In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(I.) AZ EGÉSZ EMBERÉRT

GOMBOS GYULA

A Nyugat körében

 

Csak idő kérdése volt, hogy ez az izgága, művelt tanár, aki nyughatatlanságával mindenütt megkavarta a maguk vidékiességében bóbiskoló kisvárosokat, és magára haragította a helyi kisisteneket: mikor akaszkodik olyan ellenfélbe, mely méltó harci kedvéhez. Ez viszonylag hamar bekövetkezett, még 1910-ben, amikor Székelyudvarhelyen tanított. A tanárokat akkor sem fizették jobban, mint ma. De abban az esztendőben e jámbor réteget különösen felingerelte az a hír, hogy a kormány nem a fizetésüket akarja fölemelni, hanem szolgálati idejüket és kötelező heti óraszámukat. Országos mozgolódás indult meg, a tanári szobákban tiltakozó nyilatkozatokat, feliratokat, követeléseket kezdtek fogalmazni. A végén országos tanárkongresszust hívtak össze, melyen Szabó Dezső volt az egyik székelyudvarhelyi küldött. S ő fogalmazta meg iskolájának éles hangú kiáltványát is, melyben a többi közt ilyen baljós megállapításokat tesz: „Meg kell gondolni, hogy a Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni. A végképpen elnyomorodott ember vöröset lát, és vörös nóták buggyannak az ajkára. Pedig ha egyszer a mi lelkünket tölti be a romboló elégedetlenség: ez Magyarország jövőjévé lesz. Nem szabad idáig hajszolni a tanárságot. Ezért kell egy minden tanárt magába foglaló, energikus, ígéretekkel ki nem fizethető, követelő szolidaritásba lépnünk.” Ez gyakorlatilag szakszervezeti szervezkedésre való felhívás volt, s olyan feltűnést keltett, hogy a pesti sajtó is ismertette. Szabó Dezső ezt megtetézte még azzal, hogy egyik kongresszusi felszólalásában azzal fenyegetőzött: ha követeléseit nem teljesítik, „a tanárság a kulturális passzivitás terére lép”. Ami virágnyelven a sztrájkot jelentette. Ez túl sok volt az ország urainak. Szabó Dezsőt megint felfüggesztették, megint fegyelmit indítottak ellene, de később, amikor a tanárság fölzúdult e megtorlásra, fölmentették.

De az ügy ezzel nem aludt el. Tisza István szemében, tudjuk, minden érdemleges reform igénye egyenértékű volt az eredendő bűnnel. Így különösen megütközhetett azon, hogy a nemzet lelkének egy hivatott őre, akit – talán emlékezett rá – éppen ő segített a tanári diplomához, ily bűnös követelésekkel mételyezi a nemzet lelkét. A következő év elején cikket írt házi lapjában, a Magyar Figyelőben; megvédte a gondolat szabadságát a szabadgondolkodással szemben, s közben, példálózva, kitért az eltévelyedett vidéki tanár – Szabó Dezső – esetére is. […] A Nyugat szerkesztői – Gellért Oszkár emlékirataiból tudjuk, hogy Ignotusé volt a gondolat – fölajánlják, hogy a lap hasábjain válaszoljon Tisza Istvánnak. De e meghívásnak már volt némi előzménye. A Nyugat egymást követő számaiban többször is foglalkozott a tanárok dolgával. Először Kuncz Aladár szólal föl hasábjain mellettük, aztán Ady élesen, kétszer is. Így az ügy hősének meghívása a lap álláspontjából is következett.

Ma is gyönyörűség olvasni Szabó Dezső rövid, de okos, bátor, önérzetes válaszát: első írását a Nyugatban. […]

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 28-29. o.)