In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(III.) A MÉRLEGEN

 

 

FÉJA GÉZA

 

Szabadcsapat

 

 

 

 

[…] Az igazi mutatvány azonban Szabó Dezső maradt. Vatermörder-gallérba szorított tokája vereslett, és akár az előadói dobogón, élénk taglejtés kíséretében harsogta próféciáit. Sohasem hiányzottak a rajongva ámuló hallgatók, olykor egy-egy író is asztalához ült, mert ne tagadjuk, fénykorában legalábbis érdekelt mindenkit. Sokszor vitázott véle Kosztolányi, olykor fölkereste Szabó Lőrinc. Mécs László mindig tisztelgett nála, ha Pestre jött. De milyen véleményeket táplált kortársairól? A prózaírókat általában nem kedvelte, a költőknek úgy-ahogy megirgalmazott. Móriczról egy ideig jó véleményt mondott, utóbb igaztalanul megtámadta. A fiatalokat eléggé lenézően kezelte. Erdélyi Józsefet pályája kezdetén titkárnak alkalmazta: soha rátermettebb emberre nem bízhatta volna titkait. Viszonyukat úgy jellemezhetném, hogy két dudás került egy csárdába. Faggattam Szabó Dezsőt, hogy miért Erdélyire a választása?

 

-Kovakövet meg acéldarabot hordott a zsebében, az utcán leguggolt, szikrát csiholt, úgy gyújtott rá. Ezért vettem védőszárnyam alá.

 

-De miért következett meghasonlás eléggé rövidesen?

 

-Erdélyi folyton a verseit olvasta fel, és alattomos oldalpillantásokkal leste hatásukat. Torkig voltam a verseivel, és figyelmeztettem: „Fiam, a verseidnél jobban érdekel emésztési tevékenységem. Mégis, ha szüntelen ilyen irányban érdeklődnél, kitenném a szűrödet. Még inkább kiteszem, ha verseiddel kínzol.” - Ekkor megsértődött, és távozott.

 

-Mit tart a verseiről?

 

-Ízük a nyers sóskára emlékeztet.

 

Erdélyi csakugyan feladta titkári állomását, és városszerte a Mester ellen acsarkodott. Szabó Dezső később sem méltányolta Erdélyi egy ideig fölfelé ívelő költői pályáját. Rendszerint az első benyomás döntött nála, ezért mindvégig műveletlen lírai vadalanynak tartotta.

 

Szabó Dezső közlése szerint egy ízben, még egészen fiatalon, meglátogatta József Attila. Tény, hogy íróasztalán feküdt első kötete saját kezű ajánlásával. A Segítség! Tragikus sorsot ért fiatal költőjének, Baczó Mózesnek József Attila az egyik modellje, a másik magam volnék. Az újabb nemzedékből Szabó Lőrincet és Mécs Lászlót becsülte legtöbbre. Szabó Lőrinc korai verseit szerette, olvasottságát dicsérte. Mécset pátosza révén rokonának tartotta, nem vette észre hangjának egyre hamisabb csengését, ám mentségére szolgál, hogy ezt önmagánál sem észlelte. Méccsel szemben fönntartása is akadt:

 

-Hiányzik az életéből egy nagy szenvedély vagy szenvedés, hogy igazi költő váljék belőle... Szenvedély... szenvedés... -tette hozzá -, a kettő körülbelül egyre megy.

 

Ebben a tekintetben helyesen ítélt. A jól induló Mécs László egyre elvontabbá, vérszegényebbé vált, első kötetének, a Hajnali harangszónak üde bongásából mesterkélt üveghang, Üveglegenda lett.

 

Kortársai közül mindig különös melegséggel emlegette Ignotust, nagy szerkesztőnek tartotta, s elmondotta, hogy ungvári tanárkodása idején milyen sokat jelentettek neki elismerő, biztató levelei. Annál inkább gyűlölte Babits Mihályt, mindennémű írói jelentőséget el akart vitatni tőle. Dante-fordítását félreértésekkel telítettnek ítélte, annak idején állítólag tanulmányt küldött erről a Nyugatnak, de nem közölték, Babits azonban hosszú, magyarázkodó levéllel kereste fel, és azóta kitartóan ellene dolgozott. Egyedül Tóth Árpádról nyilatkozott mindig a legnagyobb elismeréssel és ellágyuló szeretettel. Nem érintkeztek ugyan, nagy néha találkoztak az utcán, ám ezekről a véletlen összeakadásokról napokig mesélt őszinte meghatottsággal. Tóth Árpád emberi és költői tisztasága előtt még ő is mélyen meghajolt. Tamási Áron Szűzmáriás királyfi című regényét durván megtámadta, ám nemsokára maga kereste a békülést, össze is ültek a Philadelphiában. Tamási Méltatlan karcolat egy oroszlánról címen beszámolót írt együttlétükről férfias önérzettel, emberséges hangon, elegánsan forgatta kardját, illetve pennáját, mégis, írásának utolsó mondata nem gyógyuló sebet ütött Szabó Dezsőn: „Nőnek kellett volna születnie, hogy igazán nagy lehessen.” A kard, illetve a toll hegye pontosan talált, Szabó Dezső alkata csakugyan asszonyos volt. Ám megállapításunkat fogalmilag vissza kell helyeznünk korába, tehát a harmincas esztendők világába: a letűnt úri-polgári társadalom hisztériás asszonyaihoz hasonlított. Hiúsága vetekedett az egykorú úrhölgyekével, és távolról sem elégedett meg a szellemi dicsőséggel. Ismeretlen okokból férfiszépségnek vélte, és asszonyosan kellette magát. Már túlhaladta negyvenedik évét, midőn el akarta hitetni vélem, miszerint egy ifjú leány főiskolásnak nézte. Figyelmeztettem, hogy egyre több ősz szál vegyül göndör, szőke hajába.

 

-A napfénytől majd visszaszőkülnek – jelentette ki.

 

-Azt lesheti – válaszoltam. Erre irtózatos dühbe gurult.

 

Tudott szép emberi indulatokat játszani, de ha mérgei áttörték a belső nyúlgátakat, hisztérikus vijjogásba csapott, rikácsolt, arca eltorzult. Az önuralom és a szemérem hiányzott különben sokrétű, színes alkatából. Az ügyészség a húszas évek elején súlyos vádat emelt ellene, első fokon hasonló ítéletet kapott, de a feljebbvitel során fölmentették, tehát az eljárást figyelmeztetőnek és ijesztésnek szánták. A főtárgyaláson kiesett hősi szerepéből, sírva védekezett. Különben is művésziesen tudott panaszkodni, egyéni bajait, anyagi zavarait olyan eltúlzottan jajveszékelte, hogy önkéntelenül az önmagukat sajnáló és sirató úri-polgári asszonyokat juttatta eszünkbe, kik a nagy sirám után bételt riszálással ringanak tova.

 

Az eszmékkel és az elvekkel szemben is „asszonyosan” viselkedett. Forró bujasággal dobta oda magát, s midőn egy-egy eszmébe beleszeretett, szenvedélyesebben hirdette megteremtőjénél, majd kiábrándult belőle, és kígyót-békát kiabált reá. Az utóbbi művelet azonban nem zárta ki, hogy némi idő múltán újabb szerelmi vallomást tegyen. A húszas esztendők elején keresztes hadjáratot hirdetett a „szabadkőmíves liberalizmus” ellen, annál inkább meglepett, midőn 1922 tavaszának egyik estéjén váratlanul kiugrott előadása menetéből, és ezt a nyilatkozatot tette:

 

-Az ne zavarjon minket, hogy a napi harcokban ezt vagy azt a csatakiáltást kell hallatnunk. Mégis a szabadkőmívesség és a bolsevizmus a jövőt kereső emberiség két arca. A mai Oroszország az emberiség holnapjának roppant műhelye.

 

Hasonló vélemény utóbb is kibuggyant belőle:

 

-A mai parlamentarizmus a demokrácia kijátszása, hacsak nem lábbal tiprása. Az igazi demokrácia a tanácsrendszerből nő majd ki.

 

Ifjú éveinek a forradalmisága parázslott fel a hamu alól? Bizonyára, ugyanakkor azonban megint asszonyos vonást árult el, a kacérkodást. Midőn a leghangosabban hirdetett valamit, szeretett az ellentétével kacérkodni, akár a „szépasszony”, ki azzal őrjíti lovagját, hogy mással is szemez.

 

Egy-egy sikerült előadása után közvacsorára vonult pillanatnyi híveivel, és majdnem kibújt a bőréből. A fehér asztal lapját csapdosta, dobálta magát székében:

 

-Ezer ember ünnepelt. Húszévesnek érzem magamat.

 

Vidéki primadonnára emlékeztetett.

 

Alkatából hiányzott a férfias tetterő és a vállalás szívóssága. Gyors, elsöprő sikereket követelt, nem alkalmazkodott a közösséghez, hanem a maga alkatát és elképzeléseit akarta egy egész népre erőszakolni. Romantikus politikai terveket szőtt, hasonló rendszereket épített, beléjük zsúfolta mindazt, ami jó és drága, az „egész látóhatárról” írt és beszélt, ugyanakkor semminémű politikai látóhatárral sem rendelkezett, a döntő világpolitikai erőket figyelembe sem vette. Mi lett, mi lehetett ennek a következménye? Hívei időnként betértek a Nagy Romantikushoz, megrészegedtek sűrűn adagolt italkeverékétől, azután jött a józanodás, a macskajaj, és rövidesen „jobb belátásra” tértek. Az ifjú nemzedékek sorra megkapták a Szabó Dezső-lázat, akár a heveny gyermekbetegséget, de egykettőre ki is gyógyultak abból. Nem tudott nemzedékeket nevelni, tartós tábort szervezni.

 

Midőn hívei szétrebbentek, kétségbeejtő csönd és magány szakadt reá. Az író ilyenkor fokozottan befelé tér, alkotásba menekül, művel igazolja magát. Szabó Dezső azonban most érezte belső ürességét. Addig volt igazán író, míg vidéken élt, s egyik kisvárosból a másikba dobták, ekkor még úszott az életben, élmények hullámai csapdosták. De mást is cselekedett, csakugyan gyönyörű könyvtárat „éhezett össze” a századfordulót annyira jellemző mohósággal, ugyanakkor aszkétikus szívóssággal fogadta be a nyugati kultúrát. Az első világháború folyamán könyvtárának az eladására kényszerült, az Eötvös Kollégium vette meg, ismertem a gyűjteményt, csupa jelentős műből állott, Szabó Dezső kiválasztó ösztöne tökéletesen dolgozott. Mindenképpen a vidéki tanárkodása idején gyűjtött anyagból élt, ám ez a tartalék egyre fogyott, s midőn ellepte a külső csönd, éreznie kellett a belső tárnák ürességét. Hiányzott belőle az erő és az alázat, hogy életét újrakezdje, inkább sértődöttségbe vonult, emberi és írói válságáért a „magyarságot” tette felelőssé. Úgy vélte, ha társadalmunk szüntelenül ünnepli meg hozsannázza, bizonnyal remekművek tömege szakad ki belőle. Törvényszerűen történt így: az önmagától menekülő, következetesen kifelé élő ember válságainak az okát rendszerint külső körülményekben keresi. Mindenekelőtt nyomorszínjátékkal akarta kötelességére figyelmeztetni nemzetét. Éppen ennek a mutatványnak az idején mentünk el Fábián Dániellel a Philadelphia előtt. Szokott helyén trónolt, ám egészen új jelmezben. Eddig sokat adott a jó megjelenésre, mindig divatosan szabott ruhában, hófehér gallérral és ingmellel, selyem nyakkendővel ékesítve jelent meg. Most inget nem viselt, ruháját mezítelen testére húzta, gallérjának fegyelmező keménysége is hiányzott, tokája mellére omlott, mivel nem volt nyaka, feje közvetlenül a törzsén ült. Ingének hiányát vörös sállal leplezte, de úgy, hogy mellének mezítelensége azért lássék. Ugyanakkor alakja és arcszíne feltétlen jóltápláltságról vallott.

 

-Ez az ember nem éhezhet – állapította meg Fábián Dániel.

 

Valóban, nyomora mutatványnak tetszett, ám egy ideig bevált. Ha híre ment a mester szűkölködésének, hívei, elsősorban az egyetemi hallgatók gyűjtést indítottak. A Hársfa utcai diákszállóban lakott az egyetemi proletariátus. Igazi szegénytanya volt apró, szűkösen berendezett szobákkal. Rozsdás spirituszfőzők, horpadt lábosok, kitaposott cipők és más efféle kacatok színezték a szobák csendéletét. Lakói, a napi kenyérgondokkal küszködő diákok adták össze krajcárjaikat a „nyomorgó mester” támogatására. A gyűjtők jutalma most sem késett, egykettőre megkapták a sikkasztás vádját, ezért utóbb senki sem merészelt gyűjteni. Szabó Dezsőt kezdték elfeledni, tehát szükség mutatkozott harsányabb botrányra. Így született a román csíny.

 

Egyszerre csak hangoztatni kezdte, hogy édesanyja román származású. Merőben új dolog volt ez előttem, mivel eddig következetesen olasz sarjadéknak mondotta, és azt is kifejtette, hogy „cézári fejalkatát” olasz őseitől örökölte. 1923-ban regényt tervezett anyjáról Mille Mári címen:

 

-Ez lesz a világirodalom legegyetemesebb arcú regénye – ígérte -, a varróleányok éppen olyan érdeklődéssel olvassák majd, mint a legigényesebb szellemek.

 

A regényből semmi sem lett, szegény Mille Máriából azonban, holott egy kukkot sem tudott románul, románt csinált. Híresztelése Kolozsváron keresztül egészen Bukarestig jutott, és fölkerekedett egy ottani újságíró szenzációt csinálni. Megérkezett Budapestre, és honi ismerőse kíséretében elment a Philadelphiába. Előbb a pincért kérdezték meg:

 

-Miként áll Szabó Dezső?

 

-Sóher, nagyon sóher – hangzott a válasz -, már hetek óta felíratja a fogyasztást.

 

Az újságíró arca felragyogott, akkor nem utazott hiába. Néhány perc múlva már Szabó Dezső asztalánál ült, és jegyzett buzgón. A mester pedig kifejtette, hogy „megszólalt benne a román vér”, itthagyja az országot, román íróvá lesz. Csakugyan ilyen tervet forgatott fejében? Egy pillanatra sem, csupán korbácsot emelt „hűtelen nemzetére”. Lépésétől országos bűnbánatot várt, de csupán újság-csetepaté következett. Néhány hét múltán elfeledték, eltelt fél esztendő, és megbocsájtották. Most lett nyilvánvalóvá, hogy immár senki sem veszi őt túlságosan komolyan.

 

A román csínyt a Fellner-tréfa előzte meg 1923-ban. Szabó Dezső a Tanácsköztársaság idején, mint megannyi író, előleget vett fel készülő műveire. Míg úgy tetszett, hogy a keresztény kurzussal tart, senki sem törődött ezzel. Ám gyorsan szembekerült az ellenforradalommal, és megindult ellene a bosszúhadjárat, ennek során a kincstár visszakövetelte az említett összeget. Szabó Dezsőt mérhetetlenül felháborította a követelés, holott ebben az időben a „keresztény-nemzeti rendszerről már teljesen helytálló véleményt táplált, tehát más magatartást igazán nem várhatott. A Farkasréten sétálgattunk, az út mentén méla tekintetű fehér csacsi legelészett. Szabó Dezső a csacsira mutatott:

 

-Úgy látszik, a keresztény kurzust jelképezi.

 

Most azonban csodálkozott, hogy a fehér csacsi rúgni is tud. Szabó Dezső nem fizetett, a hatóság végrehajtást rendelt el. Ekkor egyik napilapban nyilatkozatot tett közzé, hogy segítségére sietett egy zsidó származású mecénás, és a szóban forgó összeget helyette kifizette. A rendszer sajtója tajtékzott, egyszerre áruló meg zsidóbérenc lett Szabó Dezsőből, ő pedig lapjának következő számában gyászjelentés keretében jelentette be Fellner Frigyes „rögtönzött mecénás halálát”. Fellner Frigyes nem létezett, az eset „kitalált dolog” volt, de kiugratta a nyulat a bokorból: a jobboldali sajtó megmutatta egész alantasságát. A román csíny azonban már belső elfekélyesedéséről hozott hírt.

 

Ám szerepjátszásai és komédiái mögött mély emberi dráma is háborgott: Szabó Dezső az idill és a nihil között hányódott szüntelenül. Örök ifjúságról szavalt, holott életerői korán elpetyhüdtek. Az „egészséges és megváltott magyarnak” hirdette magát, pedig gyökeréig dekadens volt. Az „örök rendet” prédikálta, „katedrálist” akart építeni, ugyanakkor százarcú lelkisége szüntelenül válságba kergette. A század különféle áramlatai, a kor viharos ellentmondásai szállodának tekintették a lelkét. Nyilván ő szenvedett a legtöbbet belső éghajlatának szeszélyességétől, életérzésének megbízhatatlanságától. Patetikus láz és csüggesztő hőmérséklet-zuhanás, megváltó szándék és gyűlölet, harsány életkedv s őrlő unalom váltották benne egymást. Életműve ezért oly formátlan, árad és árad, de nem tud végső medret vájni magának, sohasem éri el az óhajtott tengert, hanem széles, reménytelen vadvízzé terped. Ez a nyugtalan hányódás okozta filozófiai befejezetlenségét: nem bírt eszmei rendet teremteni, és így világképet sem. És mégis szüntelenül az idill után sóvárgott. Legmélyebb önmagával került ezáltal szembe? Feltétlenül, de korával is, hiszen századunkban drámai válságok közepette születik újjá az ember és világa. Távolról sem a védett kiskertek korát éljük.

 

1923-ban idillt akart írni Boldog sziget címen. Kiadója, a Táltos addigra tönkrement, ezért előfizetőket gyűjtött Boldog sziget és Panasz című készülő könyvére. A Panasz nemsokára megjelent, a Boldog sziget azonban sohasem. 1923 elején mesélte:

 

-Tegnap délután a Filában üldögéltem, és egyszerre csak fölmerült bévül a Boldog sziget. Papirost kértem, és azonnal felírtam nyolc fejezetének a címét.

 

Átadta a papírlapot, elolvastam, de nem lettem sokkal okosabb, ezért meséje után érdeklődtem.

 

-Egy emberpárról szól, a szerencsétlenek végigszenvedik a ma minden kórját, borzalmát és igazságtalanságát. Az Isten pedig bételten gyönyörködik a Nyomor, a Háború, a Vérbaj, a Tüdővész és más nagy karmesterek pálcasuhintása nyomán feltörő emberi jajgatás szimfóniájában. Végül az emberpár hátat fordít az életnek és a társadalomnak, a férfi elhagyott temető őre lesz, ott, a sírok között végre megtalálják a boldogságot.

 

Megdöbbentem. Hiszen ez távolról sem idill, inkább az idill halála és temetése. Szabó Dezső is ilyesmire ébredhetett, mivel a Boldog sziget nem került többé szóba, megjelenését az előfizetők ugyancsak hiába várták. Jellemző történet ez arról az emberről, aki önmagával szemben sem merészelt őszinte lenni, s mindig önmagát csapta be. Idilli vágyai rendre nihilista kétségbeesésbe fulladtak, ám a szenvedésből sohasem tudott megtisztultan fölemelkedni, hanem csupán föltápászkodott, és újabb romantikus tervet eszelt.

 

Szavakkal mindig nagy, romantikus életkultuszt hirdetett, de a tényleges élettől egyre inkább távolodott. Felsőteste korán hízásnak indult, ugyanakkor alsóteste, főként lába, ösztövér maradt, a járás nehezére esett, az üldögélést kedvelte. Társaságba sohasem ment szívesen, ám a társadalmat is kerülte, nem ismerte, csupán „elképzelte”, és megváltó terveket eszelt részére. Nem volt jelen sehol, az életről jobbára hírek útján értesült. Késő novellái és regénykísérletei gyakorta kiagyalt ötletekre épültek, figuráit a véletlen sodorta feléje.

 

-Ha elmegy valaki a Philadelphia előtt, beírja következő regényébe – mondotta Pethő Sándor igen találóan.

 

Nemegyszer közvetlenül tapasztaltam, hogy miként alkotja figuráit. December járt, már csupán néhány nap választott el karácsonytól, midőn egy ifjú és szerfölött kíváncsi újságíró mindenáron ismerkedni akart Szabó Dezsővel. Addig kínzott, míg engedtem, felkapaszkodtunk a Rózsadombra, ott lakott akkor egy villa tágas, jól berendezett, de fűtetlen padlásszobájában. Ismét anyagi válságba jutott, és kitartóan sóhajtozott:

 

-Az idén nem lesz karácsonyfám, pedig az pótolja nekem a hiányzó családot.

 

Az újságírót meghatotta a magányos bölény elégikus sóhajtozása, és másnap húsz pengőt adott fel névtelenül címére, pedig sanyarú anyagi helyzetben élt. De nem elégedett meg ennyivel, hanem szólt egyik vezető publicistánknak, ez pedig levélben száz pengőt küldött karácsonyi ajándékul. Küldöncnek a szóban forgó ifjú újságírót tette meg, aki örömmel vállalta, hiszen ismét meglátogathatja a mestert. Szabó Dezső átvette a levelet, és benne a száz pengőt. Azonnal köszönő sorokat írt mecénásának, többek között a következőket: „Köszönöm, hogy gondoltál reám karácsony előestéjén, de máskor, ha pénzt küldesz, add fel postán, és ne bízd az efféle ifjú szélhámosra, mivel a felét most is bizonyára megtartotta magának.” Holott szó sem volt ilyesmiről, de nem is lehetett, mert a levél pontosan jelezte az összeget, Szabó Dezső pedig nyugtázta átvételét. Ám ennyivel sem elégedett meg, az ifjú újságírót „betette” következő regényébe, de miképpen...

 

Megkísérelte az ellenforradalom közéleti figuráinak leleplező jellemzését. Szándéka helyes és hasznos volt, le akarta rántani a tekintély palástját a társadalmi és politikai bűnözőkről. Ám ehhez közvetlen életismeret, tényleges élmények kellettek volna, ő azonban regényalakjait ekkor már inkább csak „elképzelte”. Ezért második nagyterjedelmű regénye, a Segítség! Csupán a pamflet rangját érte el. Sablonok zörgését érezzük lépten-nyomon, s ekként keze alatt az igazság is gyakorta valószínűtlenné válik. Sokkal sikerültebb a Feltámadás Makucskán című kisregénye, ebben csakugyan az esedékes nagy szatíra lélegzetvételét érezzük. A Horthy-korszak katasztrofális társadalmi elesettségét pedig ismét kisregényben örökítette meg, A kötél legendája címen. Utóbbi talán legsikerültebb alkotása, minden lapján a tökéletes megfogalmazás hőfokát érezzük. Úgy vélem: a kisregényt bírta volna erővel, de szüntelen „nagy koncepciókra” törekedett. Ám korszerű társadalmi eposzok teremtéséhez Gorkij vagy Móricz életstílusa és látásmódja kellett. […]

 

 

 

 

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 290-298. o.)