In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(II.) FILOZOPTER A POLITIKÁBAN

KIRÁLY GYÖRGY

Szabó Dezső:
Tanulmányok és jegyzetek

(A Táltos kiadása. Budapest, 1920.)

Ha szabad az ember múltját az árnyékhoz hasonlítani, mely mindenhova elkíséri és amelytől lehetetlen szabadulni, akkor Szabó Dezsőről ezúttal el lehet mondani, hogy megijedt a maga árnyékától. S ha nem is adta el, mint őse Schlemihl, az ördögnek, legalább alaposan körülmetélte, szelídre nyírta és az egykori gyerekijesztő, forradalmas feketeségét gyengéd és ártalmatlan szürkeségre mosta. Mert nem az a baj, hogy «egy pár helyen tompított» vagy «az elmúlt harcok egyes éles kiáltásait elhagyta», hogy egy pár igazán jellemző tanulmányát (pl. a Renanról és Anatole Franceról szólót) egészen elfelejtette fölvenni, hanem az a szomorú, hogy a kötet elé írt bevezetésben minden áron ránk akarja disputálni a maga Pálfordulásának az igazolását. Azaz bocsánatot kérek, nem «ránk», mert a bevezetés nem nekünk szól, öregeknek, «a nagy öngyilkosság bűnöseinek, az olcsó gyanakvás, a hideg gúny meddőinek», hanem a fiataloknak, annak a végtelen generáció-sornak, amelyet még be lehet ugratni, amely még nem sejti, hogy itt egy kétségeiben és következetlenségeiben vergődő lélek, egy gyökeréig megoszlott és beteg akarat dobálja nagyszerű pózait az egészségnek, a nagy lelki egységnek, az egész emberiséget átölelő harmóniának. Igaz, nincs jogunk senkinek a szemére vetni a következetlenséget, de sajnálatos, hogy éppen Szabó Dezsőben nem volt meg a bátorság végig következetlennek megmaradni, ami sokkal kisebb hiba, mint egyszerre következetességet magára kendőzni. Pedig nála éppen nagy következetlenségei, hatalmas botlásai, naiv beugrásai, óriási súlyok-elhajításai voltak rokonszenvesek, ezek adták egyéniségének különös varázsát, és íme, most éppen ezt akarja bennünk szétrombolni! Mintha már megunta volna azt a szimpátiát, mely minden útján, mindennek dacára kísérte, és erőszakkal akarna magának egy kis splendid isolationt körülmarni. Pedig neki, mint minden tehetséges forradalmárnak az a sorsa, hogy örökké népszerű maradjon és félek, az lesz a végzete, hogy akkor is tapsolni fognak neki, amikor a taps már fáj és a száját őszinte sírásra görbíti.

Lapozgatok a könyvében, melynek fejezetei nagyrész a Nyugat-ban jelentek meg, szeretnék elmélyedni bennük, de nem tudok szabadulni annak az átkozott bevezetésnek az igézetétől, amely folyton személyes reflexiókra késztet. Pedig hogy zúgnak a nagy szavak: «a mindentátfogó lelki egység, a legszélesebb emberiség, a legtágasabb szociális haladás», milyen keleti mohósággal falja be magát a nyugat legnagyszerűbb eszméibe, hogy kiált, harsog, toporzékol ki belőle a gall szellem - s aztán jön a hideg zuhany: «Itt (Ungvárt!) láttam meg, örökre belém döbbenőn, a könyörtelen zsidó imperializmus egész pszichikai gépezetét, minden titkos céljaival és irtózatos eszközeivel». Egy pillanatig elképedve hallgatom, ki szól ezen a hangon hozzám, Szabó Dezső-e vagy Kmoskó Mihály. Ezért kellett ennek az embernek évekig magába szívnia Párizs szédítő kultúráját, hogy végül ebbe a ferencvárosi történetfilozófiába botoljon, amely a nagy francia forradalomtól az októberi fagyig és a Duna áradásáig mindenért a zsidóságot okolja? Azért forgatta ez egykor nappal és éjjel Victor Hugot, hogy most legtörpébb ellenfelének, Veuillotnak legyen torz magyar kiadása?

„Jóhiszemű ember nem fogja elolvasni ezeket a tanulmányokat anélkül, hogy ezeket a bevezető sorokat el ne olvassa.” Így kezdi Szabó Dezső az előszót. Én viszont kérve-kérek mindenkit, aki Szabó Dezsőt becsüli és szereti, hogy a világért se olvassa el ezt a bevezetést, sőt az egész kötetet tegye el fölvágatlanul a könyvei közé, mint szomorú dokumentumát egy rossz papirosú és rossz szellemű kornak. Ha pedig kárpótolni akarja magát, lapozza föl inkább a Nyugat régibb évfolyamait, ott megismerheti az igazi, csonkítatlan Szabó Dezsőt, aki még nem hajtotta végre magán azt a műveletet, melyre egyébként hasonlataiban annyira szeret célozni.

Nyugat, 1920. 23-24. sz.