In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(I.) AZ EGÉSZ EMBERÉRT

GOMBOS GYULA

A kollégium

[…] Az akkori Magyarországon kevés alkalmasabb helyet lehetett volna találni egy szabad egyéniség kifejlesztésére, mint ezt a falépcsős, vastag falú, ódon iskolát a Farkas utcában. Mind elemi, mind gimnáziumi tagozatában az egyház tartotta fönn, de nyoma sem volt benne annak a kegyeskedésnek, mely az egyházi iskolákat sok helyt – mégy Nyugaton is – mindmáig többé-kevésbé jellemzi. Az egyházi iskolák örök kísértése, hogy sokszor a valláson kívüli tárgyakat is a felekezeti elfogultság és merev egyházi dogmák besulykolására használják föl. Ezáltal vagy beidegzetten elfogult s gyakran korlátolt ítélőképességű embereket nevelnek, vagy – az erősebb elmék esetében – oly mérvű belső ellenállást szítanak föl, mely egy életre elegendő gyanakvással és indulattal oltja be őket mindazzal szemben, ami a vallás köréhez tartozik. Az egyház és a vallásos gondolkodás újkori nagy bírálóit Voltaire-től Nietzschén át Gide-ig szinte kivétel nélkül ily bigott egyházi iskolákban nevelték. Immár némi távlatból tekintve vissza, a magyar református iskolák legmaradandóbb érdeme talán az, hogy nagymértékben el tudták kerülni a hitbéli buzgóságnak ezt a buktatóját. Még a századforduló táján is neveltjeik közül oly nagy forradalmi egyéniségnek, mint Ady, Móricz, Szabó Dezső, ha eltávolodtak is a hivatalos egyháztól, s annak formális tanításaitól, sohasem tagadták meg azt a szellemiséget, mellyel a zilahi, debreceni, pataki, kolozsvári ősi iskolák oltották be őket.

Kétségtelen, hogy ebben a szellemiségben több volt a földi, mint a mennyei; több volt egy nehéz sors s a hozzá törődő-keményedő szép önérzet eszmélete, mint az elvont teológia. Ebben az Isten is még leginkább az Ótestamentum Istenére hasonlított, de a neki énekelt zsoltárokban a magyar keservek füstje-korma sokszor elnyomta a lélek szárnyalását. A magyar kálvinizmusnak ebben rejlett mindig az ereje, de ez szabta meg nyilvánvaló korlátait is. Aki egyszer komolyan számba akarja venni, hogy mi volt a magyar kálvinizmus, annak elsősorban egy magatartást kell leírnia, mert ha reá külön is jellemző teológiai elemek rendszerezésére törekszik, aligha fog találni érdemleges rendszereznivalót. A magyar kálvinizmus emberi tettekben, kultúrát és történelmet formáló egyéni és közösségi erőfeszítésekben jobban megragadható, mint a teológiai gondolkodás síkján.

Így volt kálvinista iskola a kolozsvári Református Kollégium is. Itt valahogy fordítva volt – ebbe belejátszott a XIX. század liberalizmusa is -, mint a túlzásokba eső egyházi iskolákban: itt még a vallás számára fönntartott órákat sem használták föl mindig a hitbuzgalom gyakorlására. Még itt is az az oldottabb, emberségnevelő szellemiség kerekedett felül, mely ezekben az ősi iskolákban szinte már a falakból áradt. „A hittant és a magyar nyelvet Csűrös Zoltán úr tanította – írja Szabó Dezső a gimnázium alsóbb osztályaira emlékezve -, és soha jobb pajtás tanárom nem volt. Helyre fiatalember volt: teológiát végzett, Hollandiában s talán Angliában is járt, pompás atléta volt a sportban, ami akkor még ritka jelenség volt, és legalább úgy szeretett játszani, mint én. A magyarórákat még csak megtartotta, de itt is az unalmas hiábavaló elemzések helyett állandóan csodaszép történeteket olvasott fel nekünk, vagy pedig velem olvastatott. Baksay Szederindáit, A kalóz-királyt, Jókai egyéb elbeszéléseit, népmeséket. Hanem a hittanórák igazán nem jelentettek tolakodást az Irgalom Kiapadhatatlan Forrásánál. Ha szép idő volt, kimentünk a Nagykúriára játszani. Ha csúf: Jókait olvastunk. És talán Csűrös tanár úr mégsem volt tévelygő pásztora az örök nyáj bárányainak. Mert ami a játékot illeti, úgy gondolhatta: hogy Isten felé nem lehet édesebb tömjént páráztatni, mint a gyermekkacagást”. Csűrös tanár úr, ha másban nem, gyermekpedagógiában minden bizonnyal megelőzte korát. S ha a tanári kar többi tagja nem is volt ily modern, pajtás-lelkületű, ki atyaian, ki rigolyákkal, ki professzoros szórakozottsággal, de nagyjában ugyanezt a szellemiséget árasztotta magából.

Dezső nyugtalan, vezérkedő, önérzetes, néha hányaveti és akaratos fiú volt. Így többször került még a tanári kart is foglalkoztató összeütközésbe diáktársaival, főként a nála idősebbekkel, néha egyik-másik tanárával is. De ezeket az ügyeket mindig oly bölcsen simította el a tanári kar, hogy a kollégium tekintélye és a diák önérzete egyaránt épen kerültek ki belőlük. Ebben nagy része volt Török Istvánnak, a kollégium igazgatójának, kinek szívét Dezső még első elemista korában megvette azzal, ahogy az évzáró ünnepélyen elszavalta a Szózatot. Dezső jeles diák volt az első évtől az utolsóig. Kezdetben társaihoz viszonyítva nagy előnnyel indult az otthon fölszedett ismeretek és a két év korkülönbség révén. Ezt a társak közti elsőséget, mely nála kezdettől fogva egyfajta felsőbbség is volt, mindvégig megtartotta. Már az elemiben többször megesett, hogy tanítója, ha más dolga volt, reá bízta az osztályt. Később is, a gimnáziumi években, tanárai számos, megtiszteltetésnek számító feladatot bíztak rá. Azok közé a szerencsés természetek közé tartozott, akik nem a bizonyítványért tanulnak, hanem a tudásszomj, e szép, salaktalan szenvedély hajtja őket. Tanulmányai során szinte mindig volt olyan tárgy, melyre külön szenvedéllyel vetette rá magát. Először a latin, aztán az irodalom és a történelem, később a francia nyelv. Ezekből az érdeklődés első vad nekifutásával annyit szedett magába, hogy utána évekig élt belőle az osztály apró léptekkel haladó munkája során.

Dezső már diákkorában is minden volt, csak szürke egyéniség nem. Hamar ismertté vált az osztályon kívül is, ünnepélyes alkalmakkor mindig szerepelt, nagyobb diák korában még a kolozsvári lapokba is belekerült a neve, szavának a tanári kar előtt súlya volt, egyik-másik tanára szinte atyai szívvel viseltetett iránta. Ahogy mondani szokták, a kollégium büszkesége lett, nagy pályát jósoltak neki: püspökséget, költői babért, vagy éppen miniszteri széket. De ez a kivételes megbecsülés, mely sokszor a kegyeltség határán járt, nem szigetelte el őt diáktársai közt, mint ez hasonló esetekben történni szokott. Dezsőben mindig fölösen volt jókedv, ötlet, kezdeményezés, kalandvágy ahhoz, hogy magával ragadja a többit a Nagykúria tágas térein játékban és diákcsínyekben, s később a kollégium falain túl is a nyersebb kamasz kalandokban, kocsmázásban és szoknyavadászatokon.

Amikor Dezső a kollégium diákja lett, az ország már a kiegyezéssel lerakott vágányokon futott. Negyvennyolc már múlt volt, de még nem történelem; erejét és varázsát csak növelte, hogy szereplői és tanúi közül még sokan éltek. A diákok közt alig akadt olyan, kinek apja vagy valamelyik férfirokona ne viselte volna a honvéd egyenruhát. A kollégium büszkén őrizte a harcban elesett tanárai és diákjai nevét. S nem volt sem tanár, sem diák, kinek családja ne tartott volna nyilván egy-két elesett, börtönviselt vagy száműzött rokont. E tekintetben az egész kollégium egyetlen nagy család volt, mely a szabadságharc makacs kegyeletében élt. S ezt csak tetézték a Világost követő Bach-korszak emlékei. A református kollégiumok mindvégig erődjei voltak a passzív rezisztenciának. A törvénytelen kormányzat intézkedéseit ott szabotálták, nyíltan vagy burkoltan, ahol tudták. Amikor például elrendelték a német tanítási nyelv bevezetését az egész magyar közoktatásba, csak a református egyházi iskolák álltak ellen. Ezért s más okok miatt is ezek az iskolák állandóan hatósági nyomás és zaklatás alatt működtek, aminek emlékeit a kiegyezés sem tudta sokáig feloldani. S mint minden rajongás és gyűlölet, ez az érzület is csak a végleteket ismerte, ami itt a kollégiumban talán jobban, mint egyebütt, Bécs intézményes gyűlöletében és Kossuth fenntartás nélküli imádatában nyilvánult meg. A külföldön bolyongó nagy emigráns szinte mitologikus alakká nőtt. Nevének puszta kiejtése elegendő volt, hogy diákban és tanárban egyaránt vallásos tiszteletet ébresszen. Mindez a nyolcvanas és kilencvenes években már sekélyesedőben volt országszerte, s a beidegzett magatartás, a hiteles emberi élmény elapadván mögüle, pózokba és szólamokba mentette át magát.

De a diákok még nem érezték ezt az elsekélyesedést. Talán azért, mert a fiatal lélekben mindig van annyi romantikus hév és őszinte odaadás, mely az átvett pózokat és szólamokat is élménnyel tudja kitölteni. Azokban a hőstettekben, melyekben időről időre Dezső is kifejezésre juttatta politikai nézeteit, világosan látni lehet az átvett póz és az őszinte hevület diákos keveredését. Az első ilyen politikai hőstettet Dezső még elemista korában követte el, abból az alkalomból, hogy a király ellátogatott Kolozsvárra. Amikor Ferenc József először jött Magyarországra, Arany János megírta A walesi bárdokat – gyönyörű tüntetés volt, a találóan választott jelképben s a vers komor, férfias lüktetésében egy egész nemzet indulata ott sötétlett. De később, három évtized múltán a jelek szerint már csak a kolozsvári kollégium elemistái érezték úgy, hogy valami rendkívüli tettel nekik kell kifejezésre juttatniok a nemzet igazi érzelmeit.

Szabó Dezső írásban és szóban többször is elmesélte ezt az első politikai kalandját. Amire híre ment, hogy a király Kolozsvárt is megtiszteli látogatásával – a kollégiumban is kihirdették, s a tanári kar, bár kelletlenül, többnapos szünetet rendelt el -, Dezső összehívta pajtásait, vele egykorú elemistákat, s közölte velük, hogy a nemzet nevében cselekedniök kell. Tervét is előadta, amely szerint, amikor a király végigvonul a városon, annak nevezetességeit megtekintendő, a kis csapat egy alkalmas pillanatban körülállja kocsiját és Dezső – természetesen ő – kemény szavakkal közli vele a nemzet követeléseit. De szép is lett volna, ha sikerül! Ám minden kornak megvan a maga szabása, s az ilyesmi már ártatlan gyermeki hősködés formájában sem fért el az akkori magyar világban, ezért hát nem is sikerülhetett. A nagy napon ünnepi díszbe öltözött a város. A király a Bánffy-palotában volt megszállva, s amikor Dezső és társa gyülekezni kezdtek a Főtér egyik szegletén, a palota előtt már hatalmas tömeg hullámzott, beömölve a mellékutcákba is. Az áramló sokaság felsodorta a kis csapatot a Szent Mihály-templom falához, ahol abban az időben még ott álltak a piaci árusok bódéi. S itt, a bódék közt, végleg meg is rekedt a kis csapat. Se előre, se hátra nem tudtak már nyomakodni. Pedig a királyi hintó elindult, de ők látni se látták, nemhogy a közelébe férkőzhettek volna. Csak a királynak szóló éljenzést hallották mind közelebbről. S ekkor Dezső, hogy a szép tervből mentse, ami menthető, elordította magát:

- Le a zsarnokkal!

- Abcug, abcug! - visították a többiek!

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 16-20. o.)