In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(I.) AZ EGÉSZ EMBERÉRT

ADY ENDRE

Szabó Dezső könyve

Nincs menekvés – regény

Szomorú könyv, s írója is írja: „az örök szomjúság nagy szomorúsága panaszol ki belőle”. Hogy a könyv mindenképpen szomorú, ezt egy-két sorral bizonyítani tudom vagy tudhatom. Szomorú, mert persze szépségeket kínál, szomorú, mert nem volt muszáj megírni. Szomorú, mert nagy ambíciójú ember kielégülhetetlen szomjúságait árulja el, s Szabó Dezsőt mégis kisebbíti.

Én hiszem, hogy ezt a (nem-is-igaz) akaratbetegséget, megspékelten romantikus, családi szörnyűségekkel, Szabó Dezső hitte. De ez az akaratbetegség nem egy századnak az ő betegsége, de valami mindig előforduló s az ő regényében pláne nem is tipikus nyavalya.

Meggyűlt emlékek, emlékezések, csalódások, dühök helyébe Szabó Dezső hajlandó, sőt követelős: eljegyzett, determinált sorsot helyezni. S amellett Szabó Dezső nem is túlságosan törődik az ő hősével, akit oktalanul halálba visz. De leírja az erdélyi helyeket, kiket[!] ismer, embereket, miket[!] mi már régen jobban ismerünk. Igazán [érdekes] az ő hasztalan regényhőse, de ki érdekes, nem érdemli meg folytonos és unalmas milieu-szerepeltetését. A hős: érdekes, de közönséges lesz azért, mert az író úgy körülrajzolja, s őt magát mégis úgy meg nem tudja vagy nem akarja rajzolni: fölháborító.

Jó: (hiszen kezdek érteni hozzá) lehetséges egy ilyen ember, de tessék ezt, őt elém állítani s nem költő-hangulatokat s hely- és társaság-megfigyeléseket.

A Szabó Dezső könyvében nem is a hős a hős, sőt nem is az író, de valami nagy harag. Úgy gondolom, hogy mindenkinek meg akar fizetni, akik amott, lenn, Erdélyben vagy bárhol, vidéken, ővele igazságtalankodtak, akik nem ismerték föl őt.

Beszéljünk (így szokás a régi kritikai mód szerint) a regény nyelvezetéről: rossz, és nem is úgy, ahogy Szomory Dezsőnek szokás szemére hányni. Szabó komoly, sőt tanári magyar, s ebben a regényében mégis magyarul beszél, de egy kellemetlen magyar nyelven.

Lelkét, hőségét, igazán irodalmi akaratát azonban Szabó Dezsőnek kétségbe vonni nem lehet. Ő igazán ki akarta lehelni, hogy túl s többhöz jusson, egész régi, megigázott lelkét, de a regénye nem regény, nem jó, s csak néha hű, s csak néha érdekes, pardon, passziós olvasóknak mindig érdekes, sőt izgató.

1917

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 55-56. o.)