In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(I.) AZ EGÉSZ EMBERÉRT

 

 

SZABÓ DEZSŐ

 

Első életem

 

 

 

Születtem: 1879. június 10-én Kolozsvárott a Felsőszén utcában (később: Trefort utca), az egyik egyetemi melléképület gyárkéményszerű nagy kéményében, ferdén szemben a Dunky fényképész villájával. Ez a különös születési hely nem jelent sem korai különcségi hajlamot, sem túl korán jelentkező feltűnési viszketegséget. Egyszerűen: akkor az illető egyetemi épület helyén az én szülőházam állott. És Anyám sokszori elbeszélése szerint az a szoba, ahol megindultam gyönyörű és fájdalmas utamra: pontosan ott volt, ahol most ez a hosszú kémény pipál az égbe.

 

Nyolcadik, s ha az előttem holtan született két gyermeket is számítjuk: tizedik gyermeke voltam Szabó Józsefnek és Mille Máriának. Utánam még három leánygyermek született (Árpád, Jenő, Ilona, Mária, József, Gyula, Erzsébet, Dezső, Katica, Margit, Irén).

 

Születésemkor tragikus árnyékok hajlottak a családra. Az anyagi helyzet a család népesedésével mindjobban súlyosbodott. Apám mindinkább idegen vendég lett a családban. Születésem évében, apámat kivéve, súlyos diftertitiszen ment át az egész család. Közvetlenül születésem előtt pedig két testvéremet: a tízéves Gyulát és a hatéves Jóskát vitte el ez a betegség. Mária már azelőtt jóval ugyanebben a betegségben halt meg.

 

Apám levéltáros volt a kolozsvári törvényszéknél. Ha hitelezői néha sürgető levelet küldtek neki: ő önérzetes és patetikus válaszai alá Nagyajtai és Bögözi Szabó Józsefnek írta magát. Máskor csak Szabó József volt. Az otthoni esti legendák szerint pedig családja az Udvarhely megyei Bögözről származott, ahol az ősrégi székely família dús lakomákon látta vendégül hol Attilát, hol Csabát vagy más bozontosan ősi székely urat.

 

A valóság azonban lényegesen kevésbé rabonbános, és ezek a legendák valószínűleg a Jókai-Petőfi-féle nagy székely szerelem igézete alatt keletkeztek. Apám apja, szintén Szabó József, aki születésemkor már nem élt, építő-ácsvállalkozó volt a Hóstáton, s meglehetős jómódú ember volt. Kétségtelen, hogy apám családja Kolozsvár „hóstátinak” nevezett lakosságához tartozott. Ehhez az ősi képletű, értelmes, dolgos, de veszekedős, makacs, kuruc és kuruckodó kálvinista magyar fajhoz, melyhez oly sokban hasonlít Szilágyságban a Kémer vidéki kálvinista magyarság. Apám anyja egy Fazekas nevű kálvinista magyar családból volt, de én már nem ismertem. Erről a családról mindössze annyit tudok, hogy egyik tagja honvéd ezredes volt Budapesten, s nagy gyéren levelezett a családunkkal. Apám családjáról is meglehetős keveset tudok. Egyik testvére: Zsuzsánna, jócskán elzüllött, s nagy ború volt a családban, ha öt-hat évben egyszer ellátogatott hozzánk. Másik testvére: Róza néni, egy építésvállalkozóhoz ment férjhez, jómódú volt, de rettenetesen fösvény. A hiteles boszorkányt ma is csak Róza néni képében tudom elképzelni. Apám egyik első unokatestvére: Szabó Pepi, K. Papp Miklósnak, a Magyar Polgár szerkesztőjének volt a felesége, s a kolozsvári színház ismert tagja. Gyermekkoromban sokszor láttam: arca, feje hű mása volt az apáménak.

 

Ez az arc és ez a fej határozottan nem volt mindennapi. A fej hosszúkás, halántékainál kiszélesedő, nagyszerűen mintázott, minden részében tökéletes arányú. A homlok magas, domború. A szemek erősen, majdnem metsző-élesen néző kék szemek, melyek csak ritkán lágyultak valami távoli révedezésbe. Az orr merészen szabott, tökéletes vonalú fél sasorr. A száj kicsiny, élénk vörös peremű, alsó ajka kissé előrebiggyedt. Ez a száj, az élesen néző szemek és az orr zsarnoki gőgöt és parancsot mondtak. A két arc sovány, erős életű vonásokkal, az áll szabályos s kissé dacosan előreálló. Ez a fej és ez az arc határozottan arisztokratikus volt, uralkodásra született lélek domborúsága. A szőkés játékú barna haj nagy része már harmincas éveiben elhullt. Mikor én ismertem, már csak egy nagy tincs volt meg belőle. De ezt olyan ügyesen borította egész fejére, hogy első látásra nem látszott kopasznak. Az orr alatt egy roppant dacosra pödört barna bajusz kuruckodott.

 

Mikor én gyermek voltam, apám benn volt az ötvenben (1833-ban született), és a bor már javában folytatta rettentő hímzését az orron, s a kék szemeket már apró véres erek futották át. De akkor arcának általános benyomása még mindig emlékeztetett a régi férfiszépségre. Legfeltűnőbb volt rajta dárdaegyenes dacos testtartása. Körülbelül százhetven cm magas termetét olyan kihívó egyenességgel hordozta, mintha mondta volna: - Úristen, neked vannak napjaid, csillagaid, villámaid, mennydörgésed, papjaid. De azért én Szabó József vagyok, és te nemigen zsenírozol engem.

 

Pályája, élete, lelke, hullása: a negyvennyolcas ifjúság legtöbbjének a sorsa volt. A szabadságharc mint tizenöt éves gyermeket találja a kolozsvári református kolégyomban. Otthagyja tanulmányait, beáll katonának, s mint „honvéd-jáger” rajong és csodálkozik az Erdélyben tántorgó magyar hadsereg nyomán. A puskaport elég távolról szagolgatta, de azért ez a gyerekkori eposz megadta egész élete pátoszát s a jogot arra, hogy mint „utolsó kívánságát” egész életén át felemlegesse: sírkövén csak ennyi álljon: - Itt nyugszik Szabó József, negyvennyolcas honvéd. - A forradalom bukásakor elfogják, és pár heti nagyszebeni áristom után néhány nyakleves s a szülők pénzáldozata árán visszatérhet könyveihez a kolégyomba.

 

Természetes, hogy ez a csatatérről visszakergetett ifjúság már nem nagyon illik a régi jászolhoz. Inkább rajong, szónokol, s jóhiszemű megjátszással domborítja életbe a nemzeti tragédia arcait. Egyik október hatodikán (talán 1850-ben vagy 51-ben) a református kolégyom az egész kolozsvári helyőrséget riadalomba hozta azzal, hogy este fénybetűkkel kitette az iskolaépület homlokára Tompa gyönyörű panaszát: „A sebzett vad a rengetegben / Kínjának hangot ad,/ S magát az elgyötört magyarnak / Kisírni sem szabad.”

 

Apám borozgatás közben barátjainak mindig úgy mesélte, hogy ez az ő ötlete volt. De lehet, hogy más borozgatásoknál mások mesélték magukénak a hőstettet.

 

Az érettségi után teljesen a honfibúsulások és honfibuzdulások egész élettel játszott szerepeinek adta magát. Végzetesen: minden odahatott, hogy ezt a megnyerő külsejű, jó eszű, lobogó temperamentumú fiatalembert a meddő és szomorú mámorok lejtőjére vigye. Kifogyhatatlan szónoki képessége volt a Kossuth, de még inkább Wesselényi modorában, s hosszan zengő mondataiban ott volt a kor minden kedvenc szóvirága. Írt kellemes verseket: Tóth Kálmán-osan petőfieseket, sőt ha szerelemről volt szó: Vahot Sándor-osan gyengédeket és érzékenyeket. De legvégzetesebb tehetsége elragadó hegedűjátéka volt: az akkori leghíresebb cigányprímások magukkal egyenlőnek tüntették ki. Így minden képessége és az akkori nemzedék egyetlen szociális tartalma: a honfibúsulás és ellenzéki dac egyaránt lökték a pohár, a több éjszakán és napon átnyúló sírva vigadások felé. Hiszen e nemzedék szemében ez nemcsak evés és ivás: de misztikus áldozás volt a ledöfött Haza oltárán s a felrázott ököl tiltakozása az eltipró hatalom ellen.

 

Ez a folyton legnagyobb hullámaiban lávázó rajongás vitte ki őt és több kolozsvári társát Olaszországba, Garibaldi mellé, ahol két évig katonáskodott, ha jól tudom: Tüköry ezredes alatt. E két évről semmit sem tudok, mert a családban sohasem beszélt sem múltja dolgairól, sem egyébről. Ez az annyi pohárköszöntőbe, szóvirágba feszengő élet otthon rideg és teljesen szótlan volt. De bennem, a kietlen évek nagy elhagyatottságaiban sokszor feltámadt a szelíd humorú harag: mért nem tudott ott világra csókolni engem! Ott, ahol az építő kéz felé kezek nyúlnak, s a zászlónak elhívott embert hívő szívek sokasága követi.

 

Két év múlva visszatért társai legnagyobb részével: folytatni az előbbi életet. És mert a szülői források elapadtak: hivatalt vállalt. És hogy a harmincadik év is belebúsított a honfibújába: szerelmes lett anyámba, verseket írt hozzá, feleségül vette. És lett Szabó család, lett Szabó Dezső, s nekem kellett fizetnem a temetők minden tartozását.

 

Anyám: nemes Mille Mária, nemes Mille János és Zilahi Kiss Anna lánya, a Kolozs megyei Türén született, keresztlevél-másolata szerint 1845-ben, anyám szerint, aki ezt a másolatot tudatos hamisításnak tartotta: 1843-ban. És tekintve, hogy a falujában a forradalom alatt lezajlott jelenetekből annyira és oly élesen emlékezett vissza: én is az ő állítását tartom helyesnek. Családja mindkét ágon régi kálvinista család volt. A Millék a XVII. század első felében kaptak nemességet I. Lipót uralkodása alatt. Származásukra két lehetőség van. Vagy egy magyar családnak adták a vegyes nyelvű Kalotaszegen vagy Biharban ezt a vagy deák, vagy román nevet. Vagy a család eredetileg román eredetű volt. Több ok – bár inkább ösztönös okok – e második esetet tette bennem eldöntött bizonyosságúvá. Kétségtelen: a család egy több századdal ezelőtt (valószínűleg a reformáció kezdetén) történt román beolvadás eredménye. Természetesen: a századok folytán úgy összekeveredett a környék kálvinista magyarságával, hogy román eredetük tudata teljesen kiveszett belőlük. A türei kálvinista templom gyermekkoromban még több tárgyán ott hordta a felírást, hogy ennek vagy annak a Millének az ajándéka.

 

És mégis: honnan van bennem a bizonyosság a latin eredet felől? Először is: annak a két-három Millének, akit életemben láttam: tökéletes római feje, arca, arcéle, minden mozdulatuk született méltósága, melyet sem nyomorúság, sem társadalmi hanyatlás nem tud kiölni egy faj organikus emlékezetéből. Érdekes volt látni, hogy amint anyámat a hetvenes életkor vége felé megtámadták az öregség minden gyengeségei, s a szenvedések mindennap kínpadra vonták: a meggyötört öregasszony feje, arca hogyan teljesedett napról napra római maszkká, hogyan tűnt elő tökéletes tisztaságában, mintegy az örökkévalóság számára faragva: Volumnia, a római matróna, akinek született királyságát semmilyen szenvedés el nem homályosíthatja. […]

 

Anyám gyermekkoráról kissé többet kell beszélnem: mert itt érzem talán leggazdagabb forrásomat. Apja, Mille János a forradalom után beleesett abba a tétlen búskomorságba, melynek e korban annyi áldozata volt. A család több tagja életével áldozott a fellobbanó magyar reménységért. A vagyonka nagy részét elvitte a Kossuth-bankó. A megmaradt valamicskével János úr nem törődött: teljesen az italnak adta magát. A nagyobb testvérek már az élet útjait futották, ki-ki a maga végzete szerint. A család egyik férfitagja körülbelül harmincéves korában úgy eltűnt a háztól, hogy soha nyomára nem akadtak. Egy másik férfitestvér megőrült. János úr élete is csak egy nehéz láz szomorú látomása volt, egy tétlen merengés s az ital víziói között. Szegény kisgyermek Máriának mennyit kellett aggódnia, remegnie e sötét tántorgású élet mellett. De azért végtelenül szerette apját, akinek nagy ellágyulásai voltak a kislány számára. A kislány esténként felkuporodva egy székre, odanyomva arcát az ablaküveghez, addig nézett farkasszemet a sáros, puszta faluval és az ijesztő éjszakával, míg apja léptei fel nem döngtek a kapu előtt. Néha ott, ezen a széken találta a gyermeket a reggel, elpilledve, mintegy belefagyva a várás feszült mozdulatlanságába. És hányszor volt irtózatos a hazatérés, mikor az apát, mindjárt beléptekor, letaglózta a mámor, vagy csúnya szavakat kergetett az ajkára. Az öt-hat éves gyermeklány ezer gondoskodással tudott gyámola lenni ennek a zuhanó léleknek. Vacsorát melegített neki, felszolgált, székéhez vagy ágyához segítette, édes gyermekszavakkal legügyögte a mámor haragjait, s felcsiholta az apai szívet az ital rosszaságai alul. De néha az apa mindjárt az ital első jóságában hazajött. Ilyenkor mindig hozott valamit a gyermeknek: piros gyógyi almát, barna tordai pogácsát, erdőn fogott kis madarat, miegymást. Ilyenkor nem gyújtottak világot, hiszen a gyertya és a fotogén igen drága fűszer voltak ebben az időben a faluban. A nagy nyitott tűzhelynél vacsoráltak, s az apa felfakadó lelke meleg szólamokban hajlott az elragadott kis lélekre. Hogy ezentúl egészen más ember lesz, nem fog többé egy kanál bort inni. Dolgozni fog, megújítja az öreg házat, visszaadja a földnek régi életét, lesz lágy kenyér és édes szőlő a Mille-életen. És mindezt csak érte fogja tenni: Máriáért, az ő egyetlen édes gyermekéért. Mert ő csak érte van a világon, s ha Mária nem volna, már rég elment volna a türei rögök alá. - Üsd meg, köpd le, édes gyermekem, a saját apádat, ha még egyszer itallal fog hazajönni – mondta neki nagy csókok és édes cirógatások között.

 

[…] Előbb-utóbb azonban mégis meg kellett válnia a fájdalmas otthontól. A szülei ház nem jelentett semmi jövőt a fiatal lány számára a mindjobban elnehezedő apa mellett. Serdült leánykorában anyjának egy másik rokona, a vagyonos Kiss János kérte magához, kinek feleségén kívül nem volt más családja. A fiatal lány itt igazi otthont talált, szeretetet és gondos nevelést. Innen vitte el a Szabó József „égő szerelme” elrendeltetett szenvedései útjára. […]

 

A fiatal nő boldogsága nagyon rövid volt. Apám már az első hetekben sem tudott ellenni a zajos pajtások, a zengő tósztok, a kilendítő mámorok s hegedűjátékának hálás közönsége nélkül. Eleinte úgy segített a dolgon, hogy nagy társaságokat hívott a házhoz, és néha napokig tartott a dínomdánom az új otthonban. Természetes, ezt nem lehetett a végletekig bírni. De különben is: anyám nem tudta eltitkolni, hogy ezek a barátságos tatárjárások mély ellentétben vannak mindazzal, aminek ő otthonát látni szeretné. Erre aztán a fiatal férj mind sűrűbben talált ürügyet, hogy elmaradhasson hazulról, s a megszokott hejehujákkal etesse szenvedélyes lelkét. Anyámnak, ki oly fájdalmasan korán tanulta meg az éjjeli várásokat az apai házban, most megint bőven kijutott ez a szerep. Mert titkos, tudat alatti, rögzött gondolata volt ennek a megváltásra született léleknek: hogy amíg ő aggódik és fenn virraszt, addig nincs minden elveszve, az még mindig védelem azok számára, akiket szeret.

 

Most akadt mégis egy nagy vigasztalás is: az olvasás. Mint megkínzott madár tépte ki magát valósága ketrecéből a betűk végtelenségébe, hogy ott megtalálja lelkének minden valóságánál szükségesebb irrealitásait. Elolvasott minden elképzelhető magyar regényt, a legkiválóbbaktól a leggyengébbekig. De olvasta talán az összes akkor magyar fordításban meglévő francia, angol, olasz és német regényeket. Az oroszok közül azonban csak Turgenyevet ismerte. És hosszú éjszakákon át szívta magában a magyar költők verseit, az idegen költőket pedig a Szász Károly szomorú fordításaiban. Bámulatos emlékezete hihetetlen élességgel tartotta meg az olvasottakat. […]

 

Ez az abszolút átmenekülés az igazságszomjas ember valótlan valóságába: egy hajszálnyi kékharisnyaságot sem jelentett nála. Ennél a természet mély ritmusaiban történő gazdag életnél elképzelni sem lehetett semmi nagyképűséget vagy mesterkéltséget. De jelentett egy olyan világlátást – minden szenvedés és szörnyű tapasztalat dacára – egész hosszú életén át, mely tényleg csak a szentek vagy a gyermekek boldog tulajdona lehet. Az ő látásában a történelem nagyjai homálytalan hősök voltak, akik csak és csupán azért születtek, éltek s végezték a sok ezzel járó strapát, hogy „boldogítsák és szabaddá tegyék a népet, a milliókat”. Politikában a kormány és az ellenzék harca a gonoszok és a jók harca volt. Az önzetlen, csak a népért élő ellenzéki képviselők küzdelme az önző, a népet elnyomó és kizsákmányoló kormánypárti elemek ellen. Ha hallotta, hogy valahol az életben valamelyik ismerősünk csel vagy más gonoszság útján valami jóhoz: álláshoz, vagyonhoz jutott: egész bizonyosra jövendölte, hogy nemsokára valami büntető tragédia fogja érni az illetőt. Az olvasott élet e teljes átvalósulásának volt egy kedves következménye, amelyért sokszor tréfásan kötekedtünk vele, amit ő édes, derült humorával tűrt. Gyermekeit és ismerőseinket az alkalom tartalma szerint a regényalakok neveivel hívta, hogy jobban fogja a belső valóságukat. Egyetlenegyszer vesztem össze Katica húgommal, és akkor megkarmoltam a kezét. Anyám így szidott:

 

- Te Straff, te Vajdár Benjámin, majd adok neked, hogy örökre elmegy a kedved az ilyen gyilkossági kísérlettől. - Természetesen, csak úgy érezhettem e szavak teljes súlyát, ha tudtam, hogy Straff milyen szerepet játszik Az új földesúrban és Vajdár Benjámin az Egy az Istenben.

 

Jenő bátyám egyszer zengő szabadságszónoklatot mondott az enyedi teológia egyik ünnepélyén. Anyám meghatva tette le az újságot:

 

- Na, Jenő tegnap igazán Marius volt. - Ez a Marius igazán nem római, hanem: a Nyomorultak egyik főszereplője.

 

A lakásunk környékén lakók majdnem mindenikének megvolt a maga, anyámtól kapott neve, úgyhogy sokszor egyik-másik igazi nevét nem is tudtuk. Állandóan ilyen mondatokat lehetett hallani nálunk:

 

- Hozott Ilona ecetet attól a vén Plankenhorstnétól? - Plankenhorstné A kőszívű ember fiainak egy kellemetlen nénije, de nálunk a szomszédos Osztermanné, a boltosné volt. - Vagy:

 

- Mama, lelkem, jön Spanga! - Ennek a „Spangának” igazi nevét nem tudom, de a városnegyed adószedője volt. Spanga különben egyike Mailáth országbíró három gyilkosának. - Vagy:

 

- Hallottam, mama, hogy Surinőr tegnap részegen még Komoróczyval is ki mert kötni? - Ez a Surinőr, a Mystères de Paris Chourineurje, Zabola bácsi volt, a Felsőszén utca félelmetes cigány kovácsa. Komoróczy pedig egy Házsongárdon lakó nyugalmazott kapitány, akinek igazi nevére nem emlékszem, s akinek anyám vad külsejéért és magányos életéért adta ezt a nevet a Csehek Magyarországon világából.

 

Így lett az olvasott világ az élt világ folyton termő mitológiájává ebben a millió gyökerű lélekben. És ebben a folyamatban nem az irodalom volt a létrehozó ok. Hiszen az csak e faluról hozott lélek természetes törvényei szerint szívódott fel áthasonult életté. A falu lelke, az ezer ijedtségű, ezer látomású, az igazság és jóság örök szomjától sóvárgó néplélek gazdagodott új életre benne. Ez a fiatal nő gyermekkorától kezdve csodálatos teljességgel szívta magába a falut: nyelve minden ízét és titkos hajlásait, meséi, dalait, bölcs mondásait, az arcok és testek kifejező mozdulásait a bennük átömlő élet megmondására Az élet minden viszonyában ilyeneket lehetett hallani ajakáról:

 

- Te is olyan vagy, mint az egyszeri favágó, aki... Úgy beszélsz, mint a kétarcú király, akit... Vigyázz, úgy ne járj, mint a kisbíró szarkája stb., stb.

 

A nép ezer és ezer mondásba jegecesedett, évezredes bölcsessége mintegy természetes ritmusa volt e nyugodt és tiszta elmének. És átmenekülése az irodalomba: népének menekülése volt a mesébe, hogy a rossz és jó ős világpárbajába bele tudja hinni az igazság diadalát, a jóság, a szív abszolút jogát. A néplélek világteremtő erejével teremtette át olvasmányai segítségével a világot saját tisztaságának, jóságának és szeretetének teljes kinyújtózhatóságára.

 

És a gyermek sok szenvedése az apai házban, a nehéz éjszakákon át együtt énekelt zsoltárok, a tűzhely világánál felolvasott bibliarészletek, a nemzeti tragédia lelkéhez verődő hullámai, a romantikus irodalom patetikus mozdulásai a szenvedők, a megalázottak felemelésére, az újabb magányos éjszakák szenvedései megteremtették örök-gyermek lelkében, mint legfelső vigasztaló erőt: az elhivatás misztikus hitét. Az annunciáció forró titkaként terjedt el benne a mély hit, hogy ő azért szenvedett gyermekkorától kezdve, azért van kiválasztva erre a csodálatos útra: mert ő a magyar Mária, ő fogja a világra szülni a minden magyar szenvedés megváltóját, az új, a győzelmes Kossuthot, a magyar Redemptort.

 

És a gyermekek születtek is szorgalmasan egymás után, Az első volt: Árpád, akinek a neve is egy új honfoglalás nagy reménységét mondta. Szép gyerek, nagy kék szemekkel, fürtös gesztenyehajjal, erős, jó alkotású testtel. És igen szép tenor hanggal s bámulatos zenei hallással. De sehogy sem akar megváltósan indulni a dolog. A gyermek az Istennek sem akart tanulni, s már kilenc-tíz éves korában csúnya hajlamot mutat az alkohol iránt. Folyton bukdosik a református kolégyomban. Tizenkét éves korában apám megunja a dolgot, kiveszi az iskolából, inasnak akarja adni. Anyám titokban visszaíratja az iskolába, de a legközelebbi évnegyed végén tiszta négyes van, még a vallásból is. Osztályvezetője nevetve mondja, hogy ilyen bizonyítványt nem látott még. Anyám vérző lemondással egyezik bele a kikerülhetetlenbe. Nagy pártfogásosan beadják inasnak a Flórián Testvérek fűszeres céghez, melynek rendes vevői voltunk. Az első napon leküldik a gyermeket valami apróságért a pincébe, de hiába várják vissza. Mikor később eszükbe jut érte menni: a tizenkét éves fiút holtrészegen találják meg egy kiürített üveg mellett. Így indult meg az a szomorú élet, mely harminchét évvel később Kolozsvár egyik utcai árkában ért véget.

 

A második gyermek: Jenő, már lényegesen többet hozott a betlehemi jászol levegőjéből. Külseje ugyan sokkal kevésbé mutatós, mint bátyjáé. De eleven eszű, gyorsan tanul. És különösen: örökli anyja nagy olvasási szomjúságát, és ami több: igen szépen szaval, és egész korán már maga is próbál verseket csinálni. Igaz, hogy a kamaszkor forradalmával kezdenek benne felrémíteni az apai szenvedélyek, és nyugtalanságokat okoz. Tanulási buzgósága is meglanyhul, s már a szekunda sem ismeretlen előtte. De az anya az egyetlen reménység kétségbeesett erejével kapaszkodik bele. Együtt rajonganak a közös olvasmányokon, s az anya a kezdő teljesülés boldogságával hallgatja fia kezdő verseit. És minden szomorúságot megfizet: mikor a kolégyomi ünnepen fia szavalata megfogja a lelkeket, és a tapsoló közönség az ő arcán olvassa az anyai boldogságot.

 

A harmadik gyermek: Ilona, az első leány. Friss egészségű, erős életű, gyors felfogású, ravasz ügyvédeszű gyermek. Az iskolában mindig tiszta kitűnő, ő is nagy szavaló, és írásbeli dolgozataival is feltűnik. Sok tehetsége van a nyelvekhez, és De Gerando Antoniának, a kolozsvári felsőbb leányiskola híres francia igazgatónőjének kedvence. És sajátságos: anyám, akinek olyan dús anyasága volt minden gyermeke számára és olyan minden percben éber igazságérzete: iránta sohasem tudott az lenni, mint a többi gyermeke iránt. Ez nem azt jelenti, hogy nem szerette vagy nem volt jó anyja. Éppen úgy szorgoskodott, aggódott érte, mint a többi gyermekért. De a mélyebbre néző szem láthatta: hogy mindig van benne valami ösztönös idegenkedés a lány iránt. Lehet, hogy ennek az oka önmaga előtt sem volt tudatos. Talán: mert ez a gyermek örökölte legteljesebben az apai pszichét, s volt legtávolabb az ő belső arcától.

 

A következő gyermeket, a szép szőke Máriát a diftertitisz megfojtotta.

 

Gyula szép, rendkívül komoly gyermek volt, nagy hajlammal az olvasás, a versek iránt. Jóska az óvodában az egész városban szétterjedt hírt szerzett, hogy milyen csodálatos alakokat tud agyagból gyúrni. Őket is a diftertitisz ölte meg.

 

Erzsi, a hetedik gyermek sajátságosan hetedik volt. Külsejében, belsejében teljesen különálló tünet volt. Nem örökölt sem az anyai, sem az apai belső arcból semmit. Az egyetlen barna gyermek volt a családban. A Szabók zsenialitásából és gyors felfogásából sem volt meg benne semmi. De vasszorgalma volt, zsarnok akarata, konok, kitartó, messzi célú ravaszsága. Idegenül állt az egész családdal szemben, de anyámra megmagyarázhatatlan, végzetes hatást tudott gyakorolni.

 

Aztán születtem én. […]

 

 

 

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 7-16. o.)