In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(II.) FILOZOPTER A POLITIKÁBAN

CSÁSZÁR ELEMÉR

Szabó Dezső a maga tükrében

Szabó Dezsőről ezelőtt 13 évvel esett először szó a Budapesti Szemlében: Az elsodort faluról állapítottuk meg, hogy szertelenségeiben és ízléstelenségeiben is érdekes regény, merész koncepció, tele erővel. Úgy éreztük, hogy egy magasra ívelő költői pálya első jelentékeny állomása, s várakozással tekintettünk folytatása elé. Reményeink nem valósultak meg. Szabó Dezső költészete nem tisztult meg s nem fölfelé haladt, hanem lefelé, maga meg belevetette magát a közéletbe, s vizein jobbra is, balra is elkalandozott, meghökkentve vagy éppen megdöbbentve bennünket, jámbor filisztereket.

Legújabb regénye, a Karácsony Kolozsvárt, nevezetes állomás, de inkább emberi, mint írói pályáján. Művészi szempontból egészen jelentéktelen. Meséje vézna – maga a költő nem is nevezi művét regénynek, csak szerényen, regénykének, de az sem, hanem nagyméretű zsánerkép: egy hatalmas egyéniség rajza, életének egy nevezetes mozzanatában, az utolsóban, megragadva. Magyarország legnagyobb költőjét látjuk magunk előtt élete végén, mindenéből kifosztva, lezüllve, csavargók között és a börtönben, majd kötéllel a nyakán egy kunyhó mestergerendáján.

Az író regényének mottójában arra kéri a kritikusokat, ne írjanak szigorúan róla: „Jaj, ne legyen kritikátok keményke, / Mert belehal az írója, szegényke.”

Isten őrizz, hogy Szabó Dezsőt meghalassuk, ne írjunk tehát kritikát a kolozsvári Karácsonyról! Annál könnyebben lemondtunk róla, mert megtette ő maga regénye előszavában, megírván róla, hogy meséje „teljesen képtelen”, minden eseménye, képe, mozdulata „puszta képzelgés”, alakjai „egytől-egyig létezhetetlenül lehetetlenek”, s az egész egy nagy „sírás”, bizonyára lelke mélyéről feltörve – hogy érzelgősnek tartjuk és a csinált meséből nem érzünk ki belső igazságot, az nyilván a mi hibánk, akik egészen másként látjuk Szabó Dezsőt, mint ő – a maga tükrében.

Az író ugyanis hőse alakjában magát rejtette. Azaz nem is igen rejtegette. Elnevezi ugyan Szűcs Barnabásnak, de annyira a maga testi-lelki vonásait rakja rá, annyira a maga életviszonyai közé helyezi, hogy egy pillanatra sem hagy kétségben, hogy ez az egyenlet: Szűcs Barnabás = Szabó Dezső, helyes. A regény tehát egy nagy önarckép, s erről az arcképről talán van jogunk elmondani egyet-mást, anélkül, hogy veszélyeztetnők az író épségét.

Induljunk ki abból a föltevésből, hogy ez az arckép hű: olyannak mutatja Szűcs Barnabást, amilyen Szabó Dezső a valóságban, vagy – s ez is jogos költői eljárás – amilyen szeretne lenni. Harmadik eset nincs, mert arra csak nem lehet gondolni, hogy valaki józan ésszel rosszabbnak fesse magát! Ez az elénk villanó lelki arc, akár reális, akár idealizált a kép, rendkívül szomorú és lehangoló, kivált ha összekombináljuk a másikkal, az Előszóból felénk nézővel. Az a Grál-lovag, aki tizenhárom évvel ezelőtt fényes fegyverzetben, túltengő önérzetében fölemelt fejjel, a diadal bizonyos reményével indult el meghódítani a nemzetet, most mint szegény, elesett ember, magára öltve az alázatosság köntösének rongyait, koldusként irgalomért könyörög. Nincs az az ember, még ha a Horatius megénekelte hármas érclemez feszül is a szívére, aki meg ne szánná az álmai egéből a föld porába bukott hőst – bár, a regényből kitetszőleg, álmaiban a dicsőség képei közé sűrűn vegyültek anyagi természetűek, a pénz, a sok pénz képzetei. Szívesen elfelejtjük, hogy ez a merész, fényes lovag valamikor nemcsak öntelt és gőgös, hanem nagyon szívtelen is volt, s durván, kegyetlenül támadta irodalmunk igazi és álnagyságait – ki ne bocsátaná meg, mikor most nagyoknak és kicsinyeknek azért rimánkodik, hogy ne bántsák őt! Ki is bántaná azt a szerencsétlen, a közeli halál gondolatától gyötört embert, aki így énekel magáról: „Kicsi vagyok én, / Nem növök meg én, / Esztendőre vagy kettőre, / Jaj, elkopom én.”

Csakhogy részvétünk tiszta érzését némi bosszankodás teszi zavarossá. Az új Coriolanus, a rómainak oláh-magyar követője éppúgy visszaél az alázatosság köntösével, mint előde: annak oltalmában vérig sérti azokat, akiket meg akar nyerni. A Karácsony Kolozsvárt csak részben regény, éppoly mértékben vádirat a magyar társadalom ellen, amely nemcsak legnagyobb íróját – ez természetesen Szabó Dezső – forgatja ki mindenéből és teszi földönfutóvá, hanem tudatosan és tervszerűen megfojt minden nagyot, minden értéket. Önzés és irigység, ostobaság és rosszindulat, csalás és gonoszság az egész magyar közélet – az író ismert jellemző stílusában: „baromilag hálátlan, bandita zsákmánylású” -, a szellem kiválóságai, a jóság apostolai éheznek vagy börtönben senyvednek¹: ilyennek mutatja be Szabó Dezső a jelen Magyarországát, szemben azzal a kissé vörösen csillogó képpel, amely róla, mint ábrándkép, lelkében él.

Nem akarjuk a költőktől elvitatni a jogot, hogy pesszimisztikus világnézetükben olyan sötétnek rajzolják a közállapotokat, amilyennek látják, Arany is sivár képet festett a Fiamnak című költeményében a maga koráról – igaz, hogy abban az osztrák császár Magyarországát rajzolta; az ellen sem lehet tiltakozni, ha az író célja érdekében kiélezi a jellemző vonásokat és elmélyíti az árnyékot: de a kép legyen nagyjából igaz és minden ízében művészi. Igaz-e Szabó Dezső képe, nem fontos – művészet nincs benne! Amit egykor gróf Desseffy József kérdezett Kisfaludy Sándor Hunyadijával kapcsolatban: nem lehetett volna a nemes ügyet (Kisfaludyé az volt!) jó költői alkotással szolgálni? - mi is megkérdezhetnők Szabó Dezsőtől.

Előszavát azzal végzi az író, hogy az öregek, mikor útjukba kerül ő, a szegény koldus, azt mondják gyermeküknek: „Látod, fiacskám, így jár az, aki nem vigyáz magára. Ez írta Az elsodort falut. Megbűnhődött érte szegény.” Ha úgy érzi Szabó Dezső, hogy mint ember megbűnhődött, ahhoz nincs szavunk, azt sincs jogunk vizsgálni, mivel szolgált rá. Azt azonban megmondhatjuk, miért bűnhődött meg Szabó Dezső, a költő. Nem azért, mert megírta Az elsodort falut, hanem azért, mert nem írt több Elsodort falut!

Budapesti Szemle, 1932

¹ Különösek Szabó Dezsőnek ezek az ideális emberei. Egy gyilkos fejére 1000 P-t tűz ki a hatóság, s a főhős el akarta fogni, hogy megkeresse embertársa életén a vérdíjat!

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 200-203. o.)