- BALOGH EDGÁR -

SZABÓ DEZSŐ MAGYAR LOGIKÁJA

Vannak megátalkodott Szabó Dezső rajongók, akik a mester irodalmi sajátosságain ittasulnak. Szavainak záporát, ötleteinek csapongását lesik s csodálják a zsenit, aki mindent kimondhat, mert felelőtlen. Az effajta hívők Szabó Dezsője valóságos természeti tünemény: a zseni ösztönkitörései elálmélkodtatnak, de a látvány tapsnál többre nem kötelez. Egy másik szekta faji messiást tömjénez körül s csodát vár, hogy Szabó Dezső táltosigéi testté váljanak. Tagadhatatlan, hogy az Elsodort falu, a Segítség és a Füzetek írójának ellensége is bőven akad. Aki azonban Szabó Dezső tanításában korszerű nemzetbölcseletet tisztel, elsősorban barátaitól félti az írót. Túlontúl ismerjük egy szokványos Petőfi-ünneplés és meddő Ady-kultusz lényeghamisítását, semhogy már Szabó Dezső életében ne aggódnánk kemény mondanivalójának felhígításától és szétkenésétől.

A magyar író nem bohémtehetség és nem mágikus hős. Nem nyugati széplélek, de keleti próféta sem. Nemzeti fejlődésünk mindig határozott alakzatokra és egyetemes szerepre törekedett s ennek megfelelően még szorongató hiányérzeteiben is más írófajtát termelt magából. Zrínyi a magyar létkérdést elemzi s felismeréseiből nemcsak művészi alkotás születik, hanem a kor legátfogóbb magyar hadtudományi terve is. És ha a rákövetkezőkben nem is egyesül ilyen arányosan a költő és a katona, írónk legbensőbb nemzeti jellegéhez tartozik, hogy művészetük mélyén a nemzetbölcsész, államférfi és hadvezér szigorú értelmi munkája húzódjék meg. Mintha csak évszázados rossz-sorsunk nyomása kényszerítette volna irodalmi alakba mindazt, ami bennük lakozott. Petőfi nem az iskoláskönyvek érzelgős őstehetsége, hanem tudatos alkotó, akinek minden kiejtett szavát egy új honalapító célirányos történelemszemlélete szabályozza. „Bennünk egy szép ország rejtőzik, mint gím a fekete csalitban...” - írja Ady s tudjuk róla, hogy tárgyilagos ellenőrzéssel inkább hétszer fogalmazta újjá egy-egy verssorát, semhogy szava valaha is félreérthető legyen. S amilyen mértékben íróink politikusokat helyettesítenek, olyan mértékben találhatjuk meg mindig a magyar történelem nagy közéleti egyéniségeiben – az írót. Akár Pázmány , akár Kossuth: a magyar egyetemesség szervezője egyben a magyar irodalom halhatatlan mestere is. Szabó Dezső lényegét érti félre, aki csak heveny művészetét látja s igéi bűvös delején mereng. Szabó Dezső irodalmi megnyilatkozásai a magyar lét történelmi szükségszerűségeinek józan megítélésében horgonyoznak. Ő is, mint minden magyar szellemi elődje, szigorú logikát képvisel. A magyar dolgok logikáját. S ezt annál következetesebben, minél erősebben lobog és robban izzó szenvedélye.

Legutóbb Kolozsvárt jártában az újságírók erdélyi magyarságunk kérdését vetették fel Szabó Dezsőnek s a helyi szorongásra Szabó Dezső egyetemes kelet-európai szózattal felelt. „Őrület az – mondotta - „hogy Kelet-Európa kis népei, amelyek ugyanazok előtt a külső veszélyek és belső problémák előtt állnak, ahelyett, hogy egy nagy gazdasági és védelmi összefogásban egymást támogatnák, egymást igyekeznek hidegre készíteni a közös halál számára.” Fojtogató részletkérdéseink Szabó Dezső válaszában egyetemes összefüggést kaptak s a felnyílt tágasságban fény derül legbensőbb helyi érdekeinkre. Mert más népbe ágyazott kisebbségi életünkben mi érezhetjük leghamarább őrültnek mindazt, ami éket ver az egymásban gyökerező duna-völgyi kis nemzetek közé.

Tiszta lelkiismerettel mondhatjuk: ami húszesztendős kisebbségi tapasztalatainkból és vágyainkból szellemi értékké vált, mindig egyetemes eszmét sugárzott s a népek testvériségét hívogatta. Szellemi rezdületeink mesterkélt uralmi előítéletek helyett a magyar nép természetes történelmi betájékozódásának törvényét hordozták s ez a törvény önfenntartó kisebbségi küzdelmeinken keresztül is a szláv-magyar-román közeledés gondolatában kapott megfogalmazást. Ugyanazon folyamat ment végbe Erdélyben s a Felvidéken is, Magyarországon pedig éppen a legtörzsökösebb népi-nemzeti mozgalmak visszhangozták a kisebbségi élet történelmi tanulságait. Nem véletlen, hogy Szabó Dezső a felvidéki és erdélyi magyar fiataloknál oly osztatlan elismerésre talált. Amikor a magyar állampolgár-nemzetiségből kiestünk, a néprajzi nemzetiség fogalmában kellett fellelnünk magyar voltunk új meghatározását. Szabó Dezső írásai hozzásegítettek a régi liberális-úri nacionalizmus átváltoztatásához demokrata-népi nacionalizmussá. S amint kisebbségi nacionalizmusunk a legszélesebb néprétegekre támaszkodott, hovatovább nemcsak az államiság demokratikus-népképviseleti alakját tettük magunkévá, hanem megkívántuk az egymással szembehelyezkedett kisállamok merevségének feloldását is a szabad és sértetlen népiségek átfogó szövetkezésében. Szabó Dezső itt is megkönnyítette a társadalmi szükségleteinknek megfelelő közgondolkozás kialakulását, mert szűk nemzeti önemésztődésünkből ablakott nyitott a kelet-európai sorsok egymásra utaltságára. Új magyar egyetemesség áradt könyveiből s tételeinek tükörvilágában rendszerbe szedhettük megpróbáltatásaink józan értelmét.

Az egyetemesség mindenben ellentéte a kizárólagosságnak. Semmi sem áll távolabb igaz íróink hagyományos szellemétől, mint a beteges begubózkodás és szenvelgő önszerelem. Szabó Dezső magyarsága is áldozat az oszthatatlan szabadságért egy örökösen elnyomatás ellen küzdő s a hasonló sorsú népek közt összefogásra szorult nemzet életparancsa szerint. A divatos faji elkülönülések elméletével szemben Szabó Dezső olyan magyar öntudatot hirdet, mely a kelet-európai népek érdekközösségét egyetemes magyar felelősségnek vállalja el. A politikai súlyú kolozsvári nyilatkozat szerint „Kelet-Európa, a Balkán, az Oroszországból levált kisebb nemzetek, Lengyel- és Törökország összes népe körülbelül 160 milliós néptömböt jelent. Ennek történelmi együttműködésével új irányt adhatnánk Európa békefejlődésének...” Emigránsaink szóltak így Párizsban és Londonban az elvesztett szabadságharc után. Kossuth Turinból mindnyájunknak ezt üzente.

Íme, író mondja, amikor a politikusok hallgatnak: „Első feladat volna Közép-Európában Treuga Deit teremteni, a jóindulatú együttműködést Keletről és Nyugatról fenyegető veszélyek nagy válságában s ez lassanként a legemberibben és mindenik nép számára a legtermékenyebben oldaná meg a köztük fenyegető tragikus problémát.” Mondhat-e ma többet, komolyabbat a magyar sors őszinte vizsgálója? Soha ilyen nyomás még nem nehezedett még a Duna-völgyére. A magyarságra milyen sors vár? Töprengve kérdjük s történelmi cselszövések visszajáró emléke aggaszt. Bécs, ha kellett, a mi fiainkkal gyúratott le más népeket, de ha szabadságunkért szólottunk, szomszédainkkal támadtatott hátba. Nem vesszük-e magunkra ma is a teljes bekerítés kockázatát, ha – ráállunk a régi játékra? A régi játék szereplői kotornust változtathattak, de számunkra ugyanazt jelentené a régi játék most is: elszigetelődést a Duna-völgyében s teljes kiszolgáltatottságot a hatalmas szövetségessel vagy ellenséggel szemben... S míg Nyugatról a készülődő vihar árnya borul térségeinkre, Keletről már a kitört vész fényei villannak felénk. Messze van tőlünk Kína, s kevesen vagyunk, akik a magunk védelmének érezzük a kínai nemzet szabadságharcát, történelmünkön azonban végiggázolt már egy olyan hódítás, mely ázsiai önkényuralomból merítette világrengető erejét. S a fűbe haraptunk Nyugat és Kelet közös szabadságtipró csapása alatt is. Vajon az az emlékezetes moszkvai törvényszéki tárgyalás, mely vörös tábornokok hódító vágyai fölött ítélkezett s egy Kelet-Európát felosztó együttműködés tervéről rántotta le a leplet, nem az 1849-iki osztrák-orosz összefogás rémét idézte-e fel? Véres látomások imbolyognak ügyeink körül s a komor hangulatból csak a felülemelkedés józan ítéletadása szabadíthat ki bennünket.

Szabó Dezső, a szertelennek bélyegzett vagy varázslónak felcicomázott író, nemzetbölcsészek értelmével, államférfiak felelősségével és hadvezérek higgadtságával emelkedett érzékenységeink ága-boga, kérdéseink kicsinyes taglalásai fölé, s egy fájdalmas magyar történelem minden tanulságával tett vallomást a kelet-európai népek közös szabadságvédelme mellett. Hívó szava mindig nemzeti egységbe szólított jobboldali és baloldali elmerevülésekkel, pártos részrehajlásokkal és osztályönzések nemzetbontásával szemben. Kolozsvári üzenete most félreérthetetlenül leszögezte azt is, hogy építő magyar történelmiség nem képzelhető el másként, mint szoros egységben a szintén függetlenségüket féltő szomszéd népekkel.

Felvidéki-erdélyi magyar emberre ez a tanítás felszabadító érzésként hat, mert lehetővé teszi a magyar közösségi tudat maradéktalan vállalásait, anélkül, hogy fel kellene adni bármit is a kisebbségi sors tanulságaiból.

1939

[Szőcs Zoltán: SZABÓ DEZSŐ EMLÉKKÖNYV (1993.), 78-80.o.]