyek innen, az azt jelenti, hogy világgá kell hordozni a sír szélére maszlagolt baj sebeit. Ha pedig a magyar álarcú idegen orgyilkosok gaz uszítással ítéletet merészkednek szemtelenkedni az én örökkévaló magyarságom védelme ellen, arra sem méltatom őket, hogy megvetésemet arcátlan arcukba köpjem.”

 

 

I.

 

Milyen veszélyek eszméltették jobbik énjére Szabó Dezsőt? Hitler feltünedező csillaga és az Anschluss elvi jelentkezése. Pedig még csak 1931-et írunk: Hitlert még csaknem két esztendő választja el a hatalom birtoklásától és az Anschluss gondolatát még csak kísérleti léggömbként eregetik fel a nagynémet álmok kergetői.

 

Szabó Dezső feltápászkodik hallgatásának koporsójában és világgá- nemzetté kiáltja, hogy „ha a világ bármely nemzete elé olyan életbe vágó probléma toppanna, mint amilyen nekünk az Anschluss és általában viszonyunk a németséghez: az illető nemzet minden életösztöne felriadna a kérdés megvitatásához”.

 

De nem riad fel... Pedig Szabó Dezső eget-földet megmozgatott. „Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango!” - kondítja meg a vészharangot A németség útja című tanulmányának már mindjárt a mottójában is.

 

Az ifjúsághoz apellál: „A nemzet minden rétege s leghangosabban ifjúsága erős szellemi harcban termelné ki a szükséges történelmi feladatot.”

 

És kereken kimondja, hogy „Magyarországon az 1867 óta lepráskodó politikai rendszer a demokratikus egyenlőségnek sajátos nemét teremtette meg: az általános, nyílt városok – községek – és fejekkénti kadaverizálást és ez a végzetes folyamat napjainkban teljes következményére jutott”. 1931-ben!

 

„Íme, - harsogja – az élet-halálos Anschluss-probléma felveri a magyarság új európai elhelyezkedésének minden kérdését. És a jól elkészített magyar hulla már nem tud feltámadásba vonaglani az élet új lehetőségei előtt. Sajtó és egyes bölcs törtetők félszegen botorkálják azokat a véleményeket, melyeket a nagyszerűen megszervezett németség ügyes sáfárai tervszerűen szétpatkánymérgeztek. A „magyar” ifjúság, betokolva a német sipka ízléstelen fertelmébe, okos sváb tanárainak lelki hóna alatt sör-, bor- és málnaszörp-párbajokat vív és elrángja a bursensaftok egyéb baromi hülyeségeit. És nagyon magyarnak, Balambérosan turáninak, egy link Hadúr külön ünnepi sütetű vakarcsainak érzi magát. Maga a magyarság nagy tömege, - a termők, a dolgozók, a kenyeret és vért adók elítélt milliói – fásultan tántorogva a végtelen nyomorúság mindennapjai közt, nem kérdi, ki, hol és hogyan fogja továbbra is csapra ütni.”

 

Szabó Dezső már akkor meglátta, hogy Németország, ha el is vesztette az első világháborút, a német egységnek, a német uralmi vágynak roppant lázával csap végig Ausztria, Magyarország, Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia és a többi keleti államok németségén. De legnagyobb nyeresége mégis az volt, hogy „az a faj, mely rokontalanságában eddig a legáthatlanabb lelki akadálya volt a germán hódításnak: a magyarság, most már a német imperializmus szerves részévé kapcsoltatott be... És akkor ez a faj, elvesztve a német étvágyért fiainak százezreit, vére, munkája, szenvedése földjének kétharmadát, elvesztve megmaradt fiainak holnapját és az élet minden javát: beleölelkezik az őt elemésztő gyilkos akaratba s füléig széelesedő révülettel bőgi az égre lemészárolt fiai halálénekét: a Wacht am Rheint!”

 

Persze, akkor nem kívánhatjuk, - tárja szét karjait lemondással Szabó Dezső – hogy a világ megértse e példátlan arányú tömegöngyilkosság őrületét. Nem kívánhatjuk, hogy segítségünkre siessenek. „A világ egészsége mégis sokkal nagyobb, hogysem az angol, a francia vagy bármely más nép megértse ezt a morbus hungaricust. Ha mi nem tudjuk meglátni a betegség okait, ha mi nem tudjuk beidegezni a gyógyulás folyamatait: a halál holnap átlépi a már megérintett küszöböt.”

 

Pedig Szabó Dezső nem állott egyedül rádöbbenésével. Legjobb kortársai már jóval előtte felismerték a felszín alatt sűrűsödő pángermán veszélyt, de uralkodó osztályaink elaltatták a nemzeti tömegek tompa sejtését. Pedig az első világháború után „a pángermánizmus lázába egyesült németségre ráfázott a meghökkenés: hátha az idegen dinasztiától és Ausztriától elszabadult magyarság most természetes fejlődéssel rátalál egy saját élettörvényeihez, saját organikus céljaihoz való öntudatra?

 

És itt Szabó Dezső bizonyos joggal hivatkozott önmagára, amikor megállapította, hogy ez a megszeppenés nem volt megokolatlan.: „Az elsodort falu mint halálos vészre kondított harang és mint új életre hívó kürt szólott a lelkekben. Megmutatta a magyar sebek minden tanulságát, új történelmi látást adott s új öntudatot mozdított fel egy saját célú magyar élet megépítésére. A magyar parasztság, ráébredve jogaira és hogy a nagy megpróbáltatásokban csak ő bizonyult történelmi osztálynak és nemzetfenntartó elemnek: mind hangosabban követelte részét a történelemcsinálásban.”

 

 

II.

 

Csak az időpontban tévedett Szabó Dezső, mert nem a tanácsköztársaság bukása után „fázott rá a németségre a meghökkenés”, hanem 1918 végén, az őszirózsás forradalom idején. Akkor valóban veszni látták reményüket a nagynémet álmok megszállottjai. A tanácsköztársaság bukását követő kurzus azonban ismét felvillanyozta a pángermanizmus meghökkentő szálláscsinálóit: a majdani Führer majdani magyarországi ötödik hadoszlopát, hiszen a reakció győzelmét a legsajátabb diadaluknak tekintették.

 

1918 végén és a fehér terror ellenére 1919 után is „minden veszély megvolt, hogy itt egy szélesen emberi és sajátos dús terméssel magyar fejlődés indul meg. És ekkor mutatta meg magát a német szolidaritás, a német ravaszság, a makacs német uralmi vágy roppant ereje. Mindenikük arra a pontra áll, ahol állania kell, azokat a szavakat és gesztusokat tornázza ki magából, melyek céljaiknak a legalkalmasabbak.”

 

Szabó Dezső a nemzeti élet és a társadalmi jelenségek ütőerén tartotta kezét és már 1931-ben felismerte, hogy „három olyan szenvedély van a nagy viharokon átment lelkekben, amelyek mögé bújva s amelyeket ügyesen kihasználva szétlophatják a magyarság öncélú megújhódásának minden lehetőségét s megépíthetik hatalmukat a ledöfött ország fölött. Az első: a háború és a két forradalom jelenségeitől felvert antiszemitizmus. A második: az ország szétdarabolásának fájdalma. A harmadik: azok az indulatok, melyek a királyság körül marakodtak.

 

A feladat világos volt: ébren tartani, egyetemes, mindent betöltő lázzá fokozni ezeket a szenvedélyeket, hogy lármájukkal a magyarság minden figyelmét elvegyék a múlt kiáltó tanulságaitól, saját céljaitól, életérdekeinek megszervezésétől és a szükséges védelmek megépítésétől.

 

És voltak antiszemiták, ezer szájjal, mindenütt ott kiabálva, minden szem előtt lobogva. Duzzadó eulenspiegeli humorral, mint rettenetes vádakat emlegették fel a zsidó hódítás eszközeit akkor, mikor sunyi összefogásban ugyanazokat az eszközöket alkalmazták a saját hódításukra. A magyar hazafiság legfőbb jegyévé tették ezt az antiszemitizmust, hogy a nem antiszemita magyar értékek ellen vad uszítást kezdhessenek. A századok sörétől, zsros káposztájától roppantra dagadt humorral csűrdöngölőztek magyar fajvédelmet és a magyar pali könnyekre hatódott, hogy a magyar korcsma borjúvesést, borjúpörköltet, borjúszegyet, borjúfejet, szívet és lábat zabáló vendégei milyen szép borjúfajvédelmet ropnak a lakomájukhoz.”

 

 

III.

 

„És már meg is indult a rendszeres honfoglalás. A kurzus elején felhemzsegők nyílt és még inkább a titkos szervezkedésekben elfoglalják az irányítást, az akaratindítás, a pénzzel és emberrel való rendelkezés minden hatalmi pontját. És ez nem kicsi dolog: hiszen ezekben az összeállításokban osztatnak szét a közéleti szerepek, az állások, minden hatalmak, befolyások és javak. Hogy különösen a titkos szervezkedésekben mily könnyű a dolguk, kiáltó példa rá, hogy ez az intelligenciájú réteg csinálta meg a kozmosz leghülyébb puccskísérletét: a frankhamisításig jutott puccstervet. Egész bizonyos, hogy a pingvinek között nem lehetett volna híveket toborozni egy ilyen szellemi nívójú terv számára. És most, hogy már drótjaik végére kötötték az új mozgás minden marionettjét, kész a hódítás egységes stratégiája:

1.Elfoglalni a gazdasági élet minden hatalmi és irányító pontját. És minden mozzanatában olyan gazdasági politikát csinálni, hogy a végső nyomorúságában vergődő magyarság agyára mint gépkalapács csapjon le a mindennapi kényszerítés: csak úgy szabadulhat meg nyomorától, ha beleegyesül a németség nagy testébe.

 

2.Elfoglalni a külföldi képviselet, a diplomácia lehetőleg minden helyét. Hogy mindenütt ott legyen a német fül, a német szem, a német akarat. Nehogy valahol olyan történhessék, mely bármily csekély vonatkozásban is elfüggetleníti a magyarságot a német céloktól.

 

3.Elfoglalni a lélekformálás, a jövő-kialakítás, tehát a közoktatás és kulturális élet minden hatalmi helyét. Mert a legfőbb, a legégetőbb feladat: olyan középosztályt teremteni, mely német beidegzésű látásával, német életcélú ideológiájával alkalmas lesz a nagy beolvasztás megvalósítására.

 

4.Elfoglalni az egyház minden hatalmi és nagy javadalmazású helyét. Hogy német hitoktató, német hitszónok, német szerzetes, német apáca vigyen a lelkekbe egy német akaratú, német ideológiájú kereszténységet.

 

5.Elfoglalni a hadsereg, a folyamőrség, a csendőrség, a rendőrség, a testnevelés lehetőleg sok irányító helyét. Hogy minden izom, fegyver és fizikai erő a német látás, a német életakarat irányításában legyen.

 

6.Elfoglalni az igazságszolgáltatás minden fokán és terén minél több helyet. Hogy a német vér, a német ideg, az egész ösztönös tudattalan és tudatos német organizmus szűrjön szerves igazságokat, melyek védelem és hódítás a németség számára.

 

7.Elfoglalni a municípiumok, a városi és községi hatóságok vezetését, hogy a magyar élet irányítása minden részletében kezükben legyen. Itt, ha a magyarság többségben van, még történnek nagy magyarkodó mondatok. De ahol ők kerülnek többségbe, első dolguk kioltani a magyar nyelvet, ezt az ezer éven át annyi fájdalommal őrzött drága lángot: egész életünket, jövőnk egyetlen biztosítékát.”

 

 

IV.

 

És „így nyeli magába a német boa constrictor a magyar paripát”:

 

Először is: „nagyon hazafiak, rettentően magyarok”, de van egy rétegük, mely pángermánul áll a magyarsággal szemben. „Ez a réteg a mumus szerepét kapta a közös taktikában.” Aztán ott van a nemes középutat vallók rétege. Ez mosolygó képet vágva, „hű polgára az ungarisches Vaterlandnak és a jó fiúk, a kegyes Ábel előnyét hozza a közös küzdelembe”. Végül a harmadik réteg: „a túlhazafiak, túlmagyarok rétege”. És itt kitör a keserűség Szabó Dezsőből: „Százezrei vannak a német nyelvű magyaroknak, akik megbízhatók, jobb magyarok, mint a magyar nyelvűek. Hiszen ezek már azért is alkalmasabbak a magyarságra, mert olyan nyelven magyarok, melyet a világon százmilliónál is több ember megért.”

 

„A másik, pompásan bevált kárbolos kendőjük: a kereszténységük, a katolicizmusuk. Becsületes ember nem fogjan félreérteni: - teszi hozzá Szabó Dezső – én a kereszténységet, a katolicizmust nem akarom érinteni. Arról a sajátos kereszténységről és katolicizmusról beszélek, mely hódításuk ösztönös formája a nagy részben kálvinista magyarság ellen. És amely hadiálarcnak is alkalmasabb, mert meg lehet vele osztani a magyarságot önmaga ellen, a katolikus magyarok segítségével szorítva ki a kálvinista magyarságot. Ugyanakkor ezek a katolikus magyarok sem járnak jobban. Mert amint ők a jobbmagyarok, ők a megbízhatóbb keresztények és jobbkatolikusok.

 

Antiszemitizmusuk nemcsak a közös lepényt evők féltékenysége és a figyelem ügyes elterelése nálunk. Mögötte van a bölcs számítás: izolálni a magyarságot a zsidósággal szemben is. Hogy a zsidóság is az elnyelő Németországban lássa fejlődése egyetlen lehetőségét. (Még Szabó Dezső látnoki szeme sem tudta akkor elképzelni Auschwitz, Majdanek, Mauthausen, Treblinka és a hitleri őrület fantazmagóriás bestialitását.)

 

Az antiszemitizmussal szemben fel kell említenem egy mókájukat, mely mutatja, hogy a lehetőségek mily korlátlanok a magyar pali hiszékenységével szemben. A múlt szokásaival ellentétben egyszerre hallatlanul megnehezítették, majdnem lehetetlenné tették az idegen nevek megmagyarosítását. Az érv az volt, hogy csak büntetlen előéletű, megbízható jellemű ember kaphatja meg a magyar nevet. Mert nem lehet kitenni a magyarságot annak, hogy a külföldön mindenféle magyar név alá bújt csirkefogó kompromittálhassa. A maszlagot pontosan beantiszemitázták, hogy könnyebben lenyelhető legyen. Ennél puffadtabb hülyeséget még a szegény magyar tányérjára sem tálaltak.”

 

 

V.

 

Szabó Dezső, aki Budapest ostroma alatt a Rákóczi téren lelte halálát* és „díszsírhelyes kihantolásáig” ott kezdte el örök álmát, hallgatásának koporsójából nyilatkozott meg imigyen, kerek másfél évtizeddel halála előtt.

 

S ha már fenti próféciáit is végzetesen igazolták a Magyarországra zúdult történelmi események, mit szóljunk ahhoz a kísértetiesen bekövetkezett jóslatához, hogy: „Azon a címen, hogy iparunk és kereskedelmünk jelentős része zsidó kézen van, az ügyes német saját magunkkal fogja halálra gázoltatni saját iparunkat és kereskedelmünket a német ipar és kereskedelem útja elől?”

 

A húszas évek legvégén aztán békejobbot nyújtott a magyar zsidóságnak is és előbb hallgatólagosan, majd a szélesebb nyilvánosság előtt is elégtételt nyújtott „a magyar nemzet zsidó elemeinek”, elismerve ezzel, hogy a nyelvében, szokásaiban és magyar eszményeiben élő honi zsidóság is integráns része a magyar nemzetnek.

 

Szava azonban, sajnos, pusztába kiáltó szó maradt, de próféciáit és tanúságát még ma is sokan megszívlelhetik.

 

 

1947

 

 

[Szőcs Zoltán: SZABÓ DEZSŐ EMLÉKKÖNYV (1993.), 98-103. o.]