- MÉCS LÁSZLÓ -
MEGLÁTTAM A FÉRFIT

(Szabó Dezsőnek)

Ezüstös őszi hajnalon

pókhálót szőtt az unalom,

kopott volt szívem és dalom,

-s kimentem, hogy az ugaron,

s az utakon szívem színezzem...

Lombzápor, hulló életek:

szivárványos színförgeteg

színezze, fesse, míg a dér

ezüstöt szórjon rá, - s a szél

gyászindulókat orgonáljon.

Borzongtam, jártam álmatag,

bámultam barna árnyakat:

ködlő egen bús varjakat,

őszből futó víg darvakat,

s a daltalan, bimbótlan földet.

… Egyszerre a titok-lakat

keleti égről leszakadt,

szívemből édes dal fakadt,

csodák járták az utakat:

mert jött a Magvető, a Férfi...

A földből nőtt és égig ért,

nézése száz tavaszt ígért,

markába népek sorsa fért,

folyton szívébe nyúlt: s a vért

nagy lendülettel szórta széjjel...

Így lépett árkon-bokron át,

folyók felett, hegyormon át,

se síró fák, sem orgonák,

sem új királyi koronák

nem állták útját: ment nyugatra...

Leányok, vén és ifjú nők

ezerszám jöttek, kérve Őt,

elébe dobták szívüket

-Ő lépett, mint ki vak, süket,

s piros virág-szívekre gázolt...

Éreztem, hogyha lehajol,

s csak egy virágot megszagol:

egy röpke pillanat alatt

szíve helyén szivacs marad

és ember lesz: kis földi féreg...

De Ő csak ment és égig ért,

nézése száz tavaszt ígért,

markába népek sorsa fért,

folyton szívébe nyúlt: s a vért,

a vért lendítve szórta széjjel...

1924

[Szőcs Zoltán: SZABÓ DEZSŐ EMLÉKKÖNYV (1993.), 14-15.o.]