In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(II.) FILOZOPTER A POLITIKÁBAN

KODOLÁNYI JÁNOS

Szabó Dezső

1938. október 23.

Szabó Dezső ismét időszerűvé vált, talán sokkal inkább, mint valaha. Volt afféle lappangási korszaka, amikor megszakítva kapcsolatait lapokkal, könyvkiadó vállalatokkal, úgyszólván eltűnt a nyilvánosság elől. De akik számontartják a magyar szellem képviselőit, tudják, hogy dolgozik. Havonként megjelenő füzeteiben hozzászól a napi kérdésekhez, maró gúnnyal ostoroz, vagy ellágyulva mesél „életeiről”. Ő volt, aki napjainkban páratlan őszinteséggel s tiszteletreméltó merészséggel nyílt levelet intézett Darányi miniszterelnökhöz s kiöntötte keserűségeit, aggályait, fölemelte figyelmeztető ujját. Azóta egyre többen és többen látják: Szabó Dezső visszatért oda, ahol a legvadabb s legdöntőbb harcok kavarognak s íme, teljes fegyverzetével ront rá az ártó szellemekre, melyek Magyarországot fenyegetik. Előadásokat hirdet, ismét elfoglalta helyét az előadói emelvényen, csillogó szemek figyelnek rá, felszabadult indulatok dübörögnek felé a kicsattanó tapsorkánból... A magyar szellem e csodálatos alakja, íme, semmit sem fáradva az eltelt esztendőkben, semmit sem adva föl, semmit sem revideálva folytatja tovább.

Szereti önmagát holmi kivert bikához hasonlítani és sokan vannak, akik maguk is kivert bikának látják. Holott nem az. A kivert, magányosan törtető bikától elfordul az ifjú bikák rokonszenve, tudja, hogy gyengülő izmai nem állják meg többé a sarat, ha öklelésre kerül sor. Szabó Dezső sokkal inkább magányos gerilla, egyedül kalandozó harcos, amilyen annyi volt és van a magyarság minden rétegében. Hasonlít a régi törzsvezérekhez, akik elbolyongtak Spanyolországig, rettegésben tartva egész Európát. Hasonlít a török végeken portyázó vitézekhez, hasonlít Bocskay vagy Rákóczi fölkelőihez, akik Istenért és szabadságért nyúltak fegyverhez. Hasonlít a negyvennyolcas forradalom után betyárrá lett pásztorokhoz, akik kiszakítva magukat minden közösségből, de a nép rokonszenvétől, együtt érző aggodalmától és szorongásaitól kísérve vívták reménytelen csatáikat pandúrral és úrral. Még inkább hasonlít Zrínyi Miklóshoz, a költőhöz, az ő nehéz barokk egyéniségéhez, páratlan alakjához. Szabó Dezső egyedül bolyong a nádasokon és ereken-erdőkön, szereti bolyongását úgy feltüntetni, mintha kiűzték volna a társadalomból. A meg nem értett vátesz szerepében gyakran elsiratja saját sorsát, vagy keserű vádaskodással vágja kortársai szemébe. De, mondom, nincsen igaza. Kivert bikának lehetne neveznünk Berzsenyit, akit a Kölcseyvel való mérkőzés valóban letört és a néma pusztaságba kergetett. Szinyei-Merse Pált, a nagy festőt, aki körülbelül ugyanilyen sorsra jutott. De Szabó Dezső: nomád. Nomád harcos. Nem tűr semmiféle féket, szubordinációt és köteléket. Nekivág a hadakozásnak a maga szakállára, akár mezítláb, mint Rákóczi talpasai. Nekivág egyszerűen, mint szegénylegény, ötvenszáz pandúrt játszva ki vidám halálraszántsággal s vármegyék törvénytartóit zúdítva maga ellen.

Valóban nem köti őt semmiféle írott vagy íratlan törvény a maga törvényein kívül. Nem egyszer fölszedte sátorfáját, hogy örökre elhagyja hazáját, de mint a fel-feldobott kő, visszaszállt újra. Volt, hogy „megtagadta” magyarságát is. Ebben is magyar maradt. Voltak idők, amikor uralma alá vethette volna az országot – s eldobta magától az uralmat. Volt, hogy néhány hűséges emberén kívül, akik ugyanolyan portyázók voltak, mint ő, mezítlábas fanatikusai a magyarság jövőjének, nem volt mellette senki. Ilyenkor a szegények táplálták, akár a bujdosó betyárokat, este, a falu alatt a rekettyésben. Magányos ember volt világéletében, portyázó harcos, de sohasem volt egészen egyedül. Nézzétek Szabó Dezsőt, elég neki talpalatnyi hely, ahol lábát megvethesse s már harcot kezd ismét. Elég neki egy-két hívő társ és már hadakat teremt maga körül a semmiből. Egyetlen gesztussal elvet magától mindent: sikert, kiadót, pénzt, híveket s egyetlen mozdulattal hadakat, harcot, életet támaszt ismét. Mert mi, magyarok, nyomban fülelni kezdünk, ha halljuk a magányos lovas harci kurjantását, paripájának horkolását. És kinyitjuk riadtan bezárt ablakainkat, kigyújtjuk az eloltott világosságot s figyeltünk: jön-e? Verekszik-e? Győz-e? Szívünk együttdobog lopva patkójának dobogásával. És lám, innen is, onnan is megindulnak felé, anélkül, hogy hívna valakit. Nomád ő és nomádok vagyunk magunk is.

Nem igaz, hogy kivetjük magunk közül, aki mer és tud beszélni. Olyan bűneink, fogyatkozásaink nincsenek, amiket szó nélkül meg ne hallgatnánk, el ne ismernénk, be ne látnánk – s nem kövezzük meg, nem vetjük ki az igazmondót. Ha így volna, Szabó Dezső valóban kivert bika s nem ereje teljében lévő szilaj harcos volna. Mert vannak neki tulajdonságai, amelyek inkább taszítók, mint vonzók. Még csak nem is törekszik arra, hogy vonzó legyen. Ha valakit megutál, nyomban a szemébe vágja utálatát. Ha féltékeny, Isten és minden kisistenek legyenek irgalmasak ahhoz, akire féltékeny. Mások segítségét, hűségét elfogadja, mint nomád eleink az adót. Köszönet, vagy akár jó szó nem jár érte. (Gyakran éppen az ellenkezője.) Kíméletlensége határtalan, ha olyan gyengékkel kerül szembe, amelyek kiváltják megvetését. Megbocsátani nem tud, sem magának, sem másnak. Könyörtelen, irgalmatlan. És lám, mindent megbocsátunk neki, gondolkodás, kétség nélkül. Ha kell, odaadjuk utolsó falatunkat, egyetlen köpenyünket, menjen, verekedjék, győzzön. Vajon van-e még nemzet a világon, amely ilyen nemes, fölényes természetességgel, elnézéssel, együttérzéssel bocsásson meg valóságos, vagy vélt sérelmeket, bár még olyan fiának is, mint Szabó Dezsőnek? Amely olyan magától értődően mérje meg az értékeket, amelyek Szabó Dezső javára esnek a mérlegen, s kézlegyintéssel térjen napirendre tulajdonságok fölött, amelyek más, kicsinyesebb, kispolgáribb, fantáziátlanabb nemzet szemében örök bűnöknek számítanak? Ki emlegeti, hogy egyszer „román” akart lenni ország-világ előtt s elkeresztelte magát George Millé-nek? Ki gondol már a komor és szilaj kiáltványokra, melyeket könyvtára eladásakor és Franciaországba való „kivándorlásakor” a közvéleményhez intézett, Szabó Dezső nagy harcos, de nagy nép ám az ő népe is, mert harcosához méltón tud – mint mindig tudott is – viselkedni.

Azért mondom, olyan egyéniség, amilyen Szabó Dezső, sehol meg nem teremhetett volna. Csak azon a földön, amely ma is láthatatlan sátrakkal, bozótokkal, nádasokkal, rengetegekkel van borítva. Mert itt, ami polgári népség, polgári szemlélet akad, az éppen nem magyar. Olyan ország ez, ahol kiragyognak a szemek, ha a kényszer drilljére masírozók közé fütyköst vág valaki s azok rémülten szétrebbennek, kipirulnak az arcok, ha valaki szembeszáll a pénz, a közgazdaság „törvényeivel” s kihívja maga ellen a polgári józan észt, rikkantanak a torkok, ha fölfújt tekintély megrugdalva kullog el és pozíciójára hivatkozva törölgeti cilindeléről a sarat, mámor önti el a szíveket, ha az egész világgal fordul szembe egyetlen ember, a győzelem minden reménye híján. Kis nép vagyunk s tán ezért? Mert maroknyi seregeink élethalál közepette vágták keresztül magukat ezer és ezer éven át a túlerőn? És mert egész létünk itt, a Duna völgyében örökös kockázat, kétség, véletlen műve? Kis nép vagyunk, s tán a kis népek bősz s vidám harciassága kél lángra bennünk, egy-egy magányos férfiú küzdelmében az egész nemzet küzdelmeit látván? Igen, ma már nem Szent István ispánja, Sebős veri Konrád hadait a Dunánál, Rábánál, Vértesnél, nem Álmos herceg parasztjai, nem Levénta és Vata fonotthajú legényei, nem Béla hadai, nem Bocskay, Rákóczi hadnagyai, nem Zrínyi és nem Görgey állanak szemközt hol Nyugattal, hol Kelettel -, mi mégis őket látjuk, őket, a felejthetetleneket. És mindazokat, akik egymagukban szálltak szembe ilyen-olyan úrral, hatalommal, ha a rend örve alatt szolgákká akart tenni bennünket – s ideig-óráig tett is. Ez Szabó Dezső rendkívüli erejének forrása. Ez a lelki együttrezgés, együtthadakozás, a gyengének a hatalmasabbal szemben való fölhorgadása minden igazán magyar szívben. Ő az az ember, akit, ha nem volna, föl kellene találnunk. Lehetőségei korlátlanok, mert minden korlátot lerombolt maga körül.

Amikor a nemzeti lélek szorongása ránehezedik az egész társadalomra, kortörténeti jelentősége van annak, hogy Szabó Dezső ír és az előadóemelvényről szól. És bár a múltban hadakozó kedvét nem egyszer töltötte ki olyanokon, akiket inkább támogatnia kellett volna, mondhatjuk, a nagy kérdésekben sohasem tévedett s amit évtizedek során kimondott, soha annyira időszerű nem volt, mint éppen ma. Lesújtó ítélete a magyar középosztály összetételéről, történelmi szerepéről és anarchikus lelkiségéről, parasztromantikája, amiből egyre biztosabb körvonalakkal bontakozik ki az új és szociális Magyarország körvonala, a magyar protestantizmusról mondott ítéletei, a katolikus főpapság magatartásának jellemzése, szellemi életünk idegenséggel fertőzött körképének megállapítása, közoktatásunk, népnevelésünk idegen lelkisége osztályuralomra való alapozottságának megmutatása, politikai mozgalmaink kábító zűrzavarának, tehetetlen hipokrízisének, idegenszolgálatának és szűklátókörűségének kegyetlen kielemzése, belső revíziónk elsikkasztásának s a külső revízió gyári propagálásának leleplezése, külső-belső idegenek a magyar lelkiségen való tobzódásának dantei képe, mind-mind megállja a helyét ma is. Húsz esztendő meddő csodavárása, alkudozása, marakodása, földhözragadtsága, gyávasága és cinizmusa tárul fel előttünk, ha műveit végiglapozzuk. Ha néhány nemzedék múltán valaki korképet fog festeni korunkról s belemélyed Szabó Dezső műveibe, felborzolódó hajjal, reszkető kézzel és rémülten elboruló tekintettel fuldokol majd s nem fogja megérteni, hogy maradhattunk meg a világnak ezen az egész embert, egész népet, egész lelket követelő foltján. És, sajnos, Szabó Dezső ma is ugyanazzal az indulattal léphet az előadói emelvényre, amivel húsz esztendővel ezelőtt, hogy dantoni viharát lezúdítsa hallgatóságára: még semmi sem változott. Brutális szavai ostorával ma is ugyanúgy vághat eleveneken és holtakon. Vitriolos gúnyja ma is ugyanolyan marón ömölhet törpe nagyokra és nagy törpékre. Sőt ma inkább, mint valaha. Az elsodort falu ma jobban sodródik a feudálizmus áradatán, mint valaha. Szellemi irányítóhelyeinken ma is azok állanak, akik az első véres írások idején. Csak éppen még szorongatottabb lett a nemzet helyzete, mint akkor volt, amikor Szabó Dezső harcait megkezdte. Bár kezünkkel érhetjük el a vágyva-vágyott testvéreket, akiket elszakítottak tőlünk, ma is éppen onnét fenyegeti létünket minden eddiginél nagyobb veszedelem, ahonnét Szabó Dezső is, mások is várták, de amelyre ő is hiába figyelmeztetett. Sőt, most még nyíltabb, szervezettebb belső szövetségesekre támaszkodhat a külső veszedelem. Most, most kell Szabó Dezsőnek bátrabbnak, kíméletlenebbnek, igazabbnak, nyíltabbnak lennie, mint bármikor volt! Most kell Dantonnál dantonibbnak, Zrínyinél zrínyibbnek lennie, most kell tudnia azt is, hogy a néma sötét ablakok mögül együtt érző szemek lesik harcait s várják a pillanatot, hogy síkraszálljanak azért a Magyarországért, amely álmainkban él. Tudnia kell ennek a minden más országban elképzelhetetlen, páratlan embernek, hogy, ha kell, titkon, névtelenül, a faluszéli rekettyésbe viszik el neki a kenyeret és bort, ha éhezik, a pandúrok terveit, ha üldözik, a biztatást, ha elfárad. Kezdjük megtanulni mi is, miként kell olvasni a sorok között, érteni a kimondott szavak ritmusából a következtetni hasonlatokból, szimbólumokból és szójátékokból. A tudat, amit hosszú esztendőkön át írással és élőszóval kialakított bennünk, s ami odaát is világossággal önti el a magyar ifjúságot a határokon túl, kezdi lepattantani az elfogultságok, kicsinyes érdekek, üzletességek, félelmek, reménytelenségek, idegen hatások szorongató kereteit. Igen, „a régi kereteknek le kell pattanniok”. Ezt a folyamatot már nem lehet megakadályozni. Mindnyájunk számára világos, hogy csak akkor maradhatunk fenn, ha valóssággá váltjuk az igazságot: magyarnak lenni annyi, mint szociális embernek lenni. Éppen a mostani időben vagyunk hajlamosak arra, hogy délibábok után fussunk és csodákat várjunk. Szabó Dezső új fellépésének nagy jelentősége az, hogy egyfelől leszaggatja a makacs csodalátók szeméről a hályogot, másfelől maga is csodát hirdet és csodatettre izgat. Csodatettre, ami köztünk, magyarok között sohasem volt csoda s aminek fennmaradásunkat köszönhetjük: a nomád hősiességre. Az egyén győzelmét hirdeti a tömeg fölött, a fantáziáét a számítás, a hősiességét a pandúri szervezettség, az igazságba vetett hitet az érdek hatalma, az önmagunkban való bízást a még oly hatalmas barátokban való vak bizodalom fölött.

A magyar szellemi élet e nagy szabadharcosa ismét porondra lépett s vidáman, dühösen, káromkodva és nevetve, gúnyolódva és el-ellágyulva hadakozik. Ne törődjék vele senki, ha forgolódásaiban társait, sőt önmagát is megsebzi. Ne kedvetlenedjék el senki, ha eredménytelenül átkozódik, hogy egyedül hagyták. Egyik fülünkön be, a másikon ki, ha társait is káromolja. Harca mindnyájunk harca. Az ő alakjában a megújhodni akaró, parazitáit lerázó, százszoros túlerővel is hetykén szembenéző, igazunkat az egész világ arcába vágó, kenyerén, szalonnán, vöröshagymán és csigerboron élő szabad portyázó harcost kell látnunk. Jaj lesz mindnyájunknak, ha ő elnémul. Jaj mindnyájunknak, ha őt is megkötözik, rabulejtik, mint annyiunkat. Mert ugyan ki állana a helyére ebben a megfélemlített vagy okosan igazodó korban, melynek legsivárabb s legreménytelenebb vonása, hogy a romantikát kiölték belőle...

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 226-231. o.)