In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(I.) AZ EGÉSZ EMBERÉRT

LACZKÓ GÉZA

Öröklés és hódítás

[…] Szabó Dezsővel a francia irodalomért való rajongás hozott közelebbi kapcsolatba. Mivel akkor ő nyakig ült a finnugor nyelvészetben mint Szilasi Móric volt tanítványa, akitől megtanult finnül és vogulul, egy nagylelkű pillanatában elhatározta, hogy megtanít engem is finnül, vacsora után néhányszor le is vonultam hozzá az első emeletre, ahol a kollégiumi főistenek laktak, elővettük a Kalevalát, Mieleni minum tekevi, s elkezdett tanítani, de egy félóra múlva megunta, s azt ajánlotta, szökjünk ki a Mátyás-pincébe egy korsó sörre. Megtörtént, ittunk, ő beszélt, én hallgattam, így született meg köztünk a finnóra numero egy s a finnóra numero kettő, az első a Kalevalát, a második a Mátyás-pincét jelentette. Vacsora végén odaszólt hozzám: - Finnóra numero egy! vagy: - Finnóra numero kettő! - Később az „egy” egészen elmaradt, s a Kalevala közbeiktatása nélkül osontunk a Mátyás-pincébe. Furcsa hordó volt „Dedő” (nyelvhibáját csúfolva így neveztük), amilyen mértékben ömlött belé a sör, olyan mértékben ömlött belőle a francia irodalom.

Emlékszem egy estére, amikor elejétől végig elmondta, vagy inkább újraköltötte, eljátszotta nekem, hallatlan ügyesen vonva össze, színesen és drámaian Victor Hugo Les Misérables-jának egész tartalmát. Kilenc órától éjfélig mondta és mondta szakadatlanul. Szóáradatát csak a hosszú kortyok szakították meg. Valami ősi székely mesélő öreg támadhatott fel benne, s szédítő élvezet, szellemi mámor volt hallgatni, miként fordul parancsoló közlésében a roppant irodalmi tudás egzakt mesévé. Igen, e két szónak boszorkányos ölelkezése határozza meg Szabó Dezsőt: egzakt volt és mégis mese szelleme, lénye, tudása és sorsa egyaránt, tele pozitívumokkal és meghökkentő, sokszor bántó meglepetésekkel. Egyik első novellámat, A collegium Don Quijotéja címűt, róla írtam a Nyugatba.

[…] Egy nyári közös kirándulás Gödöllőre azért maradt emlékezetes, mert a szertelen Dedő az eszméletlenségig elázott, úgy vittük ki az állomásra, nevetve, sajnálkozva, utálkozva, ki-ki természete szerint, lefektettük egy padra egy aggódó arcú sváb nénike mellé: - Vigyázzon rá, mama, vonatindulásig, szegény nagyon beteg – s otthagytuk, lefejtvén azonban nyakáról félelmetes fatermörderét, amelyet másnap otthon ünnepiesen adtunk neki vissza: egyik festő hajlamú társunk hat jelenetben vízfestékkel megörökítette rajta Dezső komikus italtragédiáját.

A legnevezetesebb Szabó Dezsővel kapcsolatban az, hogy mindenre gondoltunk, mi lesz belőle, csak egynek nem volt nyoma sem szavában, sem tettében, sem semminémű megnyilatkozásában, annak, hogy egyszer majd felcsap írónak, és regényt ír a született regényalak, igaz azonban, hogy Az elsodort falu hősét Jókai-recept szerint saját magából és a rosszul ismert vagy szántszándékkal eltorzított Adyból gyúrta össze. Még ma is alig hiszem, pedig már lezáródott földi pályája, hogy a horpadt mellű, vékony nyakú, sovány, szerény, szórakoztató, a XVIII. századból hozzánk tévedt magyar tudósfigura, a kollégista Szabó Dezső azonos a vastag nyakú, boltozatos mellű-hasú, puffadtra hízott, fennhéjázó, veszedelmes Szabó Dezső íróval, aki csak azt marta meg, aki valaha jót tett vele. De hagyjuk! Hagyjuk meg a kollégiumi emlékét annak, ami volt, mulatságos színfoltnak, s ne egészítsük ki a későbbi színfoltok különös és nyugtalanító zavarával, különben is hízott könyvvé dagadna a keszeg első emlék. […]

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 22-23. o.)