In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(II.) FILOZOPTER A POLITIKÁBAN

JUHÁSZ GYULA

Szabó Dezső

1. Szabó Dezsőt, az embert, előbb ismertem meg, mint Szabó Dezsőt, az írót. Váradon, a régi és örökké emlékezetes Váradon hozott vele össze a magyar sors, és akkor még ő nem írt, csak gondolkodott, és harcolt egymagában és leginkább önmaga ellen. Tőle még nem olvastam semmit, de róla már igen. Egy nagyon érdekes csevegést a Nyugatban, Laczkó Gézától, A kollégium don Quixotéja címmel, amely egyetemi hallgató korszakát idézte föl, amikor Szabó Dezső a legkülönb romanista filológusnak indult és csalódott, és a Nagyváradi Napló egy riportját, amely megírta, hogy Szabó Dezső tanárt antiszemita párbaja miatt helyezték el Nagyváradra. Én akkor találkoztam vele, akkor láttam először hatalmas szőke sörényét, gyermeteg kék szemeit, és hallgattam, egy pohár tej mellett, kirohanásait az akkori irodalom divatosai ellen. Ő, hóna alatt egy csomó francia lírikussal és fejében az egész világliteratúrával, igen vonzó és egyben nyugtalanító jelenség volt. Az oroszlán, aki egyelőre csak mutogatja a körmeit. Azután elhelyezték, ide-oda dobálták a mindenkori kultuszkormányok. És Szabó Dezső fejlődött és nőtt, hitt és kiábrándult, verekedett és csalódott tovább, magányban élt és világokat járt be, mint az új magyar irodalom Ahasvérusa. Végül a Nyugatban és a Huszadik Században fölbukkantak írásai, és az a néhány magyar olvasó, aki író és értő is egyben, azonnal megérezte, hogy itt valaki kopogtat, akinek nemcsak stílusa van, de mondanivalója is. Szabó Dezső beérkezett – néhányunk számára, akiknek az írás vér és velő, egyetlen lehetséges formája és tartalma életünknek.

2. Amit kezdetben írt, az egészen korszerűtlen volt, a szó nietzschei értelmében. Rengeteg tudás és mélységes kultúra állott mögötte, és ő vívódva kereste az igazságot, vergődve feszegette a lét és nemlét nagy kérdéseit. Először a francia szimbolista költőkön keresztül nyitogatta a nagy titkok zárait, később a Cervantes és Swift hőseinek jelmezében jelent meg az élet álarcosbálján, és – persze, nem vette észre senki, csak akibe véletlenül belebotlott, akinek tyúkszemére hágott, és – akik a klasszikus és romantikus álorcái alatt megérezték vagy meglátták benne a testvérüket. Magam megrendült lélekkel olvastam néhány csodálatosan igaz és erős vallomását. Ezek voltak az ő magányosságának és szomorúságának Hamlet-monológjai. Korszerűtlenek és népszerűtlenek. Nem e világnak valók. Ekkor volt Szabó Dezső egészen és egyedül a miénk, az élet értelmét és lényegét keresőké. A megalázottaké és szenvedőké...

3. A Rókus Kórház kis szobájában, vérző melle, a nő mellett, aki szeretett, olvastam legtisztább emberi megnyilatkozását. Együtt olvastuk, együtt szerettük. A jóságos apáca, akinek a kedvéért meggyóntam és megáldoztam, ott bámulta, hogy egy istentelen modern revü fölé hajolva két nagy és beteg gyerek hogyan tud könnyekre fakadni szavaktól, amelyeket egy idegen és távoli embert írt, aki testvérünk lett egyszerre és örökre a végtelen emberi jóságban, fájdalomban, kitárt karunk az örök szépség felé, földobogott szívünk a határtalan boldogság után, zengő és zokogó ajkunk a csodálatos élet dicséretében.

4. Szabó Dezső a magyar tájon sohasem lett volna se zászló, amelynek rúdjával végig lehet vágni másokon, se harsona, amelynek hangjára fölhorkannak a különféle politikai istállókban, ha Szabó Dezső megmarad csak írónak, csak költőnek, csak annak, aki volt és akinek indult: művésznek. Ez nem akar Szabó Dezső kritikája lenni, ez inkább a mi szomorú kis világunk ítélete. Szabó Dezsőből a politikai barátai (akik nem értették, sőt félreértették) és a politikai ellenségei (akik nem szerették és szintén félreismerték) csináltak hazai különlegességet, amit ő nem érdemelt, de amit ő maga akart, öntudatlanul is. A temperamentuma ragadta el, a nagy akarata, amely a nietzschei Willer zur Macht rokona benne, és amely nem elégedett meg azzal a lehetőséggel, amelyet a művészet végtelensége nyújt, és ezért az dobja rá az első követ, aki nyugodtan és hidegen, gőgösen és okosan meg tudott maradni világok és népek vak és vad viharában az elefántcsonttoronyban.

De persze más az, amit a Gondolat akar, és más az, amit a Tett művel. Az Ige testté lesz, és keresztre feszíttetik. Csak a legerősebbek és a leggyöngébbek tudnak ellenállani az élet áfiumának. A titánok és a férgek. Romain Rolland és Hazafi Veray János.

De Szabó Dezső belement a szélmalomharcba és elpáholták. Az elmés, nemes és búsképű lovag a halálos ágyon vette végül észre, hogy Rosinante csak gebe és Dulcinea cseléd. Az utódai azonban már tanulhattak volna.

5. Szabó Dezső emberi és írói pályája sokszor kell hogy eszünkbe juttassa a forró, szerelmes gyűlölet nagy éjszaki prófétálóját, akinek sörénye és romantikája egyaránt hasonlatos hozzá.

Ha nálunk az irodalomban nem lenne politika, akkor Szabó Dezsőt már régen minden irány és minden párt maga fölé emelte volna, és őszintén örülne, hogy ez a robusztus egyéniség a magyarságé. Akkor a hivatalos fórumok és a hivatásos irodalom egyaránt a magukénak, mindnyájunkénak vallanák őt, aki a Nyugatban megtűrt kuriózum, A Tettben és a Mában idegen lobogó, a háborúban a destruktív élesztő kovász, a két-három forradalomban nagyszerű balek volt azok számára, akikkel, úgy látszott, hogy egy hiten volt, akik voltaképpen, egy darabig, egy követ fújtak vele. Most indul Szabó Dezső, a hiteiben és híveiben egyaránt csalódott, a hetedik magányosság felé. Mert jó az embernek egyedül lenni, a gondolkodó és alkotó embernek, mivel akkor még az egész világ vele lehet, az idők végezetéig. Mert ő lesz maga a világ.

6. Nyugalom: ez a dolgok lelke, ez az élet célja, ez a művészet teteje. Nyugalom. Oh, ember, miért vonaglasz görcsökben, miért ordítasz diadal után, miért ez az egész nagy láz és erőlködés, miért? El fogsz pihenni végül. Meg fogsz békülni egyszer. És jobb előbb, és szebb önkényt, öntudattal. A nagy minden ezer nemét nézd és szeresd. Ne akarj, hanem láss! Légy művész, aki alakít, és ne ember, aki alakul csak! Az örök törvényt érezd magadban, és engedelmeskedjél neki alázatosan. Én pedig azt mondom neked, hogy a költőnek egy parancsa van. Írj! És ha te azt mondod, hogy: Ölj! - én pedig azt üzenem, hogy öld meg, tue-la, öld meg magadban az öldöklő embert, az öngyilkos gyilkost, és légy szem, aki lát , fül, aki hall, ajak, aki dalol, agy, aki tud, szív, aki dobog a végtelenben. A többi vak lárma és néma csend...

7. Mindez nem akart több lenni, mint egy lírai portré Szabó Dezsőről. Csak a jelentőségét akartam hangsúlyozni, csak a legjellemzőbb vonásait kiemelni. A többi a filológusok és esztétikusok dolga volna, ha ők ma ráérnének erre. Ha elfogultságaik és egyéb gondjaik miatt erre alkalmasak lennének. De remélem, az idő ezt is meghozza még. A nyugalmat Szabó Dezsőnek és kritikusainak. Mindenkinek!

Magyar Jövendő, 1922. április 25.

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 135-137. o.)