SZABÓ DEZSŐRŐL

A LEXIKON

Szabó Dezső Kolozsvárt született. Egyetemet Budapesten végzett, majd állami ösztöndíjjal Párizsba ment tanulmányútra. Ungvárt, Nagyváradon, Székesfehérvárt, végül a fővárosban tanárkodott. A Nyugatban jelentek meg első novellái és tanulmányai, melyek egyéni hangjukkal és szempontjaikkal irodalmi körökben nagy feltűnést keltettek. Az első elbeszélésekből csak a stílus mindjobban kibontakozó dinamikussága, írójuk meglepő szóképei, hasonlatai, nyugtalan, erős lendületű fantáziája ragadta meg az olvasókat és senki sem sejtette, hogy az egy különös, vulkanikus lélek első háborgása, a lávaszerű önkifejeződés megindulásának jelei. Tanulmányai fényes dialektikájukkal, minden elvont esztetizálástól távolálló, életes soraikkal, dübörgő gondolataikkal hasonlóképpen előhírnökei a későbbi rapszodikus világnézet hitvallásoknak. (Összegyűjtve 1920-ban jelentek meg két kötetben Egyenes úton, illetve Tanulmányok és jegyzetek címen.) Ebből az első korszakból való a Nincs menekvés c. először Ungvárt megjelent regénye, mely annyiban számít Szabó Dezső oeuvrejéhez, amennyiben ez a mű jelenti az író leszámolását minden dekadenciával, inaktivitással. Vigasztalan, sivár atmoszférájú kis koncepciójú regény, melynek hősében önmaga beteges élettagadását, gyengeségét pusztítja el az író. Napló és elbeszélések (1918) című kötetében legszubjektívebb vallomását gyűjtötte össze Szabó Dezső, amely írások között a Don Kisott penitencián című szimbolikus mélységével és véres őszinteségével a világirodalom klasszikus novellái közt foglal helyet. A forradalmakat megelőző, zavaros, feszült hangulatú idők érlelik ki belőle legnagyobb sikert aratott, hatalmas prózai eposzát. Az elsodort falut, mely a magyarság akkori óráinak időtlen jelentőségű keresztmetszését akarta nyújtani (1919). Nem regény ez a mű, ugyanúgy nem, - a szó iskolás értelmében, - mint többi „regénye”. Realitás és irrealitás, nagy emberi ellágyulások és gyilkos pamflet-hang, verisztikus helyzetrajz és meseszerű idealizálás keverednek össze ebben az alkotásban, Szabó Dezsőt jelentő szokatlan ötvözetté. A mű sok szereplője élő közéleti egyéniség, akiknek nagy részét karikatúrának látja. Szabó Dezső nem idomítja mondanivalóit a valóság parancsszava szerint, hanem mindenben érzése szerint cselekszik, amelyet egyedüli kánonnak ismer el, mert önmagát a magyarság életakaratával azonosítja, annak az inkarnációját tudja magában. Így lesz minden alkotása adekvát kifejeződése egyéniségének: sokak ellen való gyűlöletének éppen úgy hű tükre írása, mint öndicsőítésének; magában sohasem egy emberegyedet érez, hanem fajának szintézisét. Ezért állítja be főhősül minden művében idealizált önmagát és ezért hömpölyög a történések sodrában e hős körül annyi szenny, hitványság, miután mindent, jót, rosszat egyaránt meghatványozottan, emberfölötti méretekre hangoltan élt át. A valóságélményeknek ez a heroikus átstilizálása szükségszerűen vezetett el a szimbolikus meseformáig. (Mesék a kacagó emberről, elbeszélések, 1919; Csodálatos élet, regény, 1921), úgy nála a prózában, mint Strindbergnél – akihez különben sok lelki rokonság fűzi – a drámában. Ezekben a műveiben korlátlanul csapong mesemondó kedve, szertelen fantáziája, mely ebből a szempontból csak Vörösmarty csodálatos képzeletéhez hasonlítható.

Nyughatatlan, harcos egyénisége azonban csakhamar a politika terére sodorta Szabó Dezsőt. E periódusból való vezércikkei a magyar publicisztika legérdekesebb fejezetét jelentik. Meggyőződést meggyőződésre változtat, valóban hiánytalanul kifejezve kora magyar társadalmát, mely nem tud eligazodni a világnézetek és életformák káoszában. Csak egyhez hű következetesen: a magyarság nagy problémáival vívódó lelkéhez. Emberekkel való verekedései közben lassan magára marad, az egyedül valók pátoszával tekint végig a magyar társadalmon. Megírja a világirodalom egyik legmegkapóbb pamfletjét, a Segítség-et (1926), melyben megdöbbentő képet rajzol a magyarság mai helyzetéről, egy szabódezsői életvízió szuggerálása során. A magyar zseni pusztulásának, heroikus harcának és elbukásának példáján keresztül tárja fel, - ismét közéleti szereplők után felismerhetően mintázott alakok önzésében, egyéni érdekeiknek hitvány hajszolásában, - azt a mocsarat, melynek iszapjában fuldoklik a magyarság. Elsősorban a germánság és szlávság ellen íródott ez a mű, tekintet nélkül arra, hogy asszimilálódtak-e vagy sem, és magyaroknak vallják-e magukat. Kíméletlen figuráinak eltorzításában, kegyetlen úgy a férfiak, mint a nők jellemrajzában.

Közben két novelláskötete (Ölj! 1921; Jaj! 1923) is megjelent és ugyanabban az időben Élet és irodalom címen folyóiratot szerkesztett, melynek túlnyomó részét maga Szabó Dezső írta, kritikákon, sajátságos tanulmányokon csiszolva ki félelmetes pamflet-stílusát. Legújabb harcos munkái a Magyar protestantizmus válsága, 1926 és A tenger és temető, 1926. Szabó Dezső, aki írásaival a legnagyobb vitákat provokálta mindig maga körül, eddigi életmunkájával a nagy magyar „Untergang” széthullott lelkű, önmagát kereső emberének kifejeződése. Minden újabb műve nem várt lehetőségeket rejtegethet és fordulatot jelenthet, mert Szabó Dezső végzete a sohamegnemnyugvás, a harc mindenki és elsősorban- önmaga ellen.

1927

[Szőcs Zoltán: SZABÓ DEZSŐ EMLÉKKÖNYV (1993), 15-17.o.]