In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(III.) A MÉRLEGEN

ILLÉS ENDRE

Szabó Dezső

Szabó Dezső írásai a pamflet és a plakát ikercsillagzata alatt formálódtak. Van egy novellája – A fordított kukker. Egy kisfiú úgy szabadul a családi élet poklából, hogy amikor a részeges apa dühöngeni kezd, ő szeméhez illeszti ócska kukkerét, s ami az előző pillanatban még viharzó szenvedély volt, a megfordított kukker segítségével szánalmas komédiává torzul. A fordított kukker nemcsak eltávolítja a valóságot, egyben törpévé is nyomorítja. A menekülésnek ez a különös módja lassanként teljesen átalakítja a kisfiú testi és lelki látását. Az otthont, az iskolát, az utcát, barátait és ellenségeit azontúl úgy látja, még ha nincs is kezében a kukker, mintha fordított látcsövön nézné őket. A világ kicsivé, nevetségessé, semmivé zsugorodik.

Egy fordított kukker teremti meg Szabó Dezső pamfletpanoptikumát is. Ez az írói látása. Így szemléli az életet, a világot, hőseit és eszméit, s ha akarja, egyetlen átbillentéssel bolhacirkusszá silányítja az egészet. Akit az előző pillanatban még hősnek véltünk, a következő villanásban már csak hőscincér.

De ez a pamfletlátás írásainak csak egyik fele. Szabó Dezső meg is fordítja a kukkert, és az engedelmes nagyítólencsék azon nyomban félelmetes izomzatú, döngő léptű, mesebeli óriás hősöket varázsolnak elénk. Plakátokat. Sajnos, többnyire, emberek helyett.

Ez a kétfelől megközelített és kétféleképpen ábrázolt világ fortyog és dagad, keveredik, birkózik és ölelkezik regényeiben, novelláiban, tanulmányaiban, naplóiban, szatíráiban, minden jegyzetében és glosszájában. Az egyik oldalon üstökösfényű zsenik, a föld és a szülőfalu fenyőmagas, hótiszta fiai és lányai, a romlás és rontás gyönyörű, buja, szép és szánandó virágai állnak, míg a túlsó oldalon, szemben velük, varangyok és poloskák. Ez a kettős rétegződés Az elsodort falu, a Csodálatos élet, a Segítség!, A kötél legendája szerkezeti titka. Átlátszó titok. S milyen jellemzők novellásköteteinek címe is: Ölj! - Jaj! - Tenger és temető.

Mintha taszítana ez az író. Pedig ezreket és tízezreket vonzott, lelkes olvasókat. Lelkeseket, majd kihűlőket. Szabó Dezső sikerét a húszas évek magyarázzák, a vesztett háború, az örvényekben alámerülő haza, a nemzeti sors és tragédia irracionális magyarázata. A faji öntudat ébresztése, a romlatlan falu mítoszának hirdetése – ez volt a programja. Figyelemre méltó, szép tanulmányt írt Tristan Corbière-ről, erről a jelentős és elfeledett francia költőről: az „én” betegségét ostorozta költészetében, megindító szorongással, saját magát féltve minden betegségtől és különcségtől. Idéznem kell ebből a tanulmányból, mert filozófiáját mondja ki benne. - „Eddig azt mondtam: vigyázz, hogy minden percben önmagad légy. Az élet nemessége a különbözés. És most azt mondom: amíg magad akarsz lenni, nem magad élsz, hanem egy mesterkélt lény vagy, akit gőgöd teremt. Az embereket éld meg egészükben a szeretet vagy a gyűlölet intuíciójával. Légy elfogult, mert csak az elfogult él és cselekszik.”

Elhanyatlott író. De mindenképpen beletartozik a két háború közt élő és nyíló magyar prózába, a történetébe.

Művei sorsukra hagyott szélmalmok, Don Quijotéjuk meghalt. Hatalmas avarban gázol, aki írásait ma olvassa. De ebben a vérét vesztett, elsápadt világban még zöldell néhány továbbélő bokor.

Mert a kegyelem óráiban szeretni is tudott.

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 310-311. o.)