In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(III.) A MÉRLEGEN

Huszár Tibor interjúja

Bibó Istvánnal

[…] [Féja Géza, Kodolányi János, Németh László, Sinkó István] ilyen irányban tett és elítélt állásfoglalásai lényegében Szabó Dezsőre mennek vissza. Az ő frazeológiájában gyakran szerepel – a híveiében kevesebbet – a faj kifejezés, de ez nem volt a szó biológiai vagy antropológiai értelmében vett fajelmélet, hanem amit ők magyar fajnak akkor neveztek, az mai terminológiában egyszerűen a történetileg kialakult magyar etnikum, úgy, ahogyan az a X. századi nagyméretű szláv beolvadástól a XIX. századi nagyméretű német és zsidó beolvadásig fennállt.

A Szabó Dezső-i álláspont lényege az, hogy a magyar nemzet azzal az asszimilációval, amelyet a hazai német polgárság és értelmiség az egész zsidóság körében oly sikeresen folytatott, „elrontotta a gyomrát”, s ennek eredménye egy zsidó túlsúly a gazdasági életben, és egy sváb túlsúly – főleg az 1919-ben kezdődött keresztény kurzus óta – a hivatali és politikai életben, és mind a kettő a szellemi életben. Szabó Dezső heves indulattal és pokoli gúnnyal kezelte az egész témát, s a svábok ellen mindig hevesebb indulattal, mint a zsidók ellen. […]

Szabó Dezső álláspontja, amiről fentebb már szóltam, összes elágazásaival egyetemben speciálisan magyar jelenség és magyar tényekre vonatkozik: a magyar fejlődés zsákutcáiból ered, s azokat értelmezi tévesen, de nem rosszhiszeműen; vannak benne ideológiai jellegű elemek, de távolról sem olyan egyetemes igényű, és minden tévessége ellenére sem éri el az igazi antiszemitizmus gyilkolásba és nihilbe vezető perspektíváját. Nem is a szó tömény értelmében vett antiszemitizmus, hiszen a zsidóknak nem tulajdonít egyetlen központi szerepet: elsősorban az érzékenységüket sérti meg.

Legnagyobb veszélye is speciálisan magyar szempontból van: egyrészt az „aránytalanságok” valódi okának, a magyar társadalmi fejlődés elakadásának elleplezése, másrészt a befejezett vagy befejezéshez közeledő asszimiláció megakasztásában rejlő nemzeti öncsonkítás, amint azt legújabban Szabad György megfogalmazta.¹ tényleges politikai érvényesülésre sohasem volt eshetősége: hogy vajon mi lett volna, ha a negyvenes évek végén az ezt az álláspontot valló Magyar Közösség uralomra jut, nehéz kiszámítani, de elég valószínű, hogy programjuknak ez a része hamarosan teljes kudarcot vallott volna.

Következő, még enyhébb fokozat az, amit érzelmi antiszemitizmusnak lehetne nevezni: az, hogy számos ember érzelmi, temperamentumbeli okokból nem szereti a zsidókat, minden ideológiai vagy társadalmi indoklás nélkül, egyszerűen egy sor zsidónak minősített magatartásforma miatt. Ez önmagában semmivel sem súlyosabb, mint a németekkel, portugálokkal vagy japánokkal szemben megállapított hasonló általánosítások vagy ellenérzések, csak éppen a zsidókban ezek felkeltik a lenézések, üldözések és irtások egész komplexumainak a képét. Okos ember senkivel szemben, nagyon lelkiismeretes ember a zsidókkal szemben különösen nem rögzít túlságosan ilyen általánosításokat és érzelmeket, de nem lehet mindenki végletesen okos és lelkiismeretes.

A Parasztpárt és a népi mozgalom egyes személyiségeinél jelen volt a Szabó Dezső-i álláspont, de ritkán úgy, hogy ez az úri uralommal való szembenállást a legkisebb mértékben csökkentette volna. Ezzel szemben a Parasztpártban elég általánosan, főleg éppen a parasztszármazásúak között, jelen volt valami, amit egyáltalán nem neveznék antiszemitizmusnak, hanem inkább etnikai idegenkedésnek.

¹ A társadalmi alakulás folyamatának előrehaladása Magyarországon (1849-1867). Valóság, 1976/5. sz., 1-15. o.

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 311-312. o.)