In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(III.) A MÉRLEGEN

CS. SZABÓ LÁSZLÓ

Azért is irodalom

A Szabó Dezső-per

Négy hónapig dúlt egy irodalmi per Magyarországon. Ha titkolódznánk a nevekkel, akkor is tíz könyv- és lapolvasó ember közül nyolc kitalálná, hogy Szabó Dezsőről van szó.

Voltak az irodalomban díszasztalon tetszelgő papírzászlók, tábori sátrakra tűzött hetyke lobogócskák, megbékülésért esdő patyolat zászlók és voltak rongyos, tépett lobogók, amelyek körül nyomban kitör a harc, mihelyt fölemelik. S az ilyen zászlóknak gyakran az a tragédiájuk, hogy ádáz ellenfelek egymás markából csavarják ki. Csak az öldöklők változnak alatta, nem a csata. Ilyen lobogó Szabó Dezső is. Tíz évvel a halála után rögtön elborította a felkavart por és a puskaporfelhő, mikor kegyetlenül megtépázva egy percre magasba lendült.

Erdei Sándor halottébresztő, hosszú tanulmányt írt egy kiadásra tervezett elbeszélésgyűjteményéhez, s a kötet megjelenése előtt vitára bocsátotta a Kortárs januári számában. Találóbb lenne „kifüstölésnek” mondani a nevezett írást, mert az a bevallott szándéka, hogy kifüstölje, kiűzze a fiatalok eszméletéből az ott bujkáló ördögi Szabó Dezsőt s megtartsa bennük az angyalit, aki „billegő világnézeti állványzaton pallérkodva” Erdei Sándor szavával „igaz emberséget is épített”. Halottébresztő szándékára, angyalmentő kísérletére hamarosan lecsapott a kommunista párt éberebb, azaz moszkovita szárnya, fenyegető támadás és méltányló hangú elutasítás vegyest váltogatta egymást az Élet és Irodalom s a Kortárs számaiban; a megriadt hatóság pedig lefújta a tervezett Szabó Dezső-kötet megjelenését.

Így aztán a magyar irodalmi per kísértetiesen összebogozódik egy nagyobb méretű, titkos szovjet perrel. A Paszternak-üggyel. Tudvalevő, hogy Surkov, a névleges költő és tényleges hatósági végrehajtó elnöklésével orosz írók, kiadói tisztviselők, minisztériumi és pártemberek, al- és felcenzorok megvitatták a nyugati nyelveken egymásután megjelenő Doktor Zsivágó kiadását, s végül a kézirat jeltelen elföldelése mellett döntöttek. A különbség az, hogy Magyarországon a nyilvánosság elé került a harc, nyomtatott betűkben folyt a csavaros elmélkedés arról, hogy mi lenne üdvösebb a pártra. Az-e, hogy Szabó Dezsőt tovább is légneműnek, nemlétezőnek tekintsék s tűrjék, hogy elvi tévelygései esetleg tovább mérgezzenek az elfojtott mélységben, sőt tettekké lobbanjanak valahol a Práter utcában és a Széna téren? Vagy az okosabb-e, ha megrostálva kiadják s nyomban mellékelik az elrettentő betegségeiről szóló ideológiai bizonyítványt, a marxista ellenmérget? A vitában mindvégig csak arról volt szó, hogy mi jobb a pártnak s nem arról, hogy mi jobb a magyaroknak vagy Szabó Dezsőnek. A mindenáron elnémítók még nem jöttek rá, hogy régimódi taktikájuk által válogatás nélkül megdicsőül jóformán valamennyi eltüntetett holt vagy élő ellenfelük; a nyílt s szinte nyugati értelmű vita újfajta hívei pedig még nem tudják, hogy a független magyar elmék ma már a józanul hangzó és türelmes látszatú kommunista ítélettel szemben is hitetlenek.

Erdei Sándor rehabilitálásnak kikiáltott tanulmánya gyakran éppen olyan messze megy Szabó Dezső elmarasztalásában, mint Erdei bírálói. Bár bevallottan az volt a célja, hogy Szabó Dezső érzelmi fogamzású eszmeindulatait korszerűn összebékítse a marxizmus rideg és fegyelmezett értelmi tételeivel, tanulmányában ott remekel igazán, ahol Szabó Dezső kusza vezéreszméinek családi eredetét feltárja s az író végső meghasonlását boncolja. Hiszen német acélsisakban, hitleri páncélököllel saját fajelmélete fordult az író ellen, s a kifelé dölyfös, befelé széthulló ember életalkonyának útvesztőjében jóformán mindenkitől megtagadott minden jószándékot, önmagát ellenben tovább heroizálta a nemzethalál prófétájának meddő, de mutatós s magyarok számára mindig megejtő szerepében. Egy hiábavaló magyar Don Quijote tragikus képébe öltözött, holott valójában Lucifer volt, aki a tagadás lábát megvetette, de folyton érezte, hogy nem tud világokat megdönteni. Még csak egy szélsőjobboldali lapszerkesztőséget sem.

Mindez kiderül Erdei Sándor méltatásnak szánt tanulmányából is. Mért kerekedett akkor mégis akkora zsivaj a közlése körül, mért lett belőle per? Ha az ember megpróbál a sorok mögé látni, kénytelen azt mondani: elsősorban Erdei miatt. A szerző, aki a Moszkva szolgálatába átszegődött parasztpárti Erdei Ferenc kommunista öccse, az Olvadás idején Nagy Imre csoportjához húzott; a színfalak mögött az Olvadás egyik értelmi szerzője volt. Következésképpen párthűsége ellenére közvetve ő is felelős Moszkva megalázásáért. S bűnbánat helyett most dacosan még kiáll egy megértő vagy megérteni akaró, bár kritikus írással olyan ember mellett, akinek inkább legendás neve – az a bizonyos tépett zászló -, semmint nehezen kapható művei serkentőn hevítették az októberi forradalom misztikáját. S nemcsak előáll ezzel a veszedelmes kísértettel, nemcsak elválasztja angyali vonásait az ördögiektől, de makacsul kitart a felszámolásra ítélt ideológiai tévelygések mellett is. Arról ír, hogy 1948 után a kommunisták figyelme nagy biztonságukban „elhajolt az épülő élettől és mind rohamosabban csak a világnézeti állványok építésére kezdett irányulni”. Esküdtek a népre, munkásokra, parasztokra, de közben dobhártyájuk sem rezdült a nép lélegzetvételére, szemüket rózsaszínű köd szigetelte el az élet valóságos kínjaitól. Erdei Sándor többes szám első személyben ír, de mindez édeskeveset változtat a szavak igazi értelmén. E szavak igazi értelme szerint 1948-ban megkezdődött a párt öncélú élete a mögötte sorvadó magyar élet romlására. Mi ez, ha nem felhívás koalícióra, a forradalom első szakaszának, a pártok nyílt vagy burkolt társuralmának helyreállítására? - gondolják a párt éberebb szárnyán. „Így lesz Szabó Dezső mentegetése önmentegetéssé s közvetett formában a magyar elszigetelődés, a harmadik út igazolásává” - olvassuk a Kortárs negyedik számának névtelen szerkesztőségi cikkében, amely végeredményében szintén önmentegetőzés a tanulmány lenyomtatásáért. Ha hozzátesszük, hogy a „harmadik út” valamikor a parasztpárti írók s a parasztpárt hátraszorult politikai szárnyának egyik legnépszerűbb eszméje volt két évtizeden át, megértjük, hogy a szerző személye s a közreadás időzítése legalább akkora ingerültséget váltott ki, mint Szabó Dezső költögetése művei sírjából.

No de persze volt elegendő tudatos és tudat alatt fészkelő ok a dühre Szabó Dezső miatt is. Anyai ágon román örökséggel a vérében latin hevessége, bosszúszomja és primadonna-szenvedélye sokszor eszeveszett bátorságba hajtotta. Az 1919 után kialakult úgynevezett neobarokk társadalomnak ő volt a legvakmerőbb kikorbácsolója és szatirikusa. Részigazságokat, féligazságokat harsogott világgá, ez csődítette be ezrével az utálkozó fiatalokat, a századforduló szülötteit a Sándor utcai régi Parlamentben tartott előadásaira. A harmincas években napfogyatkozáson ment át a híre, magára hagyták, alig olvasták, nyomorgott, furcsa romemlék volt a budai kávéházak ablakában. De a hitlerizmus tébolyával a magyarságra tornyosuló germán veszély megint feltámasztotta most immár a húszas években született következő nemzedék, éppen Erdei Sándorék számára, s a megviselt oroszlán kispörkölt mellett rettenthetetlenül ismét elharsogta féligazságait a Marcibányi téren és Rákóczi téri utolsó lakásában.

Hol voltak ezalatt a kommunisták, főleg azok, akik később megkötözve kiszolgáltatták szegény Magyarországot egy másik idegen hódítónak? Moszkvai segédhivatalokban, puccer állásokban dideregtek, fejüket kapdosták, egymásra árulkodtak vagy pesti kávéházpincékben nagyképű mosollyal lerágott ideológiai csontokon marakodtak; Szabó Dezső bátorsága a húszas és negyvenes években az ő jelentéktelenségükre vet fényt, arra, hogy egyszerűen sehol se voltak. Hiszen e kínos igazság regényesített szellőztetése miatt rontott Révai József Déry Tiborra 1952-ben! Ő aztán csak tudhatta, miről van szó, maga is tisztes távolban lapítván attól a társadalomtól, amelyet Szabó Dezső Budapest szívében tehetetlen, de vakmerő átkaival teleszórt. Mélyen a tudatküszöb alatt ezt a bátorságot gyűlölik benne a kommunisták, akik olyan fene bátrak a mindenfajta társadalmi és egyéni halottrugdosásban.

De gyűlöletüknek van egy tudatos világnézeti éle is. Szabó Dezső valóban a „harmadik út” szellemi apja. A magyar nép egyaránt visszaborzadt a fasizmus és kommunizmus uralmától s általában minden emberáldozó, vérengző rendszertől, amely akasztat. Megkapta a nagy védőoltást a faji és vallási türelmetlenség ellen még a török hódoltság közös szenvedései alatt. Katolikusok és protestánsok jó viszonya és nyájas szomszédsága különösen a vegyes felekezetű falukban ennek a harmadik útnak volt a hosszú gyakorlati előkészítése a nép mindennapi lelki életében. Szabó Dezső haláláig ellensége volt az osztályharcnak, csavaros ideológiai nyelven szólva „magyar integrálódás”-t akart. Zavaros indulatlávákkal lövellte ki magából gondolatait a parasztmisztikába vesző harmadik útról, de az ösztöne egyáltalában nem volt ködös és zavaros, hiszen azon az elképzelt úton keresett kijáratot egy függetlenségre áhító kis nép két zsarnokság közt a maga megmentésére.

Heves bírálat érte Erdeit, hogy Szabó Dezsőben a negyvennyolcas szabadságharc után hamvába holt „citoyen”-t látja, az elvetélt magyar Polgári Haza megtestesítőjét. Holott igaza van s éppen azért, mert az író eszméit a Kossuth-párti családi örökségből származtatja le. Kosáry Domonkos mélyrelátó Kossuth-életrajzának első kötetében magáról a nagy emberideálról is ezt a képet festi. Miközben Szabó Dezső gúnyolódva beszélt az „öncsecserésző” francia romantikáról, maga is szertelen romantikával a francia polgári nacionalizmus, egy megmagyarosított „gloire” türelmetlen világnézetét szabta át a sokkal kevertebb származású és kiforratlanabb magyar nemzetre. De mivel ezzel a vegyes származással ő volt legjobban tisztában, a homogén francia nemzeti gondolatról átugrott a maga gyártotta faji gondolatra, s ezáltal belekeveredett egy örökös határpörbe, ahol ő volt ügyész, bíró, esküdtszék egy személyben, s ezrével kiselejtezett olyan idegen eredetű, kitűnő elemeket, akik valódi népi szemlélettel a magyarsághoz, a magyar néphez tartoztak! A következő lépés Németh László még kirekesztőbb eljárása volt a mély- és hígmagyarokról szóló fajelméletében. Ez volt Szabó Dezső igazi vétke. De írói hibáinak és korlátainak megítélésére éppen a kommunisták nincsenek hivatva, hiszen náluk kirívó arányokban ágaskodnak ugyanazok a hibák és korlátok. Szabó Dezső műve tetemes részében azért olvashatatlan, amiért az üldöző kommunisták írásai. Nem volt benne se alázat, se türelem, se igazi érdeklődés embertársai iránt, se fegyelmezett szerénység a megmunkálandó anyaggal szemben. Hiányoztak belőle az elemi művészi erények. Legnemesebb érzéseit is csak sematikusan tudta kivetíteni szóvirágos angyalaiba s gyűlöleteit éppolyan szóvirágos ördögeibe. De hogyan mondjanak ítéletet erről azok, akik hasonló erkölcsi és esztétikai fogyatékosságban élnek?

Az ő fenekedő dühük egészen más eredetű is. Attól indultak fel, hogy Erdei Sándor, aki elsősorban mégis magyar s csak aztán kommunista, vissza akart vezetni a fényre egy embert, aki elrettentő írói gyöngékkel megverve, zavaros eszmék közt rajongón szerette a magyar népet. Magyar összeesküvés volt a kísérlet, akármilyen ártalmatlan, akármilyen fegyvertelen is.

Katolikus Szemle, 1958. 115-119. l.

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 286-290. o.)