In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(II.) FILOZOPTER A POLITIKÁBAN

SZERB ANTAL

Az Ady-mítosz és a
Drang nach Westen

[…] Ha Ady Endre feltámadna s eljönne közibénk, bizonyára felindulva venné tudomásul, hogy az utókor igyekszik udvariasan úgy tenni, mintha politikai eszméit nem venné észre költészetében. De felindultsága lecsillapodtával kétségkívül mélységesen örülne az átalakulásnak, amelyen hírneve keresztülment. Hiszen életében legnagyobb sérelme az volt, hogy a hivatalos Magyarország kétségbevonta igaz magyarságát, és így nem is juthatott el szélesebb magyar rétegekhez. Nem akarták meglátni benne az örök-magyar vonásokat a politikai felszín alatt. Azóta végbement az a nagy metamorfózis, ami végbe szokott menni a nagy alkotókkal haláluk után: elmaradt az efemer és tisztán kiemelkedett, ami Adyban örök és magyar. A Trianon utáni húsz esztendő szenvedései a magyarságot is megérlelték a mélyebb önszemléletre, képessé tették arra, hogy az Ady rajzolta képben felismerje önmagát és egyben Ady példaszerű magyar voltát is.

De hogy ez a metamorfózis végbemehessen, ahhoz Adyn kívül még egy nagyszerű magyar íróra volt szükség: Szabó Dezsőre. Ady lírája nem készült a szélesebb rétegek számára. Ő maga mondta: „Verseinket nem olvassák, ha olvassák, nem értik, ha értik, annál rosszabb.” Ez a líra csak a regény közvetítésével juthatott el a nagyközönséghez. Ady Endrét Az elsodort falu tette népszerűvé. A magyar társadalmat voltaképpen nem Ady Endre, az exkluzív nyelvű, követhetetlen fantáziájú, kiváltságos érzelmi életet élő lírikus hódította meg, hanem az Ady-mítosz, amelyet nagy részben Szabó Dezső vetett be a magyar tudatba.

A mítoszt ismerjük, benne nőttünk fel. A magyar társtalan, magányosságra ítélt nép a népek tengerében; elátkozott keleti királyfi, mindig másokért harcol, a zsákmányból mindig kisemmizik a gyáva ügyesek. A magyar költő pedig fajtájának tragikumát testesíti meg. Csodálatos tehetsége, amely a magyar nép keletről hozott mítoszteremtő mélységeiből fakad, nem tud tiszta szépségben kibontakozni ebben a szürke, üzleties világban, ahol az ügyesek az urak; nagy álmai bemocskolódnak a haszonéhes korban és milliőben. A magyar géniusz saját nagyszerűségének keresztrefeszítettje. Ha egy kicsit kisebb tudna lenni, mindenki boldogan behódolna neki. De megalkuvás nélkül nagysága bukásra ítéli.

Természetes, hogy ez a romantikus szépségű kép gyökeret vert az ifjúság lelkében. Szép is, megható is, sok igazság is van benne és amellett nem kötelez semmire. Ha a magyar ilyen elátkozott királyfi, ha minden erőfeszítése eleve bukásra van ítélve, akkor minek is az erőfeszítés, akkor nem is érdemes kapcsolatot keresni a realitással, meneküljünk inkább a sértett nagyság bánatos álmaiba. A mítosz azóta is egyre nagyobb tért hódít: Németh László, Szabó Dezső kitűnő követője legutóbb már odáig fejlesztette, hogy kétségbevonja azoknak a magyar íróknak igazi magyar voltát, akik nem omlottak össze a realitás elleni harcban, akiknek sikerük volt. Ezek a „hígmagyarok”: csak a kellőképpen el nem ismerteket fogadja el – ha nem is sűrű magyaroknak, de „mélymagyaroknak”, igazi magyaroknak.

Nem tudok megszabadulni attól a gyanútól, hogy Szabó Dezső Ady-mítosza tulajdonképpen félreértésnek köszönhető. Az elsodort falu egyik hőse egy zseniális magyar író, aki a nagy meg-nem-értésében tragikusan tönkremegy. Mikor 1919-ben a regény megjelent, még mindenkit foglalkoztatott Ady Endre önemésztő, eltékozolt élete és korai halála. Azonkívül más zseniális magyar íróról, mint Ady Endréről, nem is tudtak: - mindenki azt gondolta tehát, hogy Szabó Dezső a regényben szereplő zseniben Ady Endrét rajzolta. Így vált Az elsodort falu az Ady-mítosz kiindulásává. Maga Szabó Dezső, ha megkérdezték, tiltakozott az ellen, hogy Adyt akarta rajzolni. Hiszen nem is ismerte Adyt, egyszer látta társaságban, akkor sem beszélt vele... De nem hitték el neki. Hát akkor ki mást rajzolt volna? Arra senki sem gondolt, hogy Szabó Dezső, a vidéki tanár, az ismeretlenségből éppen kilépő író önmagát rajzolta meg az egyetlen magyar lángész alakjában. Azóta ez nyilvánvaló. Ha összehasonlítjuk Az elsodort falu hősét a Segítség! hősével, aki szintén az egyetlen magyar lángész és akinek Szabó Dezsővel való azonossága nem kérdéses, láthatjuk, hogy Az elsodort falu hőse nem más, mint Szabó Dezső, ahogy önmagát látja.

Mindezzel nem akarjuk értékben megtámadni a mítoszt, amelyet egy megszállott, nagy művész bányászott ki – akarva, nem akarva – a közösségi lelkesedés közreműködésével és szankciójával egy másik nagy megszállott művészetéből. A mítosz megragadta Ady furcsa, magányos nagyságának gyökereit. Titkait érthetővé tette versek iránt kevésbé fogékony lelkek számára is. De minthogy Ady „őskeleti” vonásaira épült fel, szükségképpen el kellett hallgatnia Ady egyik leglényegesebb vonását. Azt, hogy Ady a legnagyobb intenzitású képviselője az örök-magyar „Drang nach Westen”nek.

Ez az egyetlen magyar Drang, történelmünk szép és szomorú értelme, nem imperialista expanzió idegen „életterek” felé: hol vágy, hol vízió, hol program, de mindig szellemi nyugtalanság. Széchenyi görcsösen józan és gyakorlatias anglomániája és Ady lázas, lihegő, konkrét célokat nem is ismerő Párizs-imádata egyazon „Drang” kétféle kifejezési formája. A Nyugat mindkettejük számára először is negatívum: nem az, ami közel van, nem az itthoni avultságok és a szomszédos, ránk nehezedő avultságok – mindketten elfordulnak Közép-Európától, a nagyvilág számukra a Rajnán túl kezdődik. […]

Magyar Nemzet, 1939. július 30.

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 234-236. o.)