In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(I.) AZ EGÉSZ EMBERÉRT

SZABÓ DEZSŐ

Válasz

Nagyméltóságú gróf Tisza Istvánvolt miniszterelnök, nagybirtokos úrnak

Székelyudvarhely, 1911. április 14.
 

Kegyelmes Uram!

A Magyar Figyelő ápr. 1-jei számában Nagyméltóságodtól egy kis morális dithirambus jelent meg Szabadgondolkodás címmel. Ebben rám is méltóztatik egyet legyinteni. Így az a váratlan szerencse ért, hogy én is hozzáragadok Nagyméltóságod halhatatlanságához. Mert, bár nevem nincs megemlítve, a mai filológus-lázban bizonyára akadni fognak majd disszertálók, akik napfényre fogják hozni Nagyméltóságod e mondatának a historikumát. Így a jövő Tisza István-magyarázókban, ha csak egy pár percre is, egybe fogok asszociálódni Nagyméltóságoddal, Petőfivel és a lángostorral.

Az a pár szó, mely engem elintéz, agyonintéz, így hangzik: "Ki beszél ma már Rákócziról, szabadságharcról, nemzeti nagyságról, a nemzetért való önfeláldozásról? A >>fiatalokat<< a létért való sivár küzdelem hevíti. A >>Talpra Magyart<< nem lehet üres gyomorral szavalni, kiáltja a magyar ifjúság idealizmusának hivatásos ápolója. Micsoda lángostorral vágna, ha élne még közöttünk, e mondás szerzőjén végig Petőfi. Ő bezzeg jobban ismerte az üres gyomrot, de kevesebbet törődött a státusrendezéssel, mint ez a méltatlankodó tanár úr!”

Eddig tart a leintés. Én Nagyméltóságodnak életem két legnagyobb örömét köszönhetem: segítségével jutottam be az Eötvös Kollégiumba és kaptam egy évi külföldi ösztöndíjat. Így azt hiszem, tiszteletlenségről vagy arról a korlátolt gyűlöletről, mely sokakban egyes politikai vezérférfiak ellen van, nálam szó sem lehet. Amit mondok, az a megtámadott tanári kar szükséges védekezése.

A Kegyelmes Úr f. említett cikkében azt mondja: >>Nekünk a gondolkodás szabadságát a >>szabadgondolkodók<< ellen kell megvédenünk. A léleknek azt az igazi szabadságát, amely minden ember számára biztosítja az igaz kereséséhez való jogot és megbecsül az igazság felé törekvő minden becsületes munkálkodást, amely megérteni, tárgyilagosan értékelni kívánó jóakarattal fogadja az emberi elme minden őszinte törekvését."

Ez a mondás amilyen régi, olyan szép. De vajon jelen esetben követte-e Nagyméltóságod e régi szép receptet? Igazán tárgyilagosan s a tények teljes ismeretével ítélkezett?

Először is, ha lényegben nem is, de szavakban hibásan citált. Felhívásunkban így volt: „...Meg kell gondolni, hogy a Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni."... Így tehát a lángostor Kölcseyt illeti. Nagyméltóságod pedig el sem olvasta azt, ami felett ítélkezik. Másodszor: "Ő bezzeg jobban ismerte az üres gyomrot". Tudja-e, Kegyelmes Úr, hogy én milyen küzdelmeken mentem át? Mert saját lelkiismereti receptje után csakis akkor szabadott volna leírnia ezt a mondatot. Szinte az a gyanú támad az emberben, hogy a Himnusz csak azért vétődött át a Talpra Magyarra, mert Kölcseynél nem lehetett volna bezzegelni.

Harmadszor: Kompetens-e a Kegyelmes Úr, hogy elbírálja, mit tesz az ember éhes gyomorral. Nem komikus - s bocsásson meg -, nem szemérmetlen dolog-e, hogy Nagyméltóságod, felröpülve a maga húsz, vagy nem tudom, hány ezer holdas nívójára, odaénekli a nyomorgó tisztviselőknek: legyetek idealisták, éhezzetek a hazáért! - Itt igazán csak közhelyekkel felelhetek. De ha Nagyméltóságodnak nem derogált összefűzni egy cikkre való közhelyet, én is megreszkírozhatok egy-kettőt. A legidealistább tudós is elismeri, hogy képzeteink s a velök járó affektusok összefüggenek testünk állapotaival. Lehet valaki valóságos leydeni palackja az idealizmusnak, ha nem eszik, meghal, a akkor bizony a hazafias érzései is vele pusztulnak. De van ennél a gyors éhenhalásnál borzasztóbb: a napról-napra való vegetálás, a folytonos süllyedés az adósságokba, a rettentő aggodalom minden darab ruháért, minden kis betegségért. Bocsásson meg, Kegyelmes Úr, de ez épp olyan terra incognita, a Kegyelmes Úr előtt, mint a Rippl-Rónai művészete. A Kegyelmes Úr bele sem szólhat, hogy ilyen élet milyen lelkiállapotot idézhet elő. Aztán méltóztassék eltűrni, hogy konstatáljam, hogy egy tanár van olyan kultúrember, mint a Kegyelmes Úr. És minél inkább kultúrember: a tisztességes öltözet, a könyv, a színház, az utazás éppoly fatális szükséglete, mint a kenyér. Tessék elhinni, hogy ha a tanár csak századrészét kapná a Nagyméltóságod jövedelmének, nem gondolna a státuszrendezéssel. A különbség csak az, hogy ennek a tanárnak volna annyi jóízlése, hogy bármennyire is duzzadna az idealizmustól, nem kiáltaná oda az anyagiakkal küszködőknek: Ugyan, hogy lehet a fizetéssel törődni!

Negyedszer: Ha Kegyelmes Úr igazán tárgyilagosan akart volna ítélni, elolvasta volna Felhívásunkat. Ebből látta volna, hogy az idézett mondat éppen egy aggodalmas kiáltás volt: Adják meg az anyagi békét azoknak, kik az ország jövőjét gyúrják, mert ezeknek a nyomora nemzeti veszedelem. Így a hazafias konklúzióban megegyeztem Nagyméltóságoddal.

Mindezek után nem lehet-e kérdezni: nem volt-e Nagyméltóságod keze egy kissé gyors? Nem volt ez a kirohanás kissé lírai, a tárgyak ismerete nélkül való? Elég tárgyilagos volt-e a Kegyelmes Úr? Nem lehetne-e a Kegyelmes Úrra citálni saját cikkét. "...Mint minden jóhiszemű törekvés, ez is hévvel, szenvedéllyel lép fel. Annál szenvedélyesebb, türelmetlenebb, minél felületesebb. Egyedül üdvözítő tannak képzeli magát. Küzd a szektáriánus szűklelkű egész elfogultságával."

Vajon Kegyelmes Úrnak ebben a cikkében van-e valami, ami felülmúlja a milliomos dzsentri ideológiáját?

Most még legyen szabad balzsamot önteni Nagyméltóságodnak arra a feljajdulására, hogy: ki beszél még Rákócziról, szabadságharcról etc.

Ugyan! Nagyon sokan beszélnek. Beszél többek között képviselőválasztáskor nagyon sok előkelő "ideálista", hogy megválasztatván felmehessen az úri kaszinóba eljátszani saját vagy a mások vagyonát, s néha becsületét is.

Mindezek után teljes hittel mondom: hazaellenes mindenki, ki öt, tíz vagy nem tudom, hány ezer holdnyi vagyonnal azt mondja a nyomorgóknak: ne gondoljatok az anyagiakkal, éhezzetek a hazáért. Hazaellenes, mert kompromittálja a haza fogalmát. Nagyméltóságod szereti a hazát a maga módja szerint (tízezer jóllakott, húsz millió éhes idealistával), mi a magunk módja szerint (minden becsületes munkát gond nélküli, elégedett élet illet meg). De merem állítani, hogy ha elfogadjuk azt a naiv föltevést, hogy: ha Petőfi még közöttünk volna és hogy ha a lángostor nem bombaszt (tanítványomtól annak vettem volna), közelebb mernék állani Petőfihez, aki a Még kér a nép kezdetű verset írta, mint a Kegyelmes Úr!

Bocsásson meg Nagyméltóságod, hogy válaszolni mertem. Későn teszem, mert ide az élet háta megé még a Nagyméltóságod véleményei is csak későn jutnak el. A Kegyelmes Úr újabban oly bőven termő lírai ítéleteiből mintha a Vilmos császár kissé hiú, a túlönérzettől peckes bajusza kunkorodna ki. És válaszra éppen az kényszerített, hogy a Kegyelmes Úr e tiszteletreméltó uralkodó "fiatalságával" svungolgat be olyan területekre, hol teljesen tájékozatlan lévén, nagy károkat okozhat. Hogy Rippl-Rónainak neki méltóztatott botránkozni, még nem nagy baj. Mert - és itt megint bocsánatot kérek - Tisza István is nagyon kicsi ahhoz, hogy Rippl-Rónait csak egy hajszállal is kisebb művésszé bunkózza. De nekem, szegény tanárkának, talán elég a Kegyelmes Úrnak egy ilyen lírai fricskája, hogy egész életemben vérezzék az orrom tőle. Ilyen tartós kellemetlenséget pedig azért, hogy nemes célért bátor voltam, igazán nem érdemlek meg.
 

Nagyméltóságod tisztelője
Szabó Dezső
áll. főreálisk. tanár.

Nyugat, 1911. 9. sz.