In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(III.) A MÉRLEGEN

DARVAS JÓZSEF

Szabó Dezső sírja

S most, január huszadikán, mintegy a romokban szemlélve a múlt bűneit, itt állok a Nagykörúton, e félig elpusztult nagyváros szívében.

A Rákóczi tér felől énekszót hallok. Nem értem a szöveget, de a dallam ismerős: fehérre meszelt, puritán falusi református templomok hűvös, józan áhítata csap meg ebben a pusztulás orgiáját ülő, pompeji környezetben. "Perelj Uram, perlőimmel, Harcolj én ellenségimmel..." Komoran zeng az ősi zsoltár, még most sem békítésre, nyugalom osztására szólítva Istent e szétdúlt, pusztulás szélére lökött város romjai közé, hanem kemény perre és ítéletes harcra.

Húz e pogány lázadás, ez énekbe szőtt istenkísértés. Ugyan kik lehetnek a vádlók, és ki nekik az ellenség? Odamegyek, látom, temetnek. Frissen csákányozott sírgödör a bombáktól felszaggatott tér tépett bokrai között; hatan-nyolcan állják körül a sírt, és énekelnek. Temetés a Rákóczi téren? Nem nagy furcsaság ma, hiszen temető itt már minden tér, s az ostrom szüneteiben szűkölő kutyaként kaparnak halottaiknak egy kis gödröt az emberek mindenütt, ahol nincsen kő, nincsen aszfalt. Inkább az a meghökkentő, hogy amikor százával fekszenek az utcákon széttépett holttestek, s állati közönnyel lépnek rajtuk keresztül, amikor nincsenek halottak, csak hullák vannak, amikor nincs temetés, csak hullaásás, e sír körül gyászoló emberek állnak és énekelnek. Ugyan kinek a holtteste körül zengik a gyász sirató dallama helyett ezt az ótestamentumi kegyetlenségű, nehéz hangú zsoltárt?

Egyikük kezében egyszerű, gyalult deszkából összeszögezett sírkereszt, rajta fekete betűkkel a név: Szabó Dezső!...

Szabó Dezső! A magyar szellem magányos vándora, harc, támadó harag és üldöztetés nélkül élni sem tudó középkori lovagja, útkereső fiatalságom első nagy forradalma. Hát ő is egy a sok ezer halott közül, akiket beomló falak alatt, beszakadt pincék mélyén, gránát verte tereken és utcákon hagyott ez az egyetemes ítélet?
Furcsa, hogy nem érzek semmi megrendülést, semmi megdöbbenést. Pedig, bármilyen messzire kerültem is tőle esztendők folyamán, bármennyire másnak mutatja is a távlat, mint fiatalságom forró közelsége, mindig úgy néztem vissza rá, mint hatalmas építményre. S most mégse súlyosítja a keserűségemet, hogy íme, a szétdúlt város romjai között itt fekszik ledőlve ő is. És nem a fásult beletörődés, a fokozhatatlan fájdalom zsibbadt közönye ez, hanem inkább egy várt ítélet csöndes tudomásulvétele...

Meghalt Szabó Dezső. Bomba ölte meg vagy a nyilas őrület? Gépfegyvergolyó vetett véget kíméletlen harcainak, vagy ágyban párnák között valami "polgári" betegség? Megkérdezhetném ezektől a gyászoló fiataloktól - de nem teszem, annyira mindegynek érzem. Valami sorsszerű ítélet szele csap meg, s a beteljesült végzet hidegét érzem. Nem, ez a sír, a koporsó, a kereszten a név és körülöttünk ez a temetővé vált város, mindez így együtt, nem véletlen!

Nem véletlen az, hogy ezen a szürke alkonyatba hajló téli délutánon égő, üszkös romok apokaliptikus képét mutatja Budapest, s hogy talán egyetlen óriási Budapest most az ország. És az sem véletlen, hogy éppen ma temetik itt Szabó Dezsőt. A görög sorstragédiák kegyetlen ítéletének dördülését hallom, s a végzet iszonyú vaskényszerétől megilletődve mormolom: íme, beteljesedett a törvény!...

Eddig csak tudtam, de emellett a sír mellett érzem is, hogy itt, ezen a sokat kínzott magyar földön valami végleg elmúlt. Hogy a romok alatt nemcsak ártatlan emberek, asszonyok, gyerekek holttestei fekszenek, hanem ez a lerombolt város, ez a rombadöntött ország maga alá temetett egy korszakot jelentő politikai rendszert is. A magyar ellenforradalom rendszerét, amely huszonöt esztendővel ezelőtt született, s amelynek e koporsóba hullott ember volt egyik szellemi bábája... Hát lehet-e véletlen, hogy együtt pusztultak el?

Igaz, ő nem ilyennek akarta a gyereket, s talán már ott, a szülőágy mellett megfojtotta volna, ha előre látja bűnös, nemzetgyilkos jövőjét. Huszonöt esztendő óta egyebet sem tett, mint naponta ótestamentumi átkokkal sújtotta, és a prédikátori harag, a véres káromlás, a gyilkos gúny minden fegyverével harcolt ellene. A magyar fajvédelmet ő nem úgy képzelte, hogy az örök veszély, a germán imperializmus számára lesz trójai faló, s a gettó barbárságát, az ukrajnai halálmarsok, a deportáló vonatok gaz őrületét akasztja a magyarság nyakába, lemoshatatlan szégyenül. Sose akarta, hogy átérzett nacionalizmusából híglevű, olcsó irredentizmus legyen, hasznos bálvány jó uraink számára, amelynek a nevében el lehet sikkasztani minden belső reformot, s amelyre felesküdtetve újra egy esztelen, idegen érdekeket kiszolgáló háborúba lehet beugratni a magyar népet.

Sajnos, nem látta meg, hogy az 1918-19-es forradalmak ledöfése új 1514 volt, új Dózsa-gyilkosság, hogy Horthy az új Zápolya, nyomában új Werbőczyek jönnek, s a vég nem lehet más, csak egy új Mohács... Nem úgy akarta ő a "magyar forradalmat", hogy abból a végén talajgyökér, vérrög, hungarista állam, Szálasi-hadparancs, tébolyult tömeggyilkosság legyen, s a nyomában kifosztott, évtizedekre tönkretett ország maradjon. Sose képzelte, hogy egyoldalú, romantikus parasztdicsőítése huszonöt évig lesz politikai tőke a reakció számára, szembeállítani, s egymás ellen kijátszani a parasztságot és az ipari munkásságot. Mikor ő azt mondta Budapestről, hogy "bűnös és idegen város", nem akarta, hogy ebből huszonöt év múlva a német és nyilas gazság lerombolt városrészekkel, kifosztott gyárakkal, felrobbantott hidakkal csináljon ítéletet, új Ninivét hagyva maga után...

Ő semmit sem akart abból, ami történt - de a sorstragédiák örök és megmásíthatatlan törvénye, hogy a vétlen elkövetett ősbűn végzete elől sincs menekvés...

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ
[Nap Kiadó, 2002.], 265-267. o.)