In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(II.) FILOZOPTER A POLITIKÁBAN

Veres Péter levele Szabó Dezsőnek

Kedves Bátyám!

Úgy szólok Magához, mint ahogyan itt nálunk a parasztok közt illik. Itt elsősorban nem a fiatalabb író szól az idősebb íróhoz, hanem a fiatalabb magyar az öregebb magyarhoz. De térjünk a tárgyra!

Azt nem lehet vitatni, hogy a magyarságélmény, magyar öntudat ma már nem üresen kongó irodalmi műszavak többé. Van egy csomó ember szerte az országban, elsősorban a született magyarok, de a legjobb beolvadtak közt is, akik érzik és tudják, mi az: magyarnak lenni.

Nem fogok hozzá most ezért Magát szemtől-szembe összedicsérni. Erre Szabó Dezsőnek nincs szüksége, de nekem se természetem az ilyesmi. Ízlést és mértéktartást nem az irodalomban tanultam és nem is a középosztálytól fogok tanulni. Ha Maga, Bátyám, felébresztette a legjobb értelmiségi magyarokban a magyar öntudatot, ez nem külön erénye, hanem kötelessége volt mint magyarnak és mint becsületes embernek. Mert aki tudja, hogy mi a magyarság és óvatosságból vagy üzleti számításból nem hirdeti, nem példázza, nem tudatosítja, az nem becsületes ember és nem igaz magyar, ha még olyan tiszta turáni vér folydogál is ereiben. Különben, én is vagyok annyira író, hogy tudom: az igazi író azt csinál, amit csinálnia kell, amit belülről parancsolnak neki. Nem érdemről és nem erényekről van itt szó, hanem adottságokról, hivatottságról. Ha Szabó Dezső nem azt csinálta volna, akkor nem is lett volna belőle Szabó Dezső, hanem csak egy irodalmár valahol a második vagy harmadik vonalban, az olcsó, de híg olvasmányok mesteremberei között.

Az idő telik, Bátyám, Maga már túl van a hatvanon. Hogy mennyit szabott ki a sors, nem tudjuk, de gondoljuk, hogy a következő nemzedékhez már csak a könyvespolcról tud szólni.

Nagy munkát végzett eddig. Nem azzal, hogy egy szekrényre való könyvet írt össze – ilyenek sokan vannak -, hanem azzal, hogy termékeny és termékenyítő hatása volt az írásainak. Szabó Dezső szellemisége ma már nem füst, nem pára, nem dohos könyvtárillat, amely eloszlik, elszáll nyomtalanul, hanem történelmi valóság, mert benne van a magyarság kimoshatatlanul.

Mire kell ez a hosszú bevezetés?

Arra, hogy megmondjam: munkája jó munka, férfimunka, de még csak félmunka eddig. Vannak már lelkes, öntudatos magyarok a nemzeti középosztályban, de igazán tevékeny, alkotó s főleg fegyelmezett magyarok nincsenek. Vagy ha vannak is itt-ott, nem láthatók, mert magánosan, szétszórtan tengődnek, vívódnak és emésztik önmagukat. Úgy néznek ki a Szabó Dezső neveltjei, mint a verébfiókák, akik nagy merészen, de egy kicsit korán és gyenge szárnyakkal kirepülnek a fészekből, aztán lepotyognak a sárba és porba, ahonnan aztán könnyűszerrel felkapkodja őket a leselkedő hatalom-macska. Seregbe verődni, rajokba alakulni nem tudnak.

Megmondom, Bátyám, világosan, én ezt sem keserű belenyugvással, sem fanyar mosolygással, sem fáradt legyintéssel nem tudom elintézni. Én nem hiszek a magyar szalmalángban. Ez, ha csakugyan magyar nyavalya, hát nem paraszti nyavalya. Mert az nem igaz, hogy a mieinknek, népünk törzsének, a parasztoknak nincsen kitartásuk, hogy félmunkát szoktak végezni. Nézzünk csak végig szegény országunkon, rengeteg korhadt kerítést, nagyon sok düledező viskót és verdett háztetőt látunk, de félbemaradt házak nemigen vannak. Ha a mieink közül valaki elhatározza, hogy házat épít, akkor inkább csak háromöles kunyhót épít, de befejezi. A törekért másnak dolgozik, a vályogot maga veti ki, a fát, ha nincsen pénze, talán az uraság erdejéből vagy ócska épületeiről lopja, a tetőléket megszerzi, az ajtót, ablakot megkoplalja, de felépíti és beleköltözik.

Mit akarok hát?

Azt, hogy amilyen bátorsággal és eredményesen megküzdött ellenfeleivel, ugyanolyan bátorsággal, de főleg ugyanolyan eredménnyel küzdjön meg a híveinek a tunyaságával és fegyelmezetlenségével is. Tudom, hogy bátran küzdött velük eddig is, bátrabban, mint akárki mert volna ebben az országban, de mégsem jól, mert nincs eredménye. A magyar középosztálynak nemcsak a közösségi érzése volt fejletlen, nemcsak a magyar öntudata hiányzott, hanem a cselekvő ösztönei, sőt még a társas ösztönei is szunnyadoznak.

Ezt felébreszteni és jó úton elindítani nagyobb feladat, keményebb munka, mint az eddigi volt. Itt már nemcsak érzésről, nemcsak ízlésről, nemcsak tiszta, de passzív emberségről, hanem felkészültségről, kitartásról kellene tanúságot tenni. Ezt kicsiholni és elindítani igazán Szabó Dezsőhöz méltó munka, aki irodalmi begatelliákra sohasem fecsérelte az erejét.

Nem azt kívánom én, hogy Maga álljon az élére valami pártnak vagy egyesületnek és tagkönyvek számolgatásával babráljon, csordogáló tagdíjaknak örvendezzen avagy a veszekedő alvezérek között bíráskodjon, hanem azt, hogy Maga hirdesse még nagyobb erővel, mint eddig, hogy ez nem elég. „Nemcsak jó magyarokat, nemcsak igaz magyarokat, de cselekvő és fegyelmezett magyarokat akarok látni!” És Magának kell megmondania, hogy csináljatok már valamit, valami látható és kézzelfogható dolgot, pártot vagy szövetkezetet, hogy láthassa a tehetetlen parasztság és láthassa a mélységben kínlódó ipari munkásság, hogy a magyar nemzeti középosztály hirdette új nacionalizmusa nemcsak jelszó, nemcsak újdivatú világvakítás, hanem a magyarban megvalósult örök emberség, vagy ahogy itt jobban értik: örök humánum. Hogy lássák a magyar dolgozók: itt már nemcsak jószándék, hanem megszervezett erő is van.

Van egy francia író, Bátyám, a Maga idejéből való, Andre Gide, aki körül szintén sok vita folyik s akinek sok részletkérdésben talán éppúgy nincsen igaza, mint Magának, de aki emberségben szintén a legtöbbet akarja, éppúgy, mint Maga. Azonban ő nem olyan nélkülözhetetlen a franciáknak, mint Szabó Dezső nekünk. Szava épp ezért nem is olyan súlyos ott, mint itt a magáé. Ő mondotta egyszer egy képzeletbeli vagy valódi tanítványának: „akkor követsz igazán, ha elhagysz”. Nem tudom, hogy keserű vagy bölcsen belenyugvó szívvel mondta-e, de igaza volt benne. Fájdalmas dolog ezt a nagyratörő embernek élete alkonyán kimondani, de ha ki tudta mondani, ismét nagyobb lett általa.

Miért hozom fel ezt a példát?

Azért, hogy megmondjam, Magát, Bátyám, fegyelem dolgában szintén el kell a tanítványainak hagyni. Lehet, hogy Magának igaza van: nem volt kihez fegyelmezettnek lenni, mert hisz egyedül volt: a hívei nem sokkal értek többet ezelőtt, mint az ellenfelei.

És most már így is, úgy is mindegy: tovább kell menni!

Éppen ezért azt kérem, azt követelem Magától, hogy vágja már oda keményen, fellebbezhetetlenül, hogy elég volt a tétlen lelkesedésből, elég volt a lélekőrlő tunyaságból. Mondja meg nekik: én nem azt követelem tőletek, hogy az eszméimért lelkesedjetek, még kevésbé azt, hogy nekem tapsoljatok, hanem azt, hogy dolgozzatok. Dolgozni pedig csak úgy tudtok a közösség ügyében, ha magatok is közösségbe szerveződtök. Szervezetetekben azonban csak akkor lesz erő, ha fegyelmezettek lesztek, és akkor lesz eredménye a munkátoknak ha lesz kitartástok. […]

Kelet Népe, V. évf. 10. sz.

(In memoriam SZABÓ DEZSŐ Az elsodort író

[Nap Kiadó 2002.], 237-239.o.)