In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(I.) AZ EGÉSZ EMBERÉRT

ADY ENDRE

Üzenet Alef (?) úréknak

Úgy hallom, hogy Szabó Dezső protestáns problémája nem egy egyházi lapot szólaltatott meg, de én hű, félig-erdélyi ember csupán a kolozsvári kálvinista lapot olvastam. E hivatalos református közlöny mögött (alatta különben, ha jól emlékszem, Alef jegy állott) csak Kenessey püspököt, Nagy Károlyt vagy Ravasz Lászlót szabad keresnem. Furcsa, hogy nekem, ki Szabó Dezsővel szeretetes, kis vitában álltam, most kénytelen vagyok úgy fölpattanni, mintha Szabó Dezső okos és majdnem helyes írása az enyém volna. Kenessey őfőtiszteletűsége és méltósága békés, sőt nyámnyám és rangossá vált ember, s alig hiszem, hogy szóba álljon legalábbis nem méltóságos valakivel alap nélkül. Nagy Károly volt s esetleg leendő püspökjelölt, ravasz úr, az erdélyi kerület generális notóriusa, ő se lehet Alef. Marad egy nagy R-ű, Ravasz László, kit ifjú és érdeklődő embernek mondanak, szintén püspökjelölt lehetne, ha pár év múlva idősebbé válván, aggulván a harmincoló években alkalmat nyerne erre. De ha Ravasz Lászlót alap nélkül gyanúsítanám, ezerszer kérek bocsánatot, mert a Szabó Dezsőnek válaszoló cikkecske legalábbis nem magyar tempós. Persze, hogy nem is intelligens, mert a fő fütyköse valami nagyon kalandos, gyanúsíthatónak tetsző, igen személyes, állítólagos eset, mely ha igaz is volna, Kenessey püspök úr szégyellhetné s nem Szabó. Egyébként a „részeg” és „bolond” szavak egyenesen a polgári korlátoltság (mely papi palásttal súlyosbítható) számára lettek kitalálva. S ha azt írja a kolozsvári cikkező, hogy a magyar kálvinizmus bűne az, hogy Szabó Dezsőket nevel, ez gorombaságnak is szegényes, de ötletnek pláne az. No, azután a híres, olcsó és ma már, sajnos, híg és hiú dicsekvés, hogy a protestantizmus egyéniségeket teremt, szabad és szabaduló embereket. Erről talán ne is csevegjünk, mert ennek csak így kellene lenni, s véletlenül úgy áll a dolog, hogy a protestantizmus individualista hajlandóságú csoportokat fogott meg egykor, s hagy cserben máma. De viszont kérdez egy igen frappánsnak szántat Alef úr: ha vajon Hatvany Lajost vagy Baksay Sándort tartja-e Szabó Dezső a mai magyar lélek igazabb és teljesebb reprezentálójának? Ebben az ügyben sem várhatok a Szabó Dezső barátom egyébként majdnem bizonyos felelésére, hanem sietek hozzájuttatni Alef urat, hogy adhassa az ártatlan megrökönyödöttet. Valóban, mint titokban meg is tehetné, én – oh kálvinista konvent, de jó, hogy a tridenti zsinatnál kevesebb a hatalmad – csakugyan Hatvany Lajost tartom igazabbnak, Baksay író úr Gyalogösvénye és Szederindái majdnem helyesírással írott, kedves együgyű valamik, s Homérosz-fordításairól sok szó eshetik némely kisfaludysta és akadémikus között. De a jámbor úgy áldozott az úgynevezett múzsáknak, hogy – gondolta – Kis János is szuperintendens volt, habár csak lutheránus, tehát nem lesz nagy baj ebből. Nem is lett, de Baksay őméltóságának, sajnos fogalma sem lehet, hogy (Hatvany) mit írt és tett (kedves gyanúsítóim számára az a „tett” nem jelent okvetlenül pénzt, amiből állítólag Hatvanynak bőven van) a magyar lelki kultúráért, mondjuk irodalomért. Most kissé talán elkedvetlenedve, szíve ellenére németül ír (bosszantóul talentumos németül és magyarul is), de hogy az irodalom ma egy kicsit az élethez tartozik e toprongyos, kis országban is, ebben Hatvanynak sok része van. Ezt persze nem tartozik tudni sem Alef, se Baksay őméltósága, aki még úgy nőtt föl, hogy az írót a földesurak tűrik és tartják el.

Kezdek nagyon igazat adni Szabó Dezsőnek, mert butácskaságokat, dühöket vált ki az emberekből, kiket az ő problémája (igazi probléma – már megírtam) cipón és zseben talál. Nem, urak, kiknek tenorjához íme alkalmazkodni próbáltam, nem, urak: így nem lehet megoldani ezt a problémát, mely nem is az önöké.

Nyugat, 1913. szept. 16.

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 41-42. o.)