In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(III.) A MÉRLEGEN

 

 

BORI IMRE

 

Az avantgárd Szabó Dezső

 

 

 

 

A magyar avantgárd mozgalmi jellegének kialakításában külön hely illeti meg Szabó Dezsőt, akinek munkássága 1912-1914 között avantgárd ígéretekkel volt terhes, s úgy tetszhetett, hogy a tízes évek elején oly erőteljesen kopogtató új törekvéseknek ő lesz a vezére. S ha vezére és szervezője nem is, de első programírója kétségtelen ő volt (Május, A Tett) „vezércikkeivel”. Azok a szövegek ugyanakkor, amelyeket a futurizmusról írt, és azok, amelyekben a futurista programot „magyarította”, árulkodóan vallanak az róról is, akiben éppen ezek a programok indították el vagy erősítették meg törekvéseket, amelyek metamorfózisok után beleépültek világhoz való viszonyát rögzítő gondolatrendszerébe. Szabó Dezső „magyar” sovinizmusa nyilvánvalóan Marinetti olasz futurizmusának színeit is viseli, mint ahogy Szabó Dezső „barbársága” is rokon vonzású azzal a barbarizmussal, amit a futurizmus hirdetett meg.

 

Fölöttébb tanulságos ugyanakkor a tény, hogy Szabó Dezső mégsem válhatott avantgardistává, s hogy az első találkozások után a magyar avantgárd és Szabó Dezső útja eltávolodott egymástól, minthogy egészen a húszas évekig valójában nem is beszélhetünk magyar polgári avantgárdról – a magyar mozgalmak egyik sajátos vonásaként. De sajátos képlet Szabó Dezső avantgardizmusa is, amelynek két összetevőjét jelölhetjük meg ezen a helyen: egyfelől spontán expresszionizmusára hivatkozhatunk, amely a magyar szecessziós prózából alakult ki, hiszen annak stílusromantikáját vitte tovább és fejlesztette expresszionisztikussá, másfelől pedig futurisztikus programjára, melyet az olasz futurizmus gondolataiból kölcsönzött és fejlesztett tovább. Tény azonban, hogy Szabó Dezső volt az első magyar író, aki tudatosan vállalta és hirdette azt az „új” irodalmiságot és társadalmiságot, amelyeket a tízes évek új viszonyai reveláltak Magyarországon.

 

Első futurizmusról szóló írásában még bizalmatlanul szemléli a mozgalmat, s azt a gesztust ismétli meg, amelyet a nyugatosoknál már láttunk, amikor kaján , kíváncsisággal elegy felsőbbrendűség-tudattal szólnak a futurizmusról. Szabó Dezső is szükségesnek tartja megemlegetni, hogy F. T. Marinettinek Le futurisme című dedikált regényét a zsibvásáron vette „egy XVIII. századi érzékeny-morális regénnyel... és Szt. Ágoston szabadakaratról szóló munkájának egy XVI. sz.-beli fordításával együtt”, ismertetését pedig azzal a konstatációval kezdi, hogy „zöldebb és vadabb fiatalságot még nem nyomtattak könyvvé”, melynek „a legszelídebb mondata is delíriumos kiáltás, és maga az olvasás is gyulladásba hozza az ember füldobját”. Amikor azonban vizsgálódni kezd, megértése is hangot ad, s meglátja Marinetti írásában, amit oly tekintélyes magyar kortársai nem láttak, az összefüggést az európai avantgárd XIX. századi ősmozgalmával, a francia szimbolizmussal. Jól érzékeli például, hogy a futurizmus abból a talajból nőtt ki, amelyből előtte a szimbolizmus is, s hogy ez az „izmus” is a polgári világkép alakulásának a kifejezése, és így szükségszerűségét is észreveszi. Divat helyett oksági viszonyokat fedez fel a mozgalom jelentkezésében, s nyilván közrejátszott ebben, hogy Szabó Dezső valóban a „franciatanárok legképzettebbike” volt Magyarországon, akinek érdeklődési köre, ismeretanyaga frissebb, mint azoké az róké, akik a század elején léptek fel.

 

Első, lényeget érintő mondata Marinetti mozgalmáról pontos: „De érdekes, mint sok száz fiatalembernek a lelkiállapotja, s voltaképp nem más, mint Zola-féle naturalizmusnak, a Whitman-Verhaeren-féle dinamizmusnak és a Baudelaire-féle paroxizmusnak az új, fokozott kiadása...” Konstatálja ugyanakkor, hogy a futurizmusnak nincs programja, csupán „tartalma” van, s ezt Marinetti szavaiból így olvassa ki:

 

„Minden, ami volt, ami már tegnapi: értéktelen dög, akadálya az életnek. El kell égetni minden könyvtárat, minden múzeumot, elpusztítani mindent, ami szép, nagy vagy érdekes címen hozzánk belopta magát, csupaszra kell borotválni a világot minden múlttól, hadd nőjön az új élet. Az érő férfi legyen kegyetlen, ragadozó, soviniszta és a harcban lássa a fő célját. Minden megölt ellenség frissítő zuhany az életre...

 

...Csak a jövő az érték és csak a jelen perc az eszköz, ezt kell kizsákmányolni s egész élettel teremtővé tenni.

 

Kedvesen érdekes, hogy kiáltja át ezt a programot a pedagógiába: nyaktörési, kupánütési gyakorlatok, etc.

 

Mindig, mindenütt egész élettel alkotni és csak újat...”

 

Ezzel az írásával Szabó Dezső figyelme valójában már belekapott a futurista mozgalom programjába, s nem véletlen, hogy még ugyanabban az időben két ismertetésében reflektál az olasz futurizmus friss megnyilatkozásaira. Ezekben az ismertetésekben már nemcsak „igen érdekesnek” nevezi a futurista mozgalmat, hanem „végtelenül izgató témának” is, és egészen kategorikusan hirdeti: „annyi bizonyos, hogy a futurizmus egy új korszak, megfelelő alkat és művészet kialakulásának egyik előjele s fejlődése (mert 50 évre vissza határozott, folytonos nyomai vannak) tele van esztétikai és társadalmi érdekességekkel”. […]

 

Szabó Dezső, ezt követő írásainak tanulsága szerint, szinte lépésről lépésre halad nemcsak a futurista művészet interpretációjának területén, hanem eredményeinek termékeny birtokba vétele síkján is – egyelőre az elmélet vonatkozásaiban.

 

A Luciano Folgore verseskönyvéről írott recenziójában már jelentősebb helyet kapnak azok a mozzanatok, amelyek a magyar irodalmi gyakorlatban az időszerűek inkább. Az irodalmi csoportulások termékenyítő lehetőségeire hivatkozik, s a még alakot nem öltött expresszionista versigényt írja körül Folgore verseit jellemezve, hiszen az, amit itt Szabó Dezső az „akarat költészetének” nevez, már expresszionista költészet valójában:

 

„...Valóságos leydenipalack-költészet ez: a főeszköz Folgorénál is oly szavak és képek halmozása, melyek a lehető legintenzívebb energiával irritálják a tartalmat. És ez természet: egy költészet, mely az akarat költészete kíván lenni, oly eszközökhöz kell, hogy nyúljon, melyek magukkal ragadó életáramot visznek az olvasó idegeire...”

 

Szabó Dezső írásaiban dereng fel tehát először annak lehetősége, hogy a magyar irodalomban is elképzelhető lenne egy futurista jellegű költészet, s az is kitetszik az írásokból, hogy Szabó Dezső készülőben van arra is, hogy egy ilyen irodalom szükségszerű létezését elméletileg is megindokolja. Arra készül tehát, amit a Nyugat már nem tudott vállalni: az „új” magyar irodalom elfogadására és meghirdetésére, egy új irodalmi tábor alapítására, abban a titkos reményben, hogy ő lesz vezére – pártot ütve a Nyugatban a Nyugat ellen.

 

Felébredt lelkesedésének legjelentősebb eredménye a Nyugat 1913-as évfolyamában megjelent, A futurizmus: az élet és művészet új lehetőségei című tanulmánya. A hozzá fűzött jegyzete szerint Marinettiről külön tanulmányban akar szólni, ismertetve az olasz futurizmus törekvéseit. A publikált tanulmány viszont „az olasz futurizmust csak mint egy nagy történelmi folyamat egyik jelenségét” tárgyalja.

 

Pretenzióit és eredményeit tekintve is fontos tanulmánya ez Szabó Dezsőnek, hiszen a magyar irodalomban szokatlan módon és ritka jelenségként az általánosítás igényével, az egyetemesség szempontjából vizsgálja témáját; a kor „lelkét” veszi szemügyre, s abból olvassa ki „az élet és művészet új lehetőségei” kutatásának a szükségességét. Látszólag csak továbbmondja ebben a tanulmányában azokat a gondolatokat, amelyeket 1911-ben, a francia szimbolistáknak szentelt tanulmányaiban fogalmazott meg. Ezekről viszont Komlós Aladár állapította meg, hogy ekkoriban Szabó Dezső „kritikai felfogása még alig különbözik a folyóiratban uralkodó felfogástól”. Valójában azonban Szabó Dezsőnél a hangsúlybeosztások már nem pusztán a gondolatok árnyalatbeli különbségeit hozzák, hanem egy új szemlélet körvonalait is, amely végeredményben a futurizmussal való találkozásban szilárdul meg, s kapja határozott irányát. Nyilván nem véletlen, hogy Verlaine-esszéjében már egészen közel jár az avantgárd társadalmi alapjainak meghatározásához: „Rousseau-tól kezdve az irodalom fokozatosan halad a teljes anarchia kifejlődéséig. De kell-e ezért jajgatni? Nem a szociális élet szükségszerű öntermékenyítő folyamata ez? Mint a legszociálisabb jelenségben: a nyelvben, úgy a társadalomban is minden egyéni kezdeményezésből ered” - írta. A futurizmus viszont egyfelől ennek az „anarchiának” a kifejeződése, másfelől pedig az expresszivitással kopogtató tendenciák – ezekkel párosulva – ennek az anarchiának a túlhaladását is jelenthették, amihez azonban Szabó Dezső gyakorlatilag már nem jutott el, hiszen a magyar expresszionizmus más utakon járt. S az is jellemző, hogy 1914-ben, a fiatal Zola levelezését kommentálva, az expresszionizmus igényét rögzíti.

 

Ahol tehát legtöbb kortársa a divat szeszélyét látta csupán, ő vastörvények uralmát érzékeli – korának megértésére törekedve. Következésképpen már nemcsak jelenségként regisztrálja a futurizmust, hanem azokat az okokat is figyeli, amelyek olyan irányzatoknak, mint a futurizmus is, megszületésében szerepet játszottak. S miközben a szükségszerűség törvényeit kutatja, a magyar irodalomban elsőként az „izmusok” művészetelméleti megalapozására tesz kísérletet, és profetikus előrelátással azt is kielemzi, hogy a magyar irodalomban az izmusoknak a forradalmi mozgalmakkal lesz szövetségük, hiszen ő már ezeket forradalmi törekvések reflexeinek, művészi megjelenési formájuknak tartja.

 

A magyar esztétikai gondolkodás és társadalomszemlélet kellőképpen máig sem értékelt mozzanatát jelenti ez a Szabó Dezső-írás, amely a szimbolista költőkről írott tanulmányaival összefüggésben egy határozott rendszer körvonalait sejteti, s olyan nézőpontot kínál fel, amelyet mind a magyar polgári gondolkodás, mind pedig a marxista bölcselet megkerült, illetve elítélt. Szabó Dezső ugyanis a polgári fejlődés jellegét próbálja meghatározni, s ezzel a fejlődéssel összefüggésben magyarázni a múlt század második felének művészetét és a XX. század első évtizedének új törekvéseit. Nagy Péter szerint a francia szimbolistákról írott tanulmányaiban „tervszerűen az individualizmus egyre szélesebb térhódítását, az egyén egyre fokozódó elkülönülését, privatizálódását mutatja meg: a modern költő izolált a modern társadalomban, s ezért benne egyre erősebb lesz a különbözés beteges szüksége. S ha vulgarizált formában is, de úgy látja, hogy ennek az izoláltságnak, a különbözés keresésének az alapoka a kapitalizmus és a kapitalista társadalmi, irodalmi viszonyok; már itt azonosítja a kapitalizmust a szabadversennyel, a szabadversenyt a demokráciával...” Nyilván ezért kap gondolata a futurizmusba is, amely „irányt” jelent ebben a világban, s az adott helyzet túlhaladásának ígéretével is kecsegtette. […]

 

[…] a lehető legtermészetesebb volt, hogy a magyar avantgárd „mozgalmi” folyóiratában, A Tettben ő írja meg az első szám programcikkét, Keresztelő címmel. Teli torokkal, öblös prédikátori látnoksággal megírt cikk ez, de mint minden Szabó Dezső-írásban, alapjában véve itt is a magára való tekintetet kell észlelnünk. Nem annyira Kassákék programját fogalmazza meg ugyanis, várakozásuk ellenére, hanem a magáét mondja tovább, variálja és gazdagítja, rontva-javítva rajta. Ám az, hogy mégis van egyezés Szabó Dezső írása és a A Tett elvei között, az egyes gondolatoknak, mozzanatoknak elsősorban véletlen találkozásából adódik. Szabó Dezső 1915-ben már külön pályán futó bolygója a magyar irodalomnak, akire erősebb vonzást már nem lehetett gyakorolni, s így alapjában véve már ekkor magányos bölénye is az irodalmi mozgalmaknak. Szabó Dezső és a magyar avantgardizmus találkozhatott ugyan, de kapcsolatuk nem lehetett tartós, hiszen útjaik már ekkor elváltak: Szabó Dezsőé jobboldalos jelleget kezdett mutatni. Tulajdonképpen Kassákéknak volt szükségük Szabó Dezsőre, hisz futurizmusról szóló írásaiból arra következtethettek, hogy mozgalmukkal rokonszenvező egyéniséggel lesz dolguk, aki a bennük csak vágyként üzenő szándékokat a magas irodalom nyelvén és szabályai ismeretében megfogalmazza majd. Szabó Dezső destruktív szelleme vonzotta őket, s így lett Szabó Dezső nemcsak A Tettnek, hanem egy kicsit a magyar avantgárd hőskorának a „keresztapja” is, hiszen még a „tett-gondolatot” is, miként jeleztük, az ő írása vitte a köztudatba, éppen a futurizmusról értekezve. […]

 

 

 

Az expresszionista Szabó Dezső-írás

 

 

Szabó Dezső volt a magyar irodalom első s immár teljes érvényű expresszionista írója, s úgy tetszhetett, hogy a tízes évek elején ő lesz vezére és szószólója azoknak az új törekvéseknek, amelyek a Nyugatban már nem találtak otthonukra, bár ott jelentek meg, szemléletbeli és magatartásbeli vonásaik különbözőségei ellenére is. Szabó Dezső frissebb és „modernebb” tájékozottsága, szenzibilitásának fogékonysága, írói temperamentumának felfokozottsága és túlfűtöttsége szinte predesztinálta arra a szerepre, amelyet azután Kassák Lajos töltött be a magyar avantgárd mozgalomban. Az ifjú magyar irodalomnak azonban így is ő volt az első vezére, függetlenül attól, hogy mint Ady a „holnaposokat”, ő is már vezérsége első pillanatában megtagadta híveit. Fogékonysága, világképének betájoltsága tette lehetővé, hogy a futurizmusban figyelemre méltó jelenséget lásson, többet, mint amennyit proklamációinak rikító felhangjai mutattak. Nem véletlen tehát, hogy Szabó Dezső monográfusa, Nagy Péter éppen a futurizmusról írott Szabó Dezső-tanulmány kapcsán arról beszélhet, hogy az „egy nagyon modern és nagyon jellemző életérzés kifejezése: a hiányé, a betöltetlenségé”, hogy „meghaltak az istenek, kiürült az emberek világa, új tartalomra van szükség...” Ez a gondolat van ugyanis Szabó Dezső expresszionizmusának mélyén is, mindazokkal a konzekvenciákkal egyetemben, amelyekkel el-eljátszott ugyan, de nem vállalhatta őket, hiszen a munkásmozgalomtól s annak forradalmi szárnyától távol állt, bár magától a szociális gondolattól nem idegenkedett. Kiderült azonban, hogy az érzéseknek azt a „betöltetlen terét”, amelynek létét felismerte, valójában a Szabó Dezső-i ideológiával meghódítani és benépesíteni nem lehetett, minthogy Kassák mozgalma is csak 1916 után, tehát a forradalmi hullám erősödésének idején tölthette be.

 

Szabó Dezső expresszionista volt tehát, de neve még nem volt a magyar irodalomban annak az életérzésnek, amely burjánzó vegetációjával prózájából üzent Én-központúságát körülfolyva. Kezdetben ugyanis Szabó Dezsőnél egészen egyértelműen a maga „teljes élete” volt expresszionizmusának alanya és tárgya is, azokban a rövidebb szövegekben, amelyeket a Nyugatban jelentetett meg. […]

 

Szabó Dezső expresszionista irodalmában két, aránylag könnyen elhatárolható szakaszt különböztethetünk meg. Az első, harmonikus expresszionizmusa kb. 1916-ig tart, s a Passió című novellájával zárul, amely Móricz Szegény emberek című nagynovellájának méltó párja. A másik 1916 után, regényírói kedvének feltűnésével kezdődik, amikor is „a kor formanyelvét elszakította szociális tartalmától, és helyébe a fajeszme aktuálisabb tartalmát öntötte”: „...Átvette az expresszionizmus erőkultuszát, dinamikus nyelvét, merész és magukkal ragadó hasonlatait, dübörgő férfias pátoszát, az expresszionista életérzés extatikus kitágulását, kedvenc kifejezése a >>megtárulás<<, az >>átzuhogó élet<<. A felkeltett és a fehér izzásig hevített vitalizmust nem engedte külön, egyéni utak kitobzódása felé, hanem a kollektívum, a magyar fajiság szolgálatába akarta állítani...”

 

Viszont regényeinek oly jellemző fiaskója bizonyítja, hogy a faji eszme végeredményben csak az egykori kortársak szemében látszott kitölteni a „kiürült világ” térségeit. Valójában már Az elsodort falu is gondolati üresjárat, amelynek néhány költői erővel megírt részlete bír a látás és a kifejezés vonatkozásában expresszív erővel. Gondoljunk a[z] első kötet tűzleírására, vagy a regény zárójelenetére, amelyben Szabó Dezső expresszionista festői modora erejében mutatja magát:

 

„...Növekvő gyorsasággal rohant az ős szálfák és mohos sziklák között. És amint futott s mind magasabbra került, a rémület elolvadt benne, mint egy elfelejtett álom. A megmozdult izmok gőgös éneke roppant erő tudatával duzzasztotta mellét. Lassanként úgy érezte, hogy ő megelevenült társa a dermedt óriásoknak, hogy lábai mérföldköveket lépnek, s ha meglódítana egy sziklát, mindent elzúzó zuhanással rohanna rá az emberek életére. Futó lábai földrefeszülése olyan jólesett, mint hatalmas nyers hús rágása. Úgy érezte, hogy haja a fák mérhetetlen üstöke közt lobog, hogy karjai végtelenné nyúlnak, át az erdő zord szövedékén, s készülnek belekapni az idő zúgó kerekeibe. Hogy mellében, mint roppant vulkán kohójában, egy óriási tüzes szó, egy még el nem kiáltott, minden életet megmondó szó feszeng, és ha az ki fog csendülni belőle, egyetlen hatalmas áramba fog sodródni minden szív és minden akarat...”

 

Expresszionizmusának ereje ennél nem is futotta többre, hiszen azt a bizonyos „óriási tüzes szót” (az expresszió talán legszemléletesebb magyar megfelelője ez!) valójában nem tudta kimondani, hiszen útja, ideológiai változásai éppen ennek a lehetőségnek elvesztését hozták. Ugyanis kezdetben „az emotív szocializmus” elveit hirdette, az expresszionizmusban oly élesen felvetődő szociális mozzanattal is kapcsolatot tartott, hiszen az expresszionista életérzést szülő tagadással párhuzamosan, majd pedig mind erőteljesebben egy másik világnak az igenlése is adott, az, amely a munkásosztály harcaival fonódott össze az „ember” és az „emberiség” fogalmának sajátos szintéziseként. Szabó Dezső pályája tehát a tízes évek elején érinti ezeket a mozzanatokat (nem véletlen, hogy ő írja A Tett bevezető cikkét!), s így táplálhatta fel expresszionizmusát is, de el is távolodott nyomban tőlük, hogy „egyéni útja” egy sajátos meddőségbe torkolljon. Jellemző lesz, hogy Szabó Dezsőnél az expresszionizmust előhívó, társadalmiságra reagáló szemlélet a tízes évek második felében, különösen pedig a húszas években olyan nagy mértékben ellenkező előjeleket kap, hogy stilisztikáján kívül szinte semmi sem emlékeztet már azokra a közös társadalmi gyökerekre, amelyekből a magyar expresszionista irodalom sarjadt. […]

 

 

 

 

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 298-305. o.)