In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(I.) AZ EGÉSZ EMBERÉRT

TISZA ISTVÁN

Szabadgondolkodás

[…] Ha valaki csak néhány évig figyelmen kívül hagyta a radikálisabb magyar szellemi irányzatok fejlődését, elámulhat azon a gyökeres változáson, amelyen azok e rövid időszak alatt átmentek. Hiszen csak tegnap volt, amidőn a nemzeti múlt kultusza, a nemzeti álmok ápolása terén igyekezett túllicitálni egymást mindenki, aki a magyar fiatalság szélsőségek felé hajló hangulatát akarta megnyerni, s most egyszerre mit látunk? Az ateista és materialista világnézleten felépülő nemzetköziség mind merészebben, mind cinikusabb leplezetlenséggel üti fel fejét, s a magyar fiatalság modern prófétái ki akarják lelkéből ölni a valláserkölcsi világnézletet, a nemzeti ideált.

Ki beszél ma már Rákócziról, szabadságharcról, nemzeti nagyságról, a nemzetért való önfeláldozásról? A mai „fiatalokat” a létért való küzdelem sivár ösztöne hevíti. A „Talpra magyar”-t nem lehet üres gyomorral szavalni, kiáltja a magyar ifjúság idealizmusának hivatásos ápolója. (Micsoda lángostorral vágna, ha élne még közöttünk, e mondás szerzőjén Petőfi! Ő bezzeg jobban ismerte az üres gyomrot, de kevesebbet törődött a státusrendezéssel, mint ez a méltatlankodó tanár úr.) Micsoda elmaradott ember az, aki még ma is nemzetről beszél? A felvilágosodott modern ifjúság ajakán emberiség, világpolgárság a cégér, az egyén, a minden közcél szolgálata alul felszabadított és minden kötelességérzet nyűgétől megmentett egyén jóllakása a lényeg. Ez magva annak a hitvallásnak, amely az eszmélni kezdő magyar fiatalság lelkét a maga egyedül üdvözítő dogmái számára kívánja lefoglalni.

Ne legyünk elfogultak. Nem mind hitványság, nem mind rosszhiszemű póz, ami e romboló teóriák mögött rejtőzik. Régi baja az emberiségnek, hogy valahányszor jól megy dolga, elbízza magát. Békés, nyugodalmas, az egyéni jólétnek kedvező időkben az egyén túlbecsüli magát, öncéllá válik, saját törekvéseinek középpontjába jut. A mi szegény emberi lényünk úgyis mintha a felfuvalkodott béka sorsára volna kárhoztatva. Állítólag a perzsa sah kezdi rendeleteit azzal: „Én vagyok a világ közepe!”, legalább valamikor régen így hallottam. Igaz, nem igaz, nem tudom, de ha igaz, többé-kevésbé perzsa sahok vagyunk mindannyian. Olyan szívesen gondoljuk a világ közepének önmagunkat. Olyan jólesik a magunk szűk látkörű, rövidlátó, gyarló szemének nézőpontjáról nézni le az egész mindenségre; a teremtés urainak képzelni magunkat és azt hinni, hogy minden a mi nagyúri lényegünk kénye-kedvére van rendeltetve. Olyan szívesen helyezzük önmagunkat a világ közepébe. Olyan szívesen szabadítjuk fel magunkat mindazok alól az alkalmatlan etikai korlátok alól, amelyek akkor, amidőn a porszemet szerves kapcsolatba hozzák a mindenséggel, amidőn az atomot beillesztik magasabb rendű lények életébe, amelyekhez csak azáltal emelkedhetik fel, hogy törvényeiknek aláveti magát, tényleg szabadabb, igazabb, magasabb rendű élet sorompóit nyitják meg a véges ember előtt. Mert hiszen az egyént csak az emelheti fel, ha magasabb céloknak alárendeli magát; csak az teheti valóban szabaddá, ha hivatásának szolgálatába szegődik. […]

Nekünk a gondolkodás szabadságát a „szabadgondolkodók” ellen kell megvédenünk. A léleknek azt az igazi szabadságát, amely minden ember számára biztosítja az igazság kereséséhez való jogot, és megbecsül az igazság felé törekvő minden becsületes munkálkodást, amely megérteni, tárgyilagosan értékelni kívánó jóakarattal fogadja az emberi elme minden őszinte törekvését; amely nem divatos áramlatok, nem közhelyek szerint ítél, de tért enged minden komoly értékkel bíró szellemi irányzatnak, s az ellentétes áramlatok szabad mérkőzésétől várja haladásunkat, a felvilágosodást.

Az egész európai kultúrának nagy erőpróbája ez: fenn tudjuk-e tartani a gondolkodás valódi szabadságát? Megyünk-e, korlátot nem ismerő, becsületes, őszinte törekvéssel az igazság, a dolgok mélye felé? Tudjuk-e azokat a nagy elméket követni, akik a maguk egész mélységében tárják fel a lét problémáit s az emberi lélek minden kincsét, minden erőforrását segítségül hívják ott, ahol azok felfogásához az értelem önmagában elégtelen? Bele tudjuk-e az ember egész lelkét, a gondolat, az érzés és az akarat egész világát olyan világnézetbe olvasztani, amely az egyes lelki erejének, összhangjának és békéjének biztos alapja s egyúttal egyedüli forrása az emberiség valódi szabadságát, igazi jólétét munkáló nemzeti nagyságnak? Vagy pedig azok a dekadens áramlatok hatalmasodnak el felettünk, amelyek olyan facies hipocraticával vonják be modern gondolkodóink fiatalra festett ábrázatát, s annak bizonyulunk, aminek oly gyakran látszunk: megújhodásra képtelen, kiélt nemzedéknek? […]

Hihetetlen, minő fogékonysággal bír közönségünk a dekadens irányzatok iránt. Tudomány, irodalom, művészet szabad prédája mindazoknak, akik az újdonság, a feltűnés, a rendkívüliség terén egymást kívánják túlszárnyalni. Valósággal drótnélküli távírón érkezik hozzánk a hanyatló latin kultúra minden beteges tünete. Bölcsészeink, szociológusaink, költőink és piktoraink őrjöngő dervistáncban reprodukálják előttünk a súlyosan beteg francia lélek minden kórtünetét. Persze a maguk alacsonyabb fajsúlyára redukálva, mert egyet ne felejtsünk el:

A rothadás, a feloszlás tüneteivel találkozunk a francia nemzet kultúréletében lépten-nyomon; de ez egy fényes múlttal bíró, szédületes magaslatra felemelkedett nemzeti lélek hanyatlása, amely még a sejtek beteges széthullásában is elárulja azok nemes eredetét. A mi szegény dekadenseink egyszerűen rothadáson kezdik az életet, s a feloszlás szecessziós tüneteit mutatják nekünk anélkül, hogy e látvány visszataszító jellegét legkevésbé is enyhítené a régi műérték utóíze. Nem tehetek róla, nekem mindig olybá tűnnek fel, mint az a jámbor kacsa, amely nagyzási hóbortba esve, fácánnak képzeli magát. Azt hiszi, szegény, hogy csak „haut gout”-ra kell szert tennie, hogy műértő ínyencek kedves pecsenyéje legyen. Pedig ami haut gout a fácánnál, szegény kacsánál egyszerű polgári feloszlási bűz marad.

Ez ellen a processzus ellen küzdünk mi meggyőződésünk egész erejével, mi, akik arra látjuk hivatva a magyar nemzetet, hogy elsajátítsa, magáévá tegye és saját céljaira feldolgozza mindazt, ami valóban szépet, igazat és nemeset nyújt a művelt emberiség kultúrája. Mi, akik nem jelszavakkal akarjuk a nemzet lelkét megtölteni, de munkára, az igazságot komolyan kereső, a dolgok mélyére ható becsületes munkára, egészséges, férfias tettre ébresztjük azt, mi, akik e beteg irányzatok elleni küzdelmünkben az élet, a szabadság, a munka mellett emeljük fel szavunkat, bizonyára nem a sötétség, a reakció elmaradt lovagjai vagyunk. A mi szavunk az embert a dolgok mélyére való búvárkodásra ösztönzi, az igazság útjára, amely elvezet a korlátolt emberi elme határaihoz, és arra indít, hogy világnézletünk megalkotásában segítségül hívjuk az emberi ész, szív és jellem minden nemesebb tulajdonát. Ez az út nem a sötétség, nem a szolgaság útja; ez a világosság, a szabadság, az emberi lélek erőteljes, sikeres kifejlődése, a haladás, a valódi felvilágosodás felé vezet.

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 29-32. o.)