In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(II.) FILOZOPTER A POLITIKÁBAN

OLÁH GÁBOR

Három regény

Véletlenül három nagy regényt olvastam. (Ma a regény az élet, mert az életünk regény!) Egyik német volt, a másik francia, a harmadik magyar. A német címe: Atlantisz, szerzője Hauptmann Gerhard. A francia címe: Jean Christoph, szerzője Romain Rolland. A magyar címe: Az elsodort falu, szerzője Szabó Dezső.

Mindhárom kiváló munka, mindhárom rendkívül jellemző a fajra és az írójára.

Hauptmann regénye még a békeidő nagy katasztrófáját: a Titanic hajó elsüllyedését szövi regénybe. Romain Rolland a német és francia szellem antagonizmusának tragikus elfajulását szeretné a megértés mezejére vinni. Szabó Dezső a világháború sodró áradatába került magyarságot mutatja be.

Hauptmann úszó hajója, az Atlantis a tömegbe vert embernek szomorúan állati és mégis istenien hősi sorsára vet fényt, objektív művészetének fényszórójával. Romain Rolland a művész, a zeneköltő tragédiáját szimbolizálja szimbolizálja Jean Christoph hányódásaiban, harcaiban; s lassan az egész hatalmas munka a Nagy Ember tragédiájává emelkedik. Szabó Dezső zuhatagos epikai képben foglalta össze a szintén tragikus sorsú magyarság irtózatos vér- és aranyáldozatát a nagy háború fergetegében; azt az áldozatot, amelyből mindenki hasznot húzott, csak az áldozó adta magát ingyen.

Hauptmann regénye általános emberi; hőse, Kammacher orvos lehet német, lehet angol, holland, dán; szóval minden északi. (Mert a mű germános komorsága mégsem tűrne meg pl. francia embert.) A Romain Rolland tízkötetes regénye nacionális, sok helyt kiáltóan iránymű: ne gyűlöljük egymást mi, franciák és németek, hiszen mi vagyunk a világ első két nemzete; fogjunk össze s kétszer oly hatalmasok lehetünk, mint vagyunk. (Milyen különösen hangzik ez most, a leviharzott nagy mérkőzés után!) Az íróban német vér is buzog, s így szinte kézzelfogható a franciává sodort germánban hősének két szemmel nézése: egy francia és egy német ember szemével. Gyönyörű, költői részei vannak; legszebb talán a két francia testvér, Oliver és Antoinette epizódja, a leány kora hervadásának drága lírájával. De mikor Párizs heterogén társadalmát kell szétboncolni: kemény kezekben villog az éles kés. Romain Rolland szerint a zsidó faj térfoglalása Franciaország fővárosát éppoly modern Babilonná ásta alá, mint Budapestet – Szabó Dezső szerint. Itt, ebben az egy pontban érintkezik a két író.

Szabó Dezső Elsodort faluja még inkább nacionális, még inkább irányregény, mint a Romain Rollandé. Tendenciája az, hogy Magyarország lelke és zsebe a háború katasztrófájáig: zsidó; a lélektelen és üres zsebű magyarság, mint pompás izomember, mondjuk: mint egy modern Gólem, minden gesztenyét kikapart a tűzből 1867-től 1920-ig ismeretlen föltámasztójának, urának, varázslójának: Izráelnek. A magyar Gólemnek is jelszóra járt a lelke, Szabó Dezső szerint Liberalizmus volt ez a titkos szó; ha erre ráigazították a kulcsot: tehettek a bolond magyarral mindent, még jót is. Minthogy pedig a zsidóság a fővárosba szívódott föl s a nagyobb városokat szállta meg: elsősorban az intelligenciáját fertőzte meg Magyarországnak Szabó Dezső regénye értelmében. A szűz, a tiszta magyarság: ott volna valahol a falvakban, a végeken, Erdélyben, a Dunántúl. Ha fel akarunk támadni: itt rázzuk meg a koporsónk fedelét. Szabó Dezső mintha a magyar intelligencia csődjét jelentette volna be Elsodort falujával. Itt még nem mutat rá határozottan az új útra; az ő Böjthe Jánosa, akiben a Jövőt példázná, legkevésbé élő alakja a regénynek. De a Csodálatos élet című új könyve erre a megtalált ösvényre viszi az újuló magyarság életét.

Szabó Dezső harcos egyénisége a regény tág, szabad keretében jól érzi magát. „Ott mindent el lehet mondani” - ezért szereti ezt a műfajt. Hallatlan feszítő ereje van stílusának; óriási vasgépet mozgat előre könnyedén: a magyarság sorsának megfordítását. Azt tanítja, hogy eddigi balek életünknek a „gaz, hazug idealizmus” tízparancsa volt az átka. Semmi idealizmus! Semmi impotencia! Realizmus, a gyökérig! Az élet nem melodráma, nem templomi himnusz, nem álom – hanem ordító, véres realizmus. Aki nyergében akar maradni: reálisan fogja a gyeplőszárat, mert másképpen lecseppen a nyeregből. Ha szellemben és idegben, gyakorlatban és számításban tökéletesebb faj szivárgott közénk és ült lassan a nyakunkra: kutya kötelességünk, magyarságunk életérdeke, hogy ezt a hatalmas élősdit lefejtsük magunkról és reálisan hátraszorítsuk. Első személy: Én, második személy: Te. Itt a magyar az Én, a zsidó a Te. Azután: pokolba minden ostoba liberalizmussal! Azért ostoba, mert a magyart a magyarral szemben elejtette, a zsidót a magyarral szemben minden polcra fölemelte. Ilyen liberalizmussal megfojthatjuk magunkat, de levegőt nem teremthetünk. Ha Eötvösék, Kossuthék tudták volna, hova vezet az ő nemesen és okosan elgondolt liberalizmusuk: talán bölcsőjében fojtották volna meg.

Akár fogadjuk el azt a két fő parancsolatot, akár nem, egy tagadhatatlan: Szabó Dezső a legelevenebb elevenére tapintott a szerencsétlen magyarságnak. Élhetetlenségére és balekségig menő lovagiasságára. Élhetetlenségére – magával szemben; lovagiasságára – az idegenekkel szemben. A világháborúból a legutolsó nációk is pazar hasznot tudtak húzni: megtollasodtak a legárvább galíciaiak is; csak a balek magyarság hadakozott lovagiasságból és rosszul értelmezett becsületességből. Az olaszok hangoztatták, éppen velünk szemben, a „Szent Önzés” jelszavát: ti. minden szentnek maga felé hajlik a keze. Oly általános emberi törvény, mint hogy orrunk a két szemünk közül nyúlik ki. Úgy látszik, csak a magyar szent az, akinek mindig mások felé hajlik a keze. Szabó Dezső ezt a természetellenes gesztusunkat akarja most mindenáron természetessé operálni: hogy magunk felé hajoljon. Isten segítse benne és a jó magyarok.

Virradat, 1921. március 13.

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 129-131. o.)