In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)
(III.) A MÉRLEGEN
IMRE LÁSZLÓ
Még egyszer Szabó Dezsőről
Jegyzetek az újra megjelent Az egész látóhatárról
[…] Aki most először olvassa Az egész látóhatárt, annak számára egyébként az a legnagyobb meglepetés, hogy Szabó Dezső egész szemlélete milyen közel áll a szocialista, sőt sok esetben kommunisztikus nézetekhez. (Nyilvánvalóan ebben is az első világháború előtti pozitív és negatív élményeké a meghatározó szerep.) Ő, akit szinte mindenki jobboldali, antiszemita gondolkodónak könyvel el, Az egész látóhatár lapjain egészen másnak mutatkozik. Vannak ugyan zsidóellenes tételei (mint ahogy hasonló kíméletlenséggel támadja az arisztokráciát, a keresztény középosztályt), de a fasiszta jellegű antiszemitizmust mélyen elítéli, s kimutatja róla, hogy az nem egyéb, mint embertelen figyelemelterelő manőver. Nevetségessé teszi az irredenta demagógiát is, s hasonlóképpen (nem jogtalanul) olyan szónokias, érzelgős tömegmanipulációnak tartja, amely súlyos szociális és nemzeti ügyek helyett mindig és újra ezt állítja előtérbe. Az úri Magyarországgal szemben a paraszt és munkás fiataloktól reméli a jövő Magyarországának megteremtését. Az elnyomott, kizsákmányolt alsóbb néprétegek gyermekei számára követel esélyegyenlőséget, ami (szerinte) hátrányos helyzetüknél fogva többlettámogatást jelent. (Ez majd meg is valósul az 1950-es évek Magyarországán.) „Jut-e valakinek eszébe, hogy az, ha mondjuk egy zsellér és egy bankigazgató vagy miniszteri tanácsos fia egyenlő eredményt mutat az iskolában: az semmiképpen sem jelent egyenlő képességet vagy tehetséget a két fiúnál? Ha meggondoljuk a két fiú indulása körülményeit, azokat a viszonyokat, feltételeket, melyek közt ezt az egyenlő sikert elérik: a zsellérfiúnál ez óriási eredménytöbletet jelent s mérhetetlenül nagyobb belső erőre mutat.” (A kitűnőek iskolája, 1940.) Az 1948-49 utáni magyar iskolapolitika hasonló érveléssel emelte a szocialista nevelés egyik alaptörekvésévé a fizikai dolgozók gyermekeinek támogatását. (Egy idő után azután ezzel is több kárt okozva, mint hasznot, mert egyrészt sok tehetséges „osztályidegen” fiatal továbbtanulását megakadályozták – tehát ismét csak értéket pusztítottak -, másrészt mert nem vettek tudomást a társadalom gyors átstrukturálódásáról, s arról, hogy egy idő után már nemcsak a fizikai dolgozó szülők, hanem egy elmaradott régió, egy alacsony színvonalú iskola jelentette a ledolgozhatatlan hátrányt.) A magyar középosztály megteremtése című cikkében egy kicsit a későbbi NÉKOSZ-hoz hasonló intézményeket, népi kollégiumokat képzel el a népi tehetségek megmentésére. A „lexikon szócikk”-szinten egyszerűen reakciós, jobboldali jelzőkkel illetett Szabó Dezső valójában az egyház radikális, sőt szocialista indulatú bírálója: „A magyar református népvallásból a hatalom, az urak vallása lett, mely ájtat-maszattal vazelinezte be a hatalom népelnyomó intézkedéseit, s mely még azt az irtózatos feladatot is vállalta: hogy az igényekről lemondást prédikálta a földtelen, kenyértelen, könyvtelen, jövőtlen magyar népi tömegeknek: de a kitermelő osztályok ordas étványa ellen egy bíráló szava sem volt.” (A magyar református öntudat mozgósítása, 1941.)
Az ilyen s hasonló idézetek egyúttal azt a jelenséget is segítenek megmagyarázni, hogy a 30-as, 40-es években eszmélkedő magyar egyetemi ifjúság (sok egyéb fenntartása ellenére) tíz-húsz év múlva miért vállalta (nem csupán megalkuvásból) a „szocializmusnak akár sztálinista változatát” is. Hisz egyik bálványtól, Szabó Dezsőtől is olyan radikális elutasítását kapta a Horthy-Magyarországnak, aminél (úgy látszhatott) csak jobb jöhetett, s a „népi demokrácia” jelszavai oly mértékben csengtek egybe Szabó Dezső nézeteivel, hogy az új rendszer vállalását ez sokban megkönnyítette számára. A mából visszanézve tehát nem a fasizmus, hanem egyfajta „népi demokratikus” szocializmus előkészítőjének mutatkozik Szabó Dezső. Erre vall dühödt kapitalizmusellenessége is. Mindennek megrontóját, szellem és erkölcs legádázabb ellenségét látja az üzleti életben. Nagybirtok- és klérusellenessége, az egymást váltó jobboldali kormányok megsemmisítő bírálata, heves németellenessége elsősorban a baloldali eszmevilág iránt tette fogékonnyá olvasóit. Nem véletlen, hogy az 1918-19-es (őszerinte „kisajátított”) forradalmak vezetőivel szemben is sokkal elnézőbb, mint jobboldali, németbarát kortársi politikusokkal. Visszatérő tétele, hogy az irodalomra és a gazdasági életre irányuló zsidó „veszély”, fenyegetés súlyossága (a magyarságra nézve) messze elmarad a fasiszta, német térhódításétól.
Mindaz azonban, amit a Szabó Dezsőről közkeletűvé tett kép árnyalására felhoztunk, hogy ti. a legfőbb veszélynek a német expanziót tartotta, hogy minden bizodalmát a magyar parasztságba vetette – mindez nem éppen azt bizonyítja-e, hogy egy többé-kevésbé elavult gondolkodóval van dolgunk? A Dunántúlt már régen nem kell félteni a Németországhoz csatolástól, az egykorú lakosság többségét kitevő magyar parasztság már régen nem létezik abban az arányban és abban a formában. Ha pedig egy koncepciónak a legfőbb tételei tényszerűleg tarthatatlanok, akkor mit lehet velük kezdeni egyáltalán? Semmiképpen oly sokra nem lehet menni vele, mint Szabó Dezső megkésett hívei gondolják, de olyan élettelen és nevetségesen anakronisztikus, „kihűlt” törmeléknek sem mondható, mint mások szeretnék látni. Igenis lehet, sőt érdemes olvasni ma is Az egész látóhatárt például éppen azért, mert szellemesen és meggyőzően beszél a magyarság bizonyos hibáiról. Meggyőzőbben, mint mások, hiszen őt (aki magyar nacionalistának vallja magát) nem érheti az a vád, hogy a valamely okból kívül rekedtek fanyalgása, idegenkedése szólna belőle. Senki maróbb gúnnyal nem írt például a magyarok hazafias busongásáról: „Más egészséges fajoknál az egyénnek a közösséghez kötő lelki kapcsolatai a szolidaritás erejében, a szervezkedés, hatalom- és vagyonszerzés ösztönös keresésében, az életharc eszközeinek mohó megszerzésében nyilvánulnak meg. Úgy, hogy az egyénnek hazafisága, fajszeretete minden tényében pozitív nyereséget, életvédelmet és élethódítást jelent az egész közösségnek. Mi meddő gesztusok, céltalan szóömlések és hiú mimikák meddő játékában mintegy kvaterkázzuk a hazafiságunkat és fajszeretetünket, és tettek helyett a legbelsőbb zsebünkben szorítjuk dacra az öklünket. Nem lehet olcsóbb és könnyebb lelki áldozást kitalálni a közösséggel szemben. Ezt a hazafiságot és magyarkodást bárki házilag előállíthatja bármikor. Megkímél a kezdeményezés nehéz bátorságától, a felelősség hősi elvállalásától, a szolidaritás és áldozatkészség nehéz próbáitól, és igen hatásosan lefényképezhető, még villany- vagy petróleumvilágításnál is. Van Ady Endrének egy szerencsétlen verse, melyet vitriollal szeretnék kiirtani még a nyomdászok emlékezetéből is. Az a vers, melyben négy-öt magyar esett, szomorú fejekkel összehajol. Ez a vers hatalmas mértékben népszerűsítette tovább ezt a búval pityizáló hazafiságot, mely valóságos borszakértői kóstolásokban szürcsölgeti történelmi tragikumunkat, és olyan vad élvezettel búsul, hogy talán boldogtalan volna, ha nem volnánk ilyen boldogtalanok.” (Toborzó, 1936.) Kegyetlenül találó (valamilyen mértékben szinte mindannyiónkat eltaláló) jellemzés ez, mint ahogy igaz és hasznos az „ősieskedés” elleni tiltakozása is: „A felszínes és tartalmatlan Attila apánkodás, Hadúrkodás, a magyarok istenének emlegetése és más efféle elég régi módja a torzonborz magyarkodásnak. És most, hogy a németek visszabújtak ősi mitológiájukba, ami van nekik: mi nemes utánzással ugrunk fejest egy >>ősi mitológiába<<, ami nincs nekünk. Mert minden elsős gimnazista tudja, hogy ősi vallásunkról, annak lelki és fizikai megnyilvánulásairól, annak levegőjéről semmit, de semmit nem tudunk. És így, mikor ősvalláskodunk vagy ősmitologizálunk, olyan tragikomikus figurák vagyunk, mint a mai rokkant, aki vakarni akarja azt a lábszárát, melyet húsz évvel ezelőtt valamelyik lövészárokban hagyott. Nincs szánalmasabb, szegényebb és hülyébb valami, mint egy XX. században kiagyalt ősvallás.” (Toborzó, 1936.)
Hasonló vehemenciával támad azokra a reformerekre is, akik nem a honi viszonyok és igények, nem az ország érdekei és lehetőségei felől indulnak el. Bírálja tehát a bigott nemzetieskedést és a kozmopolitizmust, bírálja a konzervativizmust és a nem hazai érdekeket szolgáló „progresszió”-t is. S legyen bármilyen ellentmondásos vagy homályos (sőt bizarr) a fogalmazása fajról, magyar parasztságról vagy asszimilációról, azért rosszhiszemű továbbgondolói miatt nem tanácsos undorral fordulni el tőle. „Jobboldali világnézet, baloldali világnézet: teljesen azonos piszkos és szűk lebujok. Majdnem azonos frazeológiával, ugyanazokkal az ügyes és ravasz embervadászokkal, kalandorokkal és szédelgőkkel, ugyanazokkal a megszállottakkal, betegekkel és palikkal. Minden különbség az: hogy az egyik >>nemzeti<<, a másik >>nemzetközi<< szappanbuborékokat fújkál a szemedbe. (Karácsonyi levél, 1934.) Legalábbis igényében elhatárolódik tehát Szabó Dezső mind a nemzeti, mind a nemzetek feletti eszmekörtől, persze valójában a nemzet az alapkategóriája. Ennek definiálásában eléggé kikezdhetetlen. Arra a kérdésre ugyanis, hogy „Mi a nacionalizmus?” így válaszol: „Az emberi szolidaritás teljessége időben és térben egy külön, sajátosan egyéni történelmi műhely formájában. Abból a célból, hogy minden emberi érték, az ember minden termő adottsága beépüljön a közösség fejlődésébe.” (A holnap nacionalizmusa, 1938.) A nemzetet, a nemzeti közösséget, a nemzetcentrikus gondolkodást tehát elsősorban értékteremtési lehetőségnek véli, s mélységesen igaza is van abban, hogy „ha pl. Tolsztojból, Dosztojevszkijből, Shakespeare-ből, Rabelais-ből, Musset-ből, Dantéból, Pázmányból, Berzsenyiből már gyermekkorukban kiölhették volna mindazokat a lelki elemeket, melyeket az orosz, az angol, az olasz, a magyar lélek fogalma alá csoportosíthatunk: műveiknek csak Tolsztoj- és csak Dosztojevszkij-, csak Shakespeare- és csak Rabelais-, csak Musset- és csak Dante-, csak Pázmány- és csak Berzsenyi-arca is végtelenül szegényebb, érdektelenebb lett volna.” Nemzetfogalma tehát nem kirekesztőleges, legalábbis eme definíciója szintjén: „Egy külön történelmi műhely munkásainak egyeteme a közös nyelv, közös kultúra, közös történelmi célok egységében.” A nemzetet mint értékforrást, a közösséget mint értéklehetőséget próbálta oltalmazni, s a magyarságban (vagy bármely más nemzetben) rejlő értékteremtési lehetőséget tagadja az, aki ezt nem érti vagy sokallja.
Igaz, az ő nemzetfogalmával is visszaélhettek, s általában a nemzeti princípium sokszor lett ellenségeskedés, gyűlölködés, szenvedés és bűn forrása a történelem évezredei során. Ez azonban sosem vezethet oda, hogy a nemzetről mint értékforrásról lemondjunk. Hiszen minden pozitív közösségi és erkölcsi kategóriával vissza lehetett élni (és vissza is éltek). De közismert: a tudomány eredményeinek embertelen célokra való felhasználása sem ösztönözhet senkit a tudománytól való elfordulásra, de még annak megbélyegzésére sem. A feladat sok száz éve nyilvánvaló: az eszmékkel, tudományos eredményekkel való visszaélést kell megakadályozni, s nem bizonyos fejleményekből következtetni vissza vádoló hangsúllyal. S ezzel értékteremtési lehetőségek útját torlaszolni el.
Egy tisztultabb, senki ellen nem irányuló, szellemileg és erkölcsileg magas rendű nemzetkoncepció elemei is kivehetők Az egész látóhatárból. (Fentebb részletezett visszásságai mellett is.) Ilyen módon kell küzdenünk Az egész látóhatár tanulmányaival, egyenként kell mérlegelnünk darabjait, s választani előremutató és hasznavehetetlen eszmék között. Kétségkívül: fáradságos, próbára tevő feladat. De az eredmény fényesen igazolja az erőfeszítést. Elválasztható az igazság a hamisságtól, s a korhoz kötött, korába „ragadt” Szabó Dezső mellett sűrűn megpillanthatjuk azt az igazmondót is, akinek a XXI. század számára is van érvényes gondolata.
Alföld, 1993. 4. sz.
(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ
[Nap Kiadó, 2002.], 370-375. o.)