In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(II.) FILOZOPTER A POLITIKÁBAN

MOLTER KÁROLY

Móricz Zsigmond és Szabó Dezső

Övék az utolsó három év legjobb regénytermelése. Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig és Szabó Dezső Csodálatos élet című könyve indít e helyütt szólásra, mert úgy látom, ketten akarják megteremteni a mai magyar regényt. Móricz az Alföld napos, kényelmes beszédén nőtt nagyra, Szabó meg a székely hegyek nyugtalan leleményű nyelvén sistereg: öröm a versenyük e jajban szapora hét szűk esztendőben. Mindkettő kálvinista mentalitás és zsoltárbeli „bő zsírral ékeskedik”, ámde művészetük a nagy emberi közösségnek is érdek nélküli szolgája. Munkáik értéke s érdemük is különböző, de irodalmi indulásuk s elhelyezkedésük közös: a mai népből valók mind a ketten. Emlékszem még a régebbi kritikára, humoros volt, mikor e két író mentségére hozták fel, hogy haragudnak a parasztra, mert néhol hitványnak, önző csordalénynek, ideáltalan életűnek rajzolják, s alig találnak szépet az életében. Most már elhiszi mindenki, hogy az ő parasztjuk az igazi, a fölnőtt gyermek, aki alapjában jóra húrolt lelkű, csak a nyomorúsága teszi ravasszá, dacossá, és az úri huncutság bizalmatlanná. Nem az addig bemutatott papirosnépet hozták a regénybe, hanem a szalonképtelen falusit, akit nem állítottak fényképezőgép elé: tessék mosolyogni!

Légy jó mindhalálig – egy kicsi faluról jött másodosztályú gimnazista iskolaéve, ártatlan kizáratása, visszavétele a debreceni kollégiumba, könnyekre indító világfájdalma, a zsenge lélek első találkozása az igazságtalansággal, egy bátortalan buksi fejnek színnel, szívvel ecsetelt küzdelme a diáknyájban, az aprónép ezernyi félnivalója s a félszeg emberke szelíd emberesedése az első önálló cselekedetig – mind, mind a Móricz Zsigmond élménye ez a tengerré mélyülő általános emberi életárban. Így nyertünk mi is kristályalakot, bennünk lakozott a feszítő erő, de hallgattunk vele, mint a padban drukkoló kisdiák, hogy aztán a lelki érés nagy pillanataiban kiütközzék belőlünk belső szabályunk sokszöge, a külön ragyogó, csiszolásra váró gyémánt.

Belső igazság dolgában magasan áll Móricz Zsigmond Szabó Dezső fölött. A Csodálatos élet a Székelyföldről indul. Egy székely parasztlegény vadul el a falujától, csodás, mesebeli sorsot ér, magas polcra vergődik, s mindent, a hírt, a kincset, az olcsó és drága szerelmet, a hiú művészetet a sutba vágja, hogy végül szenvedő falujában falusbíró lehessen.

A regény talán panegiriája a lelki egészség kultuszának. A székely nyelvterület minden vagyona pompázik e kétkötetes könyvben, andalít a belőle áradó illat, megcsikland a humora és friss érzékisége, mely nem annyira bántó, mint Az elsodort falu verizmusa. Az építő kéz fegyelme azonban hiányzik, sokszor lírává bomlik az epikai mozaik. Szerkezete semmi, a regény annyira légies, hogy egy szót se hiszek a székely legénynek, mihelyt elkerül a székely talajról. A szimbóluma nem hitet el semmit, még ilyen vakító dialektikában sem. Sehol a művészi biztonság, gazdálkodást parancsol még az itt pazarul elhullatott népnyelvi javakban is. Mintha nem is tudna még Szabó Dezső regényt írni, csak regényrészleteket. A káprázat, mely megüli a mohó olvasót, lefoszlik a valószerűtlen mese végén, s az ember sajnálkozik, hogy ennyi erőt pazarolt az író egy soha elő nem forduló, nem jól komponált alakra.

Ma így mondanék véleményt a két nagy írónkról: Móricz Zsigmond igazabb, Szabó Dezső szebb, de előbbi igazsága szebb, mint amilyen igaz az utóbbi szépsége.

Zord Idő, 1921. augusztus 1.

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 133-134. o.)