- BUDAY BÁLINT -

AZ ÍRÓ ÉS AZ IRODALMI NYELV

Most, hogy Szabó Dezső hatvanadik születésnapját ünnepelte a magyar irodalmi élet, ismét jelentkeznek azok a széles körű viták, amelyek a régebben e rendkívüli tehetségű, de egyedülálló író körül voltak tapasztalhatók. Mellette és ellene hallatszanak hangok a politikai állásfoglalást illetően, de egy vonatkozásban úgy látszik megszűnt a Szabó Dezső-kérdés. Amíg régebben sokat beszéltek arról, hogy az a zengzetes és súlyos, bizonyos fokú dagályossággal telített irodalmi nyelv, amelyen az „Elsodort falu” és a „Segítség” megíródtak, vajon új útja-e a magyar szépprózának, addig most erről a kérdésről egyáltalán senki sem szól. Szabó Dezső irodalmi jelentkezésekor a nyelvezetével kapcsolatban megállapították, hogy az író nehéz tölgy, amely kidőlte után, iskola nélkül, utódok nélkül fog elpusztulni. Ma már erről szó sincs, nincs pedig egyszerűen azért, mert azon a zengzetes újszerű nyelven, amelyen Szabó Dezső ír, írnak sokan, többen, mások is.

Ezeknek az íróknak a sorában elsősorban is Németh Lászlót kell megemlíteni. „VII. Gergely” című történelmi drámájának Nemzeti színházi előadása után kissé tanácstalanul állt a kritika és a nagyközönség, mert nem tudták, hamarjában mit kezdjenek az új történelmi színművel. Nem mintha a darab dramaturgiai szempontból árult volna el bizonyos különlegességeket, hiszen ezen a téren semmi újszerű nem mutatkozott Németh László színjátékában. Ellenben nem értették meg rögtön az író különösen zengő nyelvét, amely az első pillanatokban a maga lenyűgöző erejével, szinte megdöbbentően hat, majd, amikor megszokta a néző ezt a nyelvezetet olyannyira, hogy fel tud olvadni benne, akkor lüktető dallamosságával, bátran erősnek és izmosnak nevezhető erejével egyenesen a szédületbe viszi azokat, akik végignézik Németh László történelmi drámáját.

De nemcsak e két író nyelvezete újszerű és friss, Szabó Dezső és Németh László mellett Kodolányi János írásaiban szintén jelentkezik ez a lelkendező erő, sőt megemlíthetünk itt egy társadalomtudóst, Féja Gézát, aki könyveiben és cikkeiben a tudományosság eddigi megszokottan száraz, unalmas hangja helyett valósággal fellelkesülten tárgyalja a magyar nép társadalmi és gazdasági elhelyeződésének kérdéseit. A tiszta katolicizmus költője és esszéistája, Horváth Béla ugyancsak a régi irodalmi nyelvtől eltérő hangon és modorban írja a maga verseit és tanulmányait. Sőt ma már a minden szépirodalmiságtól elvonatkozó közgazdasági irodalomban is lehet találni egy lelkesedő nyelvezettel bíró irányzatra.

Mindezekből arra tényre lehet következtetni, hogy az az irodalmi nyelv, amely még néhány esztendővel ezelőtt Szabó Dezső egyedülálló sajátosságának volt tekinthető, iskolává vált. Ma már egyenesen elképzelhetetlen, hogy írók azon a fáradt és színtelen nyelven írjanak, amely nem is olyan régen a magyar regényírásnak, de elsősorban a magyar színműírásnak sajátossága volt. És hogyha mármost azt keressük, hogy mi okozta ennek a – mondhatni – elmúlt irányzatnak annak idején a diadalra jutását, úgy az okok egész sorozatát lehet egymás mellé állítani.

Az irodalmi nyelv elszürkülése tulajdonképpen nem Magyarországon keletkezett, mert hiszen ez észlelhető volt a múlt század végi és e század eleji francia, sőt a német irodalomban is. Szürkén, a hétköznapok nyelvének sutaságával írt Emile Zola, ez volt a hangja Gerhardt Hauptmann korai írásainak, így például „A bundá”-nak. Ez a, mint említettük talán kissé suta, de mindenképpen színtelen irodalmi nyelv a naturalista iskola egyik szerves tartozéka volt. A naturalizmus írói szürkén, a maga nyers valóságában akarták az életet megmintázni vagy még inkább lemásolni és minthogy a hétköznapok emberei bizony meglehetősen egyszerűen, minden dagályosság nélkül, sőt eléggé dadogva beszélnek, szürkévé, egyszerűvé és dadogóvá vált az írók nyelve is. Az irodalomnak ez az iskolája azonban azon a képzőművészetből, színháztudományból ismert tételen bukott meg, amelyik úgy szól, hogy nem az a fontos, hogy egy képen vagy egy színdarabban lemásolják az életet, hanem a képen vagy a színpadon olyat adjunk, hogy az az életnek lássék. Az irodalomban hovatovább szintén ez az irányzat kezd győzedelmeskedni, ezt a kérdést akarják megoldani, ezt keresik és kutatják írásaiknak még a nyelvezetében is az írók.

Itt megjegyezzük, hogy a magyar irodalmi nyelv bizonyos fokú elszürkülésének még más, az irodalmi iskolák kialakulásától független, irodalomgazdasági okai is voltak. A magyar írók, elsősorban a színdarabírók a legutóbbi évtizedekben meglehetősen erősen kivitelre dolgoztak. Az exportálásra kerülő dráma szempontjából igazán lényegtelen volt a nyelv, mert azokban csak az esemény, a történés, a cselekmények fordulatossága, a dramaturgiai felépítés a fontos. Sőt, bizonyos mértékig nehézségeket is okoz a dagályosabb zengésű irodalmi nyelvezet, mert az ezen a hangon írt drámák és színdarabok csak igen nehezen fordíthatók. Szinte mesterségbeli kötelességévé vált tehát az exportra dolgozó drámaíróknak, hogy minél közönségesebb nyelven írjanak, mert a saját anyagi céljaik keresztülvitelére csupán ez a nyelvezet bír segítő erővel.

Ez volt eddig. Most a magyar irodalmi export sajnos, bizonyos mértékig meghalt, mint mondottuk, az íróknak céljává vált olyan formában adni a maguk írásait, hogy az az életnek lássék, ezenfelül pedig még a mai kor mindjobban homloktérbe kerülő szociális kérdései is mélyen éreztetik hatásukat a ma irodalmi irányzatának nyelvezetében. Amíg a naturalizmus csupán regisztrálni kívánta az élet eseményeit, addig az újabb magyar irodalom lelkendező lendülettel javítani akar az elesettek helyzetén, meg akarja oldani a szociális kérdéseket. Az irodalom harcossá vált és e harc akarása természetesen megnyilvánul az írások külső formájában, így az irodalmi művek nyelvében is. Ennek a harcos irodalomnak a képviselője vagy két évtizede Szabó Dezső, tehát természetes, hogy a mai, szintén harcos írók, a Szabónál fiatalabb generáció írásai nyelvében eljutott ahhoz az íróhoz, akiről éppen nyelvezete miatt az volt a meggyőződés, hogy egyedülálló tölgy marad. Bátran mondhatjuk azt is, hogy az irodalom nyelvbeli megújhódása terén eljutott, egy még Szabó Dezső előtti íróhoz, Ady Endréhez, sőt még jobban visszamehetünk. Az az irodalmi nyelvezet, amelyik most homloktérbe került Magyarországon, legelőször Vörösmarty Mihálynál volt fellelhető. Bármennyire paradoxonnak látszik ez, meg kell tehát állapítanunk, hogy Magyarországon most az irodalom nyelvét illetően megújhódási korszakba jutottunk és ez a megújhódás abban csúcspontosodik, hogy az új írók visszakanyarodtak a múlt század egyik legnagyobb költőjéhez, Vörösmarty Mihályhoz.

A régi romantikus költővel rokonok az új romantikus költők és írók. Ez a rokonság külső formában akként nyilvánul meg, hogy a mai romantikusok nyelv és stílus tekintetében követik a múlt század nagy romantikusát. Követik pedig nem utánzási hajlamból, hanem abból a körülményből kifolyóan, hogy miként Vörösmartyt, őket is valami belső láz hevíti és kell, hogy ez a nagy kirobbanó akarás ne csak írásaik benső tartalmában, hanem külső formájában, tehát nyelvében is megnyilvánuljon.

Az írók mostani új, lelkendező nyelvezetének ez az egyik eredője, de hogy megváltozott az irodalmi nyelv, az egy másik, bizonyos mesterségbeli kérdésben is magyarázatát leli. Az irodalom nyelvét meg kellett változtatni a rádió divatba jövetelével. Ma, a drámák egész légiója került mikrofon elé és bizony itt a hallgató nélkülözi azokat a szín-, kép- és cselekvéslehetőségeket, amelyek a színpadról minden esetben eléje tárulnak. Ugyanígy a rádióban előadásra kerülő prózai munkák közepette nem lehet megállítani a leadást és elgondolkozni az addigiakon, mint ahogy az egy könyv olvasásakor lehetséges. Szüksége volt tehát az irodalomnak egy olyan segítségre, amelyik helyettesíti azokat a lehetőségeket, amelyek a színház és a könyv rendelkezésére állanak. Természetes adottság volt az irodalom nyelvének megváltoztatásában találni meg ezt a mankót, már csak azért is, mert korlátlan lehetőségeket rejt magában a magyar nyelv.

Nem kell nyelvésznek lenni és ilyen kérdésekkel foglalkozni, hiszen a nem szakértő közönség is ismerni és érezni tudja a magyar nyelv különös zengzetességét. Hevesi Sándortól kezdve a színház esztétikusai igen sokan és Egressy Gábortól számítottan a színészek is megállapították, hogy a magyar színésznek nagy segítséget jelent a magyar nyelv. Ebben a mondatban például, hogy dübörög az orkán, szinte hallatszik az orkán zaja, az andalog, muzsikál szavakban érezhető valami elomló lágyság. Általában az egész magyar nyelv felépítése olyan, hogy a szavak zengése és a között az értelem között, amit ezek a szavak adnak, szerves, a fül számára könnyen megérthető összefüggés tapasztalható. Ezt a természetes adottságot használják fel részint ösztönösen, részint tudatosan a magyar írók akkor, amidőn lelki és technikai kényszerből szükségét érezték a magyar irodalmi nyelv megújításának.

Vörösmarty Mihálytól Szabó Dezsőn keresztül Németh László és társaiig hosszú az út. Ezt a hosszú utat íróink úgy futották, hogy minduntalan kénytelenek visszatérni oda, ahonnan elődeik elindultak. E visszatérések igen ékesen bizonyítják, hogy a magyar irodalom történeti fejlődése szervesen összefüggő egész. A magyar irodalom állandó fejlődésben van, de ezt a fejlődést lehetetlen erőszakkal előrevinni és képtelenség a múlttól elszakítani.

1939

[Szőcs Zoltán: SZABÓ DEZSŐ EMLÉKKÖNYV (1993.), 81-83.o.]