In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(III.) A MÉRLEGEN

 

 

BARTA JÁNOS

 

Pörújítás Szabó Dezső körül

 

 

 

 

[…] Szabó Dezső itt élt közöttünk, és emberi gyarlóságainak annyi emlékét hagyta ránk, hogy nehéz rájuk fátyolt borítani, és a kétségtelenül rendkívüli történelmi évtizedek még nem adtak gyógyírt a sebekre, melyeket bőségesen osztott, annál kevésbé, mert ezek a sebek öröklődnek, és akik örökölték, kevéssé rendelkeznek a megbocsátás erényével. A kérdés így fogalmazható meg: diszkreditálja-e mindörökre az ember Szabó Dezső az ideológus Szabó Dezsőt? Olyan egyéniség, amely kétségtelenül patologikus irányba is elhajlik, képes-e „pozitív” ideológiát, a művészetek terén időálló alkotásokat létrehozni? Ez már szaktudományi kérdés, amely régóta foglalkoztat orvosokat, pszichológusokat, karakterológusokat: a zsenialitás és a lelki aberrációk viszonyának tanulmányozására elég bőséges a példatár.

 

De már eleve nem könnyű a lelki egészség és az abnormitás között a határt meghúzni. Szabó Dezsőnek voltak kellemetlen téveszméi (könyvtárát ellopják, anyagilag megkárosítják), nyilvánvalóan nem lelki normalitásra vall önmaga egyéniségének mértéktelen felnagyítása, az önértékelés maximuma és kizárólagossága, a kíméletlen agresszivitás; kivételes az a fanatizmus is, amellyel eszméit évtizedeken át makacsul hirdette. De vajon egy eszme értékét és érvényességét befolyásolja-e az, hogy jámbor szobatudósok vagy prófétai megszállottak hirdetik?

 

Király pörújító kísérletének első jellegzetességét, érdemét abban látom, hogy a nagy redukciót meg tudja tenni: a hangsúly nála nem azon van: ki mondja, hanem hogy mit mond, s amit mond, azt nem a személy, hanem az eszmék mérlegén méri meg. Tudja, hogy ezzel nagy ballasztot dobott le, nem is igyekszik eltitkolni, de ezzel az érdembeli értékelés számára nyitja meg az utat. „A gondolat tartalmát a torzító indulat nem befolyásolja” - ezt tekinti érvényesnek Szabó Dezső egész ideológiájának értékelésében és értelmezésében.

 

A pörújításnak első lényeges ténye az, hogy talál egy „archimédeszi” pontot, ahonnan ennek a különös életműnek törekvései, energiái kiáradnak, ahonnan megérthetők, s ahonnan nézve ellentmondásai is megvilágíthatók. A „nemzeti identitástudat” ez a kulcsfogalom; ennek a hiányát érzi át Szabó Dezső, harcai a nemzeti identitástudat zavaraiból, problémáiból, az adekvát nemzeti identitástudat kialakításának szükségéből indulnak ki, szépirodalmi, de főként eszmei-politikai téren. Itt kell érvényesülnie a „nemzetszemélyiségekben való gondolkodás”-nak, a követelmény: a „nemzetszemélyiségek önmegvalósítása”. Valóban a „nemzeti identitástudat” az a végső, meghatározó integráló erő, amely egységet és kohéziót teremt, meghatározza a nemzet fiziognómiáját, önmaga kibontakoztatását, teremtőerőinek mozgósítását és nem utolsósorban önfenntartó és védekező reflexeit.

 

Azt már a történészek döntsék el, hogy és mint állt a magyarság integritás és öntudat dolgában a múltban, nagyon erős sohasem lehetett, de az már nagyon is szembeszökő, hogy 1919-1920 után válságba került, s ebből a válságból csak egy újszerű és korszerű nemzeti identitástudat kialakulása jelenthetett volna szabadulást. Ez pedig egyelőre nem volt meg, mert nem volt társadalom, nem volt osztály, amely hordozta volna. Olvasom a weimari német köztársaság történetét, azt tudtam meg belőle, hogy ez az államalakulat úgy, ahogy volt, nem kellett senkinek, nem volt párt, osztály, népréteg, amely teljesen azonosította volna magát vele. Valahogy így volt ez a trianoni országgal is – úgy, ahogy volt, tehát reális létezésében itt bent senki sem vállalta. Hogy lehetett így szó nemzetidentitásról, identitástudatról?

 

Visszanézve ma már kevéssé vigasztaló, noha pozitívnak mondható az a tény, hogy mégis akadtak olyan elmék, akikben a magyarság józan önfenntartó ösztöne még ebben a végzetes két évtizedben is megszólalt. Hamarosan kiderült, hogy megkövesedett hatalmakkal kerültek szembe, előbb csak idebent, majd külső viszonylatban is. És az már törvényszerű, hogy az ilyen „falak” elleni küzdelemnek torzulásokhoz, tévutakhoz is kell vezetnie, „fejed betörik, a fal megmarad” - ahogy a költő mondja. Az a közösség, amelynek identitástudatát annyi oldalról fenyegetik reális és szellemi téren is, amelynek identitástudata évszázadokon át problematikus és kevéssé stabil, a bomlás, a behódolás, dezintegráció árnyékában a védekezés nagyon változatos eszközeihez kell hogy folyamodjon, és ezek az eszközök nem lehetnek mindig racionálisak, a védekezés torz formákat fog ölteni.

 

De éppen ez hitelesíti Szabó Dezső torzba forduló harcait és harci eszközeit, ebbe a szellemi vonulatba kell őt beiktatnunk. Nincs nemzet, nincs osztály, amely az önmegvalósítás igényét és ígéretét hordozza? Keresni kell, teremteni kell, nevelni kell, akadályokat rombolni, diszkreditálni kell, s elindul a népi mozgalom (egyedi voltát és igazságát az hitelesíti, hogy a megnevezést valódi értelmében más nyelvre nem is lehet lefordítani), s feltárul a minőség forradalmának perspektívája. A gárdában, amely egykor a harcot vívta, Szabó Dezső leginkább a nagy romboló, a támadással védekező szerepet tölti be, de a nagy ébresztőét is.

 

Most pedig térjünk rá a második archimédeszi pontra. A nemzeti identitástudattal, a nemzetegyéniségekben való gondolkodással szorosan összefügg a pörújításnak további jelentős kísérlete (egyelőre csak kísérletet kell benne látnunk). Szabad legyen ezt pusztán csak a rövidség kedvéért, noha nem teljesen adekvátan „koloniális problémának”, szemléletnek neveznem. Király itt a kultúrtipológiából, a kultúrákon belüli „tipológiai analógiák”-ból indul ki. A bizonyító-érvelő anyagot egy olyan monográfiából veszi, amelynek fő témája: a gyarmati sorban élő, főként pedig az onnan éppen fölszabadult népek harca a maguk identitástudatának és saját kultúrájának kialakításáért. Noha nem esik szó róla, de emlékeztetnünk kell Toynbee ismert tipológiájára, főként arra a beállítására, hogy az autonóm nagykultúrák vonzáskörében az utánzó, befogadó, „csatlós” kultúráknak milyen változatai alakulhatnak ki.

 

Múlt és jelen a nagyvilágban számos változatot produkál, kezdve azon, amikor a koloniális függés politikailag ugyan már megszűnt, de még önálló nemzeti nyelv sincsen (anglo-afrikai, franko-afrikai népek). Egy nálunk kandidált fiatal vietnami tudóstól megtudtuk, hogy hazájának a hatalmas kínai kultúra árnyékában évszázadokig kellett egy saját magukban gyökerező „nemzeti” irodalom kialakulásáért harcolni. Hallunk kanadai panaszokat arról, hogy mihelyt náluk valami önálló tehetség, eszme, törekvés jelentkezik, az menthetetlenül a nagy déli szomszéd sodrásába kerül, az otthon számára elvész. Az meg éppen a szemünk előtt játszódott le: hogyan akarta Iránt a sah „európaizálni”, s a nép hogyan dobta le szinte órák alatt ezt az idegennek érzett köntöst.

 

Király az idegen példák alapján kielemez bizonyos magatartásformákat, eszméket, irányulásokat, amelyek a volt vagy még mindig koloniális népek kultúrájában és nemzettudatában szükségképpen kialakulnak. S ami aztán a pörújításban fontos: most éppen Szabó Dezsőben, de implicite az egész magyar XX. századi irodalomban és szellemiségben felismeri legalábbis egy részét ezeknek a motívumoknak.

 

Ha nemcsak a XX. századra, hanem a magyar irodalom és kultúra egészére vetünk egy pillantást, könnyen támadhatnak kételyeink.

 

1.Noha magát a fejlődést történelmi katasztrófák többször is megzavarták, a különböző nyugati, általában európai kultúrkörökből, centrumokból a századok folyamán minden szellemi áramlat, ha késve is, eljutott hozzánk. Nálunk szembetűnőek azok a korszakok, amelyeknek fő mozgatója éppen a fölzárkózás, az európaizálódás – utalhatunk Bessenyei és Kazinczy korára, századunkban a Nyugat-mozgalomra; a feltorlódást mindkét esetben az előző, több évtizedes vagy annál is hosszabb pangás előzi meg -, a fiatal Szabó Dezső is recipiál egyet-mást a nyugati impulzusokból.

 

2.Az önálló nemzettudat igényének erősödésével megjelenik az autonóm, autochton magyar irodalom megteremtésének igénye, a saját gyökerekhez való visszanyúlás, a recepciós elv feladása. Arany János ezt az igényt elméletben is hangoztatja: „népköltészet”-ből, azaz népies műköltészetből akar „nemzeti” költészetet kifejleszteni, de már ott áll előtte Petőfi példája. Aranyban megvalósul az ideál, de folytatása nincsen, csak epigonjai – s megint felzárkózási, recepciós törekvések, amíg évtizedek múlva a magyarság, szinte megismételhetetlenül, megint feldob egy autonóm, megint saját gyökereinkből táplálkozó géniuszt, Adyt, aki után ugyanígy nem lehet folytatás.

 

Visszatérve a kultúrtipológiához, a kulturális értelemben vett „gyarmatiság” kérdéséhez: Királynak szüksége van erre a hipotézisre, hogy Szabó Dezsőt és eszmetársait az „imperializmus” vádja alól fölmentse. Ennek a révén ő a Szabó Dezső-i életműben és eszmerendszerben az „antiimperialista” vonalat találja meg. Csakhogy őnála ez csak egy, de nem jelentéktelen eleme egy szélesebb koncepciónak, amelyet ő maga „peremvidék- és alvéggondolat”-nak nevez. „...mind nyilvánvalóbbá lett számomra, hogy egy sajátos antiimperialista, kvázi-antiimperialista eszmei vonulat meglétét tanúsítja a XX. századi magyar fejlődésben a Szabó Dezső-i életmű, mind pedig a népi írói mozgalom” … a magyarság, legalábbis a XX. századi, a glóbusz szempontjából nézve a világ peremén, „alvégein”, „a nemzet a világnak nem a gazdagabb, fejlettebb, de a szegényebb, elmaradottabb részével kötődik egybe”.

 

Király panaszkodik, hogy ezt a tézisét az „intellektuális közvélemény” még nem tette magáévá, agyonhallgatta. Nem érzem magam elég tájékozottnak arra, hogy ezt a mulasztást pótoljam. Mégis meggondolandó ez az alvégperspektíva kétfelől is: ha eléje gondoljuk a többszázados, félig-meddig valóban az európai nagykultúrák „peremén” felvirágzott magyar irodalmat, sokáig állam nélkül, „nemzet” nélkül, a történelmi erőknek a peremére, ha talán nem is az „alvégre” szorítva, a történészeket kérdezzük meg: a négyszázados Habsburg-uralom alatt mikor nem volt a magyarság a birodalom peremén?

 

Persze a XX. században élünk, globálisan. Király maga mutat rá, hogy a peremre, a történelem alvégeire szorítottság nemcsak a nemzeti identitás kivívásáért vállalt „etikus” küzdelmet indukálja, hanem nem is az „alvég”, inkább az alvilág mélyéből kitörő „thalamus”-szenvedélyeket is. Pedig lehet még szomorúbb is: nemes törekvések és alantas szenvedélyek helyett közöny, elfásulás, a harc minden formájának feladása, vegetatív és mégis dekadens létezés.

 

Szabó Dezsőre visszatérve, Király több jelentős motívummal dokumentálja ennek a peremvidéki, „alvégi” mentalitásnak a meglétét: xenofóbia, város- és civilizációellenesség, falumítosz, individuális és kollektív utópiák; innen kerül ki regényeinek néhány kulcsmotívuma: gyermek- és állatképzetek, haláltudat (tenger és temető) – nagyon is erősen figyel az alvégeken való elnyomorodás, a hetedíziglen való eldurvulás tüneteire. Mindezt annak a bizonyítására, hogy Szabó Dezsőben ott élt és hatott ez a különleges antiimperialista, peremvidéki s ezt a helyzetet megrázóan átélő mentalitás. Többet minderről csak akkor mondhatunk, ha a szaktudomány a vizsgálatot az egész korszakra kiterjeszti.

 

A Szabó Dezső-kérdés, a mostani pörújítást is beleszámítva, egy régebbi eszmei vonulatnak is új állomása. Még emlékezhetünk a húszas évekből a francia Julien Benda könyvére, amely már címében is provokatív volt: Az írástudók árulása – s amely az első világháború lehetőségét, borzalmait és rombolásait mint valami előkészítőknek, későbbi szóval „szálláscsinálók”-nak, az írástudóknak, tehát a szellem embereinek, íróknak, filozófusoknak, történészeknek a terhére óhajtotta róni. Ők teremtették meg a talajt, amelyen a történelmi katasztrófa kibontakozhatott. Nem is egészen két évtized múlva lezajlott a még borzalmasabb katasztrófa, és a vád is megismétlődött, megint az „írástudók” váltak felelősökké – és az emberi elmével alig felfogható borzalom záró láncszemévé vált egy hosszú, ördögi folyamatnak, amelyet Lukács György próbált utánarajzolni Az ész trónfosztása címen. Inkább az eredeti címet idézem, amely beszédesebb és vádlóbb: Die Zerstörung der Vernunft, itt már rombolásról, kártékony tevékenységről van szó, s a „Vernunft” a németben sokkal jelentékenyebb, bővebb jelentésskálát fog át, nem adekvát pusztán „ész”-szel fordítani. Ez pedig nem csupán lexikális kérdés. Az egész koncepció mögött súlyos világnézeti és történetfilozófiai kérdések húzódnak meg. És ahogy a „Vernunft”, ugyanolyan problematikus jelentéstartalmú az „irracionalizmus” is, és még sokkalta problematikusabb az, hogy mindkettőnek az egymással folyó harcban történelemformáló erőt, áldást vagy átkot óhajtanánk tulajdonítani. És még ha elfogadnánk is a több mint egy évszázadon áthúzódó, folyamatos, romboló „irracionalizmus” lehetőségét, vajon tovább jutottunk-e annál, amit János evangéliuma mond: „Kezdetben vala az ige, és az ige testté lőn”?

 

Vagyis: irracionalizmus (esetleg antiintellektualizmus) és „ész”, Vernunft közötti dilemmában kell-e gondolkodnunk, és Szabó Dezsővel együtt egész korszakokat és folyamatokat a vádlottak padjára ültetnünk? Milyen hatalma van a „Vernunft”-nak a történelem irányításában vagy befolyásolásában? „Istentelen frigy van közötted, ész és rosszakarat” - ezt ugyan csak költő mondja, de benne van a kétely: több ezer év világtörténetének ismeretében legalább egy ellenpéldát kellene találni, ahol az „ész”, a „Vernunft” meg tudta akadályozni államok, nagycsoportok hódításvágyát, népek és nemzetek egymás iránti gyűlöletét, patologikus tömegerők vagy patologikus-cezaromániás vezérek tombolását. „Vernunft” és affektív erők közt nincs közvetlen kapcsolat. Ezúttal mindebből az a fontos: mit lehet a magyarságot is sújtó kollektív téboly felidézéséből az írók, a filozófusok, még közelebbről Szabó Dezső nyakába varrni?

 

Arról még lehet vitatkozni, hogy Szabó Dezsőben az emberi alkat fogyatékosságai, a „thalamus-emberség” eltorzították-e eszmei tisztánlátását, és ha igen, milyen mértékben. Az azonban már vitathatatlan, hogy a torzulások teljes mértékben kiütköznek, mihelyt az írót vesszük szemügyre, a szó szűkebb és közelebbi értelmében. „Nem is igazi író” - mondja róla Király -, inkább publicista. De ha az életmű adottságait nézzük, különösen az indulástól a pálya derekáig, meg kell látnunk a valódi szépírói képességeket is, amelyeket az a tragikus sors ért, hogy nem tudtak soha tisztán érvényesülni. Afféle „rövidzárlat” lett az uralkodó; az a distancia, amely az élmény egyediségén való túllépést, a nagy teremtő hangulat kiforrását jelenti, ez hiányzott, mégpedig egyre növekvő mértékben. A tett igénye, amely a keletkezésben közrehatott, nem engedte, hogy hibátlan mű szülessen meg.

 

Pedig nemcsak a tehetség volt meg, hanem az igény is, elsősorban a nagyepikai alkotás igénye. Az első sikert, Az elsodort falut befejezett, majd befejezetlen nagyepikai alkotások követik, a nagyepikával vele járó totális társadalomátfogás igényével. Ismert dolgokat mondok: a nagyepikához kell valami, amit a szó nem mindennapi értelmében „nyugalom”-nak nevezünk: a homéroszi, a tolsztoji nyugalom. Mi sincs távolabb Szabó Dezsőtől – ha meglett volna, nem tudott volna viharokat kelteni.

 

Pedig Az elsodort faluban érvényesül egy alapvetően epikus szándék: az enciklopedikus jelleg. A mű a történelem és társadalom adott korszaka felől nézve az agónia enciklopédiája, az identitásvesztés és identitáskeresés panorámája. Király jól veszi észre, hogy a „kulcsszó” benne a „halál”, sűrűn előbukkanó változatokban.

 

Az író ebben a nagyregényben is már nehezen tudja kordában tartani a művészi szándékok egyvelegét. A nagyepikus elsősorban és emlékezetben maradóan a nagy tömegjelenetekben és tablókban mutatkozik meg: az Ilona-nap, a tivornyába forduló temetés, a háborús Ungvár körképe, az újgazdagok pesti lakomája. Ha némi felhangokkal is, de itt még az epikum közegében marad. Merőben más művészi szándék diktálja a regény irodalmi kulcsbetéteit; itt eleve már torzítani akar. Ami benne még mint pozitív, de megint betétszerű szépírói elem megemlíthető, az a vitalizmus átlírizált áradása s a sokat emlegetett, spontánul ömlő, teljesen az expresszionizmus dinamizmusában született egyedi, de persze a nagyepikai műfaj kereteit megint csak feszegető egyedi nyelv.

 

Végül is az „író” méltatásáért az elvi-eszmei oldalhoz kell visszatérnünk. A nemzeti identitástudat védelmében harcolni kell, erőt bevetni, mozgósítani. Át kell élni a nemzeti identitástudat lényegét, a hozzá való ragaszkodást, ez pedig már eleve nem intellektuális folyamat, mélyebben ülő tendenciák éltetik. Farkas Miklós háromszoros „magyar vagyok”-ja ezt az elemi kötődést kiáltja ki. A nagy ügy érdekében affektív erőket kell mozgósítani, közkeletű szóval agitálni.

 

Szabó Dezsőnek, ha emberi gyarlóságaitól és a kivitelezés gyakran kárhoztatható változataitól eltekintünk, mégiscsak érdeme az, hogy egész íróságát ennek a mozgósításnak a szolgálatába tudta állítani. A féltés, a gyűlölet, a leleplezés nagy színjátéka zajlik ebben az életműben, de talán föltételezhetjük azt is, hogy valami mély „primum movens”-ként ott dolgozott a szeretet is. Volt mit szeretnie és féltenie. […]

 

 

Alföld, 1987. 2. sz.

 

 

 

 

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 356-362. o.)