In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(I.) AZ EGÉSZ EMBERÉRT

JÁSZI OSZKÁR

Az individualizmus a vádlottak padján

A Huszadik Század augusztusi számában Szabó Dezső egy szép és lendületes cikkben tetemre hívta az individualizmus rendszerét, mint a mai rettenetes világkatasztrófa főbűnösét. Íme, a szabadverseny-demokrácia, az individuális moralizálás, a romantikus, érzelgős pszeudovallás, a társadalmi tekintélyek összetörése, a korlátlan véleménynyilvánítási és agitálási szabadság, a nőt és a szerelmet glorifikáló hedonika: szóval az az egész érzelmi és intellektuális szintézis, mely a francia forradalmat megteremtette, s mely kikerülhetetlen logikával a modern kapitalizmusba csapott át, ez az az átkozott bűnös, mely kultúránk mai összeroskadását létrehozta.

Ez körülbelül kitűnő munkatársunk tétele, melyet ő a tőle megszokott stilisztikai ragyogással és érzelmi hévvel fejt ki. Ettől eltekintve is Szabó Dezső érvelésében van valami megvesztegető, mivel igen szétágazó társadalmi tüneményeket vonultatva fel a közös társadalmi krízis illusztrálására és bizonyítására, elkerülhetetlen, hogy fejtegetésben hol az egyik, hol meg a másik nagy társadalmi áramlatot ne nyerje meg a saját álláspontjának. Így, amit a kapitalizmusnak e válságban való felelősségéről, a parlamentarizmus hibáiról, a papramorgó libre pensée fejlődéstani tehetetlenségéről, az Übermensch-morálról és a boudoir-esztétikáról mond: ezek a fejtegetések kétségtelenül a mai korszak súlyosan beteg tüneteire hívják fel a figyelmet, melyekkel szemben a Szabó Dezső erkölcsi felháborodása előttem is indokoltnak látszik.

Mindez azonban nem jelenti, hogy a Szabó Dezső tétele igaz, sőt még csak azt sem, hogy ezek a jelenségek az individualista korszellem termékei. Mindenekelőtt maga az alap, amelyre épít, tökéletesen téves. A mai kapitalista társadalom nagyban és egészben nem a szabad verseny társadalma. Ennek a korszaknak, gazdaságilag véve, két domináns intézménye van: az egyik a hűbéri nagybirtok továbbélése csaknem az összes vezető nagyhatalmakban, a másik a védvámos politika, mely kartellek és trösztök rabságába veti a termelés legfontosabb ágait. Ezek a legbefolyásosabb mezőgazdasági és ipari érdekkörök azután képesek gazdasági túlerejükkel az állam bel- és külpolitikai szervezetének egész gépezetét szűk rétegek szolgálatába állítani. Az a társadalom, mely ilyen gazdasági alapokon épül fel, nem nevezhető a szabad verseny társadalmának, hanem egy oly társadalom, melyben a szabad verseny úgy a szellemi, mint a gazdasági téren még mindig csak igen korlátolt mértékben működhetik. És ehhez az állapothoz nem a szabad verseny elve vezetett, hanem a feudális monopólium ama középkori rendszere, melyet a francia forradalom liberalizmusa sem volt képes teljesen kiküszöbölni: nagyban és egészben szabaddá téve az életküzdelem feltételeit, a legtöbb helyen csak jogi formájában, de nem gazdasági tényében változtatta meg azt a helyzetet, mely a nagy földtulajdon koncentrálásával és megkötésével, a költözködési szabadság elvével karöltve szükségképp kapitalizmushoz vezet, s amely mellett csak a körülbelül azonos gazdasági standardon élők között beszélhetünk szabad versenyről abban az értelemben, ahogy ezt a fogalmat a nemzetgazdaság klasszikusai megalkották.

De nemcsak gazdasági alapjaiban, de szellemi és erkölcsi alkatában is ilyen a helyzet. Szinte mulatságos az európai vérfürdőért az Übermenschek individualizmusát tenni felelőssé egy oly társadalomban, melynek óriási többsége nemcsak ellenszegülés, de ellenvélemény nélkül megy vágóhídra, kritika nélkül fogadva el a cenzúra által ráncigált sajtó egész ideológiáját. Nincs az a középkori tekintélyimádás, dogmaépség s a veszedelmes ellenvélemény kiirtásának oly radikális processzusa, szóval az egész Szabó Dezsőnek oly kedves katolikus ideológia, mely kiterjedésben és intenzitásban még csak meg is közelítené azt az argumentumokkal és egyéni morállal nem törődő érzelmi egységet, mely ma az összes hadviselő államokat, mint harci nacionalista vallási szintézis, minimálisabb ellentmondás nélkül tölti be, mint a régi vallások az ő társadalmaikat, melyekben olykor-olykor veszedelmes eretnekmozgalmak törtek ki.

Ha pedig erre Szabó Dezső azt mondaná, hogy ő Übermenschek által vezetett engedelmes nyájra s a kevesek szabad versenye által kizsákmányolt tömegekre gondolt: akkor az egész különbség a középkor és az újkor Übermenschei között csak az, hogy míg amazok jórészt papok és hadvezérek voltak: addig a mai népvezetők ezek mellett bankigazgatók, hadseregszállítók és polgári ideológusok. De nyilván nem ezen a ponton fordul meg a mi vitánk, hanem a következő dilemmán: - A mai rettenetes vérfürdő tapasztalatai után azok, akik e borzalmas átélések felelősségét érzik, individuális vagy katolikus irányban (a Szabó Dezső terminusát tartom meg, mint amely jobban kifejezi itt az ellentétet, mintha a közkeletű liberalizmust és kollektivizmust állítanám szembe) igyekezzenek-e az emberiség lelki fejlődését befolyásolni? Vagyis arra törekedjünk-e, hogy a legszélesebb néprétegekben keltsük fel az emberi élet jogainak, értékeinek, kötelességeinek és jelentőségének ideológiáját? Hirdessük-e, hogy kinek-kinek joga van munkája teljes értékére, s egy oly államrendet kell alkotni, mely a munkanélküli jövedelem kiküszöbölésére irányul? Tanítsuk-e, hogy az állam és az emberiség célja nem lehet más, mint a lehető legtöbb ember szellemi, erkölcsi és anyagi függetlenségét megteremteni, s minden ajánlott társadalmi vagy politikai reformot eme mérték szerint kell elbírálni? Teremtsünk-e egy oly közvéleményt, mely terrorral és hivatalos tekintélyekkel szembeszállva magukat a vallásos és hazafias értékeket sem fogadja el végső bírákul, hanem mindezeket revízió alá veszi az emberi szabadság szempontjából?

Avagy mindenekfölött a társadalmi tekintély és a mindenkori vallás előtti meghajlást hirdessük-e? A kritikai szellem helyett bizonyos dogmák kényszerű elismerését? Tanítsuk-e, hogy elsősorban a társadalmi és az állami rend érdekei szerint kell minden kollektív cselekedetet elbírálni, tekintet nélkül az egyén érdekeire? Teremtsünk-e egy oly közvéleményt, mely türelmetlen dühvel „feltétlenül és minden eszközzel kiöli azokat az erőket, melyek a pozitív termeléstől eltérnek, vagy ha az egységet fenntartó dogmákhoz, vagy a szociális diszciplínához akarnak nyúlni”!

Íme, ez a dilemma, mely között választani kell. Az első javaslat a Rousseau és a francia forradalom szellemében, a második a katolikus szellemben szól. Melyiket kövessük?

Szabó Dezső a kérdés ilyen felvetése ellen talán protestálni fog, és azt fogja mondani, hogy én őt félreértem, hiszen ő épp a szociális vallást, talán a kommunizmus vallását szeretné katolikus eszközökkel megvalósítani. De ez itt mellékes: minket itt nem a végcél vitája foglalkoztat, hanem az út, amely haladnunk kell. Az egyéniség további kifejlesztésében, avagy annak a köz javára való visszaszorításában, az egyén öröm-fájdalom mérlegének öntudatos alkalmazásában, avagy az „egységet fenntartó dogmák” megszilárdításában áll az a módszer, mellyel a monopóliumok (s nem a szabad verseny!) mai haszonélvezőinek (s nem nitzschei értelemben vett Übermenscheinek!) káros és véres uralmát meg lehet törni?

Nyilvánvaló, hogy csak a rousseau-i módszer vezethet előre, mert csak a tömegeket alkotó egyesek anyagi, szellemi és erkölcsi megerősítése nyújthat gátat a monopolisták abszolutizmusával szemben. A katolikus út ellenben nem használ, mivel amíg a monopolisták uralma tart, az adott vallás, az adott rend, az adott dogma csakis az ő érdekeiket szolgálhatja, és csak természetes, hogy a háborús álláspont és a nemzeti vallásos álláspont mindenütt tökéletesen fedte egymást.

Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy a vallási erőknek ebben a fejlődésben jelentőséget nem tulajdonítok, s hogy a jövő harcait merőben individualista, racionalista-utilitarista alapon képzelem, mint valami egyenlet ismeretlenének kiszámítását. Ellenkezőleg, évek óta hirdetem, hogy nagyobb tömegmozgalom létre sem jöhet anélkül, hogy az egyének töprengései, törekvései, vágyai és eszményei valamely szupra-racionális érzelmi és esztétikai szintézisbe ne egyesüljenek. E tekintetben én Szabó Dezsővel tökéletesen egyetértek. A különbség közte és köztem csak ott van, hogy szerintem az új, megváltó vallás csak az individuális szabadság szellemében jöhet létre: nem katolikus alapon, mely a konzerválás és a reakció módszere, hanem a Déclaration des droits de i'homme alapján, mely a haladás és a forradalom morálja.

És ez nem valami ködképes utópia, hanem a mai helyzet realitása. Az, ami modern társadalmunkban már ma egy új vallási szintézis erejével, spontaneitásával, elementáris vonzásával hat: a munka, az emberi egyéniség megbecsülése, a jogegyenlőség követelése, az emberi szolidaritás eszménye, az alkotás és a szerelem hedonikája: mindez az új érzelmi és erkölcsi tömegerő – mely, fájdalom, még nagyon gyönge, de mégis az egyedüli, melyre építhetünk – az individualizmus fegyvertárából került ki a katolicizmus fegyvertárával szemben, a szabad munka, a szabad kutatás, a szabad kritika jogából, a kényszermunka, a dogma és a tekintély előtti meghajlás lelki attitűdjeivel szemben. Aki ezeket az értékeket támadja, nemcsak a múlt fejlődését zavarja össze, hanem megnehezíti, hogy egyszer valaha a tett és a gondolat igazi Übermenschei válthassák fel a latifundiumok és a bankok pszeudoegyéniségeinek mai szerepét. Aki katolicizmust mond – mindig a Szabó Dezső értelmében véve a szót! -, az örök háborút mond.

Huszadik Század, 1915. szeptember

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 42-46. o.)