In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(I.) AZ EGÉSZ EMBERÉRT

MÓRICZ ZSIGMOND

A magyar protestantizmus problémája

[…] Körülbelül ötven év óta, hogy az emberiség szociális munkája akkora lett, hogy a protestantizmus vezetőinek meg kellett érezniök, hogy itt komoly veszedelmekről van szó, hatalmi szervezetüket súlyos, talán reparálhatatlan kórság emészti, igen komoly kísérleteket is tesznek a baj orvoslására.

A nagy tömeggel szemben, amely ma már egyszerűen csak éli református egyháztagsági állapotát, s nem vesz igazi tudomást felekezetének belső ügyeiről azontúl, amennyire a társadalmi mechanizmus őt is bevonja a közösségbe: három fejlődési típusát látni a kálvinista egyház külső és belső hatalma érdekében végzett törekvéseknek.

Az első típus legnagyobb képviselője Tisza István. Sors, tehetség és erős meggyőződés szegik őt a fejlődő idők elébe, s hatalmi parancsszóval szeretné megállítani a megindult romlást. Szépnek, jónak és hasznosnak ismeri felekezete múltját az egész nemzetre nézve, és akarja, hogy az az épület, amely fölötte, mikor ő útjára indult, ezelőtt harminc-negyven évvel még látszólag teljes erősségében állott: megmaradjon olyannak, amilyennek ő szereti. Úgy véli, hogy kívülről jött támadások ellen s belopózott ellenséges ideák ellen kell óvni, a modern kor gyors rothasztó, porlasztó szellemi gombáitól kell megvédeni, s akkor erősen konzerválva akármeddig elél és megáll. Ezért mindenekfölött amolyan védelmi politikát folytat, ahogy a régifajta szőlőkkel harcol az ember, hogy peronoszpórától, lisztharmattól és sok más betegségtől megmentse, s szüretkor mégis kevés és savanyú bort kapjon. De jó bor az! Apáink is azt itták, ha nekik jó volt, mi se legyünk követelőbbek. Mérsékelten hajlandó beruházásokra is, mert sajnos muszáj. Ha nem táplálja a régen oly nemes tőkéket, akkor kivesznek, hát életben tartja és dicséri. A hajdani erényeket és a régi dicsőséget érzi ott lebegve fölötte, s megdöbbent szívvel látja, hogy minden nagy erőfeszítése és lelkes munkája mellett is így kell koronként felsóhajtania: oleum et operam perdidi.

A másik típus legismertebb képviselője Balthazár Dezső, a debreceni püspök. Egy generációval fiatalabb Tiszánál, és több társadalmi réteggel mélyebbről származik. Ezért már megérezte és belenőtt a külföldi protestantizmus újabb kínos és nagy ambíciójú reformszellemébe, amely a teológiai dogmatizmus modern átalakítására irányul, viszont otthonról, a magyar közéletből magával hozta a kálvinista kisember erős reális érzését és józan érvényesülési törekvését. Ha annak idején, mikor a pályaválasztás döntőjén volt, a debreceni kollégiumban nem a teológiára, hanem a juris fakultásra lép be, ma egyik vezére volna Jászi Oszkár mellett az egész szocialista mozgalomnak, mert több a gyakorlati és a szervező talentuma, mint bárkinek szociális vezérembereink közt – esetleg -, hiszen az ember sorsa irányításában nemcsak belső erőinek van része, hanem külső elhelyezkedési lehetőségeinek is – talán a kormány mai pártjának. Így azonban a kálvinistaság papi szervezetének lett az egyetlen komolyan szerepet vivő vezérembere. És miért lett s hogy lett azzá? Fiatalon, 40 éves korában hogy lett debreceni püspökké, a legreprezentánsabb kálvinista egyházfővé? Mindenesetre nagy segítségére volt a konkurencia hiánya, a ref. papság ma egyáltalán nem bővelkedik tenni tudó férfiakban, s ha egy ilyen kerül közéjük, annak teljesen nyitva az út fölfelé. De az igazi sikert mégis az hozta meg neki, hogy a protestantizmus életében ő jelentette az új tartalmat. Nem hozott semmi hitéleti új igazságot, semmi társadalmi nagyszerű reformot: de hozta a nyílt és őszinte és szociálisan becsületes anyagiasságot. Egyelőre Balthazár Dezsőnek nincs több messzehangzó programja, csak a papi fizetés meggyarapításának jelszava. Ez tette őt püspökké. Hogy bent, a lelke mélyén mit érlel, azt ma még nemigen lehet tudni. De ez a becsületes nyíltság, amellyel a papság legégetőbb és legszomorúbb ügyét, a szégyenletes szegénységet a mai kor tisztességes őszinteségével vitte piacra s a bérharcok eszközeivel igyekszik rendezni: ez őt az egész magyar ref. papság szemében annak a régen várt vezérfiúnak sejtette, aki a protestantizmusnak a közélet számára kiürült olajoshordóját megtölti új tartalommal. Az ő esete mutatja, hogy ez a „bibliai frázisokat pufogtatónak, lelki tunyaságban és ízléstelenségbe züllesztenek, kalabriás szagú fekete patkányoknak” szidott kálvinista papság mennyire tele van az új idők új céljai és feladatai iránt érzett várakozással és lelkes hajlandósággal. Ha a Balthazár Dezsők meg tudják oldani azt a feladatot, hogy ez a jól szervezett és készen álló népvezérségre teremtett papság megtalálja a maga új rendeltetését és munkájának új formáját: akkor a protestantizmus megvalósíthatja mindazt a föladatot, amit a régi generáció (Tisza Istvánék) s az új társadalmi bölcselők (Jászi Oszkár is) várnak a magyar nép jövőjétől.

A harmadik típus képviselőjeként lépett ki e folyóirat hasábjain Szabó Dezső írótársam, a minap írott lázas cikkében, amelynek hatása alatt próbáltam én is itt újra átgondolni az ő kérdését: „milyen gyökerekkel kapaszkodik ma a protestantizmus a magyar életbe”.

Szabó Dezső a legfiatalabb generáció tagja, ezé a mi hirtelen kultúrájú generációnké, a fiatalságé, amely még minden felelősségérzés nélkül ítél, s ilyenformán az eszmehódítás szabadságában minden új igazságot mohó szívvel habzsol fel. Szabó Dezső, aki nem áll egyedül, hanem ebben az ügyben joggal képviseli a harminc éven aluli nemzedéket: megittasodva a nyugati kultúrától, sőt nem is attól, hanem annak a hatása alatt kigyúlt magyar álmoktól, fogja székelyül a ráöröklődött fringiát, s egyszerre agyonveri háromszáz évbeli őseit és nemzőit: mért nem csinálták meg neki azt a kultúrát, amit Párizsból hazagondolva olyan jól el lehetne képzelni a magyar téreken.

Így jön mindig a tatarozó után a renováló generáció, aztán a romboló, amely egészen újat, mást épít.

Úgy látszik, megint itt van az idő, mikor a kövekből is prófétáknak kell teremniök. […]

Nyugat, 1913. 16. sz.

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 36-39. o.)