– Tanár úr! A vekker-óra szólt már, tanár úr! Nem tetszik kelni? Itt a kávé!

– Tudom, Danicsekné, mindjárt! Ébren vagyok régen, csak úgy ábrándozok; még van idő fél nyolcig. Tegye csak le a kis árpalét! Zsupsz…

– Na, csak egy kicsit ömlött ki!

– De könyvre, Danicsekné… jaj! Erre a szép könyvemre, nézze! Milyen régi, milyen becses kis holmi ez, hogy szeretem! Ezt az avítt pézsmaszagát, ezt a finom elefántcsont színét a lapoknak. Nézze Ninon L’Enclos portréját, az édeset; a virágos, habos krinolinja fodrát érte… És ezt a másikat is… Istenem, a Szajna-híd alatt vettem néhány frankért, senki más fel nem fedezte volna… a mocskos papírrongyok közt ezt a kicsiny rézkarcot, Rembrandt isteni, bozontos fejét ezzel a füttyös és csodálkozó, vastag szájával, ezekkel a mókásra kerekített, szép állatszemeivel, melyekben oly mély, oly nagy és megrendítő aggodalom ül… Mondja, Danicsekné szívem: látja maga, látja maga, hogy micsoda isteni és szívettépő és leborulni való szépség és művészet van ebben?… És milyen hiába?

– Hm, furcsa képe van neki! Hasonlít rá egy kicsit a tanár úr, na, nem azért mondom, csak néz így némelyszer, mikor úgy messzire gondol, ahol azelőtt járogatott. Míg szabadott vándorolni a nagyvilágba; míg nem volt – ellenség… De most igazán jó lesz felkelni; ez a kis hadilötty nagyon rossz, ha elhűl! Jajaj, mennyi por van itt; csak egyszer engedné rendesen letörölgetni!

– Ott a jegyzeteim közt… igen; nagytakarítást fogunk csinálni egyszer, Danicsekné. Teljes rendet, nagy selejtezést; akkor mindjárt jobban lehet dolgozni is, ugye? Igen, talán még ma. Csak egyszer úgy igazában megjöjjön a kedvem, Danicsekné… Na lássa, még teljes húsz percem van a felkelésig. Megiszom így az ágyban, amit maga csökönyös illúzióval kávénak nevez, drágaságom. No, üljön le hát addig!

– Ugyan minek ülnék? S ha még vóna hová, a sok könnyű lomtul! Jól van már, jól; hisz ez a maga szerencséje, hogy az ilyen vénasszonyokat is el tudja bolondítani. Másképp már régen nem volna itt maradása, megkövezték volna a nagypiacon.

– Annyi sok az ellenségem még mindig?

– Az!… De mit nevet, mi van azon kacagnivaló? Nem jó az, kérem, mindig isztikélni maga ellen a világot, a népek botránkozását! Két kofa összeáll, ugye, a tejfel mellett, fenik a nyelvüket, mit árthatnak?… Igen, de három-négy, de tíz-húsz, száz kofa? Sok lúd disznót győz, így a szokásmondás. És a pap, kérem, az Isten szolgája mégis; ha másképp maga bűnös ember is, telhetetlen fukar…

– De jobb keze három ujja külön meg van szentelve, ugye, mert azzal fogja és emeli Urunk Testét? Igen, Danicsekné, ezt érzem, ez szép, gyönyörű! A nagy, ősi Bűvészet, a Szimbólum győzhetetlen ereje, színek, zsolozsmák, nagyszerű tömegerők… Hisz ez az, ami még mindig szíven tud fogni, ha nem is akarom. Ez, ami a gyerekkorból jön, amivel szemben még gyermek tud lenni az emberiség. Az egyház… Ahogy ott tud lenni mindig, zenével és aranycsillogással, sárgában és bíborlilában, tömjénködével, virágaival, nagyszerű, gregoriánus ritmusaival mindenütt, ahol szükség van rá, ahol megállnánk, felijednénk tán nélküle: ha az új ház megépül végre, ha ünnep van, és szünetel a munka, ha születünk, párosodunk, ha bűn súlyosul rajtunk, ha itt a halál. Minden meztelenséget felöltöztet szép sávolyos selymeibe, minden ijesztőt, érthetetlent, s a nagy dolgok szörnyű némaságát hangba oszlatja, enyhítő, ősi recitativókba, melyek bár együgyűek – mégis minden értelmük megvagyon. Ó, hisz ezt éreztem át oly újan és boldogan akkor…

– A pünkösdnapi búcsúkor, igen. Milyen régen volt az is, még béke volt; a béke utolsó nyara. Emlékszik még a ropogós kiflikre; hogy szerette a kávéhoz? Tíz fillér volt három. Hát persze, a búcsún… ott szépen szónokolt. Ilyenformán, mint most… de mi is jutott az eszébe? Csakúgy… felállt egy kőoszlopra a templomudvaron, és elkezdett szavalni a néphez… Mint a megszállott…

– Hogy tudja, hogy nem voltam az, mi?… Hogy izzott akkor a nyári ég, hogy zöldellt a fű, a júniusi por aranylott, és ezer nyitott, kerek torokból szállt fel az ének. „Ora pro nobis”… Mennyi hang, micsoda égnek emelt arcok! Hajnal óta jöttek gyalog, énekelve az égő porban; a szemek fehére kifordult, mint valami fülledt szerelmi eksztázistól; férfiak, nők, gyerekek. A tömeg, a nyáj… ez a készséges, nyitott, áhítozó nőiség, mely eped a szuggesztióért… az Egynek, a Pásztornak, a Kívülállónak magányos és erős hangjáért, hogy befogadhassa, megteljék vele. Az Igével, amely „testté lőn és mibennünk lakozék”… Nem fértek a templomba, hét falu népe rekedt kinn, a prédikációból csak egy-egy csaholó, tört kiáltás hallatszott ki hozzájuk… Sokan már támolyogtak, bütykös kezük a zászló pántlikás rúdjába mart. És ott voltam én… Istenem…

– Jaj, Istenem! Olyan volt, mint a szent hitvalló, aki gipszből van, és vérzik a kisoltáron – úgy nézett. Milyen csend támadt, ahogy beszélt, még a szellő is elállt! A nép közelebb tódult, a szemük fennakadt, sok fel-felsóhajtott. És maga volt az ott, aki a karját szétterjesztette köztük, és csak jött, ömlött a szájáról a szó, min az olvadt arany… Honnan vette, ki súgta, hogy mit mondjon? Ott álltam én is, és alig hiszem… úgy jön, mint az álom. Eszembe se jutott: „Ez az én szobauram, az új tanár, most helyezték ide, harminc koronát fizet az utcai szobámért”, az én szívem is dobogott, és integettem a vén rózsafüzéres asszonyoknak, akik azt suttogták körültem: „Szent! Szent ész Az Isten lelke szól belőle!” És mikor bevégezte; odatolakodtak, hogy a ruháját érintsék, a köpenyegét megcsókolják; és felemelték hozzá a kisgyerekeket…

– És nem volt igazuk, lássa.

– A papunk nem vállalta. Nagyon ellene volt az öreg, de meg is volt szeppenve kicsit, azt mondják; én nem tudom… Azt mondta: hamisságot szólt, eretnekséget, babonát. Egyre-másra írta a feljelentést, instanciákat; az élete sorját hánytorgatta, kikérdeztette a tanár úr felől még csak a kávéházbeli kasszírosnét is. Vagy tán ez is csak pletyka volt… De két hét múlva itt volt az írás a püspöktől, azután még a minisztertől is az iskolához. Tudom én jól (a kisöcsém diák volt akkor), hogy csepp híján nagy bajba keverték a tanár urat.

– Hehe! Fegyelmi? Ők maguk ijedtek meg tőle. Hátha felfújnák az újságok odafenn… pikáns kis eset, hm… és végén mit tehettek volna? Elhelyezni? Innét? A modern filológia doktorát, kitüntetéses, ösztöndíjas, a párizsi akadémián megdicsért „ifjú tudós”-t, hehe! Innét már nem lett volna hová helyeztetni „a szolgálat érdekében”, hivatalból… három év alatt akkor már negyedik helyem volt ez. Erdélyben (azt mondják) az oláhokat izgattam; Vágújhelyen himnuszt írtam az éhes gyomorról a helyi „Demokrata Ébresztő”-be a Marseillaise ritmusára (rossz vers volt), de a fűrészgyári sztrájkolók megtanulták, és bőgték a felvonuláskor utcahosszat. Piros zászlókkal zengve hogy jöttek, sötéten, tömören!… Baranyában párbajoztam az igazgatómmal, mert megsértett egy zsidógyereket, egy hetedosztályost (a kis nénjébe szerelmes voltam). Ide tettek, ebbe a derék falucskába, ahol csak véletlen kegyúri szeszély, hogy négyosztályos középiskolát csináltak egyszer. Innét nincs hova büntetésből elhelyezni, hehe!

– Hát lehet, hogy azért hagyták itt. Azután jött a háború, elfelejtődtek az ilyen dolgok, igaz-e? És maga mindjárt jelentkezett is önként, azzal békítette ki tán a nagyurakat, a világot!

– Ó, dehogy! Drága Danicsekné, csak nem hiszi, hogy azért? Úgy ismer?… Istenem, akkor olyan gyönyörű megbolondulások voltak a világon, olyan hirtelen és egyszerre, mindenütt… Ha elgondoltam: Párizsban éppígy járnak az utcán, énekelve és ujjongva, tarka gyarmati katonák, bohó és mámoros piou-piou-k ölelik egymást a Vendôme téren, és kis polgárnők merész csókokat szórnak az ablakokból… A hízásnak induló széplelkű Európa megrázkódott mintegy májusi zivatarban a változás, újulás ingereitől, tán a vérmámor sejtett és titkos örömeitől… de mindenki, mindenütt, ez volt a gyönyörű! Micsoda tömegek vágytak, készülődtek, lihegtek, indultak; hogy elpihent minden különködés, egyéni fájás… a sok bizonytalan, magunkban lógás és hogy már magunkkal mit kezdeni nem tudtunk! És az én életem, szegény… gondoltam: most elúszhat ez is a nagy árral, századok szivárványos bűnét hömpölyögtetve. Ne haragudjék, anyókám, Danicsekné, csak úgy magamnak beszélek… Én másképp indultam, igen; a kollégium zsenije voltam hat esztendővel ezelőtt. Tojásbul alig kibújt, de már apró sikerekben csillogó, felfújt kis magyar Ígéret. Mint a többi húszévesek. Mi volt, amin letörtem? Romantikás szép percekben szeretem magam hitegetni; Ő volt a nagy Szerelem: A kisleány, a görög profilú, édes, okos;… a Tanítvány, ki privátórákon, drága kettesben nagyszerű provençal románcokat tanult nekem, és hogy mondta, hogy tükrözött mindent a drága kis lelke!… De ez is butaság! Küzdhettem volna érte, várhattunk volna, akarhattam volna egészen… De az én apám alkoholista volt, delíriumban halt meg, két anyai nagynéném őrült. Én… mint leánykérő! Harmadéves diák!… Hát nem volt az apjának színigaza? Hazamentem tőle, és a vízvezeték csapja alá tartottam a fejem egy félóráig, a jeges víz alá. Akkor éreztem a fájdalom minden rettenetét, és hogy ízenként múlik ki belőlem valami nagyon becses, jó és szép. Ejh, tán megcsaltam volna félesztendő alatt az első fitossal? De néha mégis kell hogy higgyem: ő volt Minden, sorsom rendelése és feloldozása. Tán ezért kerültem azóta kétségbeesetten, hogy megmaradhasson ez a hit; igaz szerelemnek, a harsogó romantikának Hugo Victor-i álma… Azután jött a külföld, bolond bolyongás. A nagy kultúrák zuhogó forrásai előtt végigvágódtam; hasmánt csúszva, égő tikkadt nyelvvel habzsoltam, mint Mózes népe a pusztában. De belül, a lelkem azalatt mély csöndben mosta, vájta nagy, üres barlangjait, az apám itta méreg és nénéim hisztériás, nagy szeme világlott… Egyetlen nagy, stílusos álmom maradt; egy zengő befejezés. Ott végezni egy szirtes bretagne-i öbölnél egy kék szikláról meztelenül és szilajon, lobogó hajakkal zuhanni bele a kék örvényű semmibe… Mit néz? Szegénykém!… Akkor már több mint a fele fizetésem lefoglalták adósságba, a könyvtáram… igen, nyolc-tízezer koronát egy pesti nyilvános könyvtár ígért érte, de ezt nem, ezt az egyet nem! Egyetlen kötetét se! Ennyi a morál és az erő maradék morzsája bennem!… Akkor nyáron már nem bírtam annyi pénzt összeszedni, hogy kimehessek, itt ostobaságokat csináltam… és jött a háború… De lássa, azt se lehetett! Visszadobtak a szegény, meghibált szívemért, hiába…

– De most már elhallgasson, mert befogom a fülem! Hallani se akarok ilyen istentelenségeket, ilyen bolondokat! Elemészteni magát? Hallottak olyat! Csak nem a tengervízbe akart ugrani? A lelkét is elveszíteni, az örök életet! Ha így beszél, még elhiszem én is, ami gonoszságokat mondanak róla.

– Csak tréfáltam, Danicsekné – hisz tudja, szívem! Ha megindul bennem a szó, ha van, aki hallgasson ilyen tágra nyílt szemekkel, mint maga most… már csak a beszéd tarkaságáért is mondom, mondom… De hadd halljuk, no, mi a hír felőlem újra? Kiszíjom titkon a szűzlányok vérit, megrontom a tehenet, ráolvasok?

– Á, miket beszél! Nem olyan buta falusi itt a nép, azért, hogy ez csak picike város! De látja, minek is tesz olyat? A tiszteletlen hely ajtójára függesztette ki (jaj, mondani se szeretem) az Üdvözítő képit.

– Hová? Én? Hol?… Ja, vagy úgy, az anzikszkártyák?… Hahaha, hahaha! Egyszer unalmamban, haha, ócska képeslapokkal tapétáztam be azt a rossz deszkaajtót, de kívülről, Danicsekné szívem, csak kívülről, a lépcsőház felől. Hát tehetek róla, ha ide építették, ide nyílik az ajtóm elé, a küszöbömmel szemközt… És ott van, ó, emlékszem már, egy színes kis kártya, egy Velázquez-reprodukció, tarka vásári színnyomat… Hát ez? Ó, milyen szórakozott is vagyok!

– Igen, igen, tudtam én, hogy nem rossz szándékból tette! De ez a buta mosóné (az olyan eklézsiás asszony, egyházfi volt az ura is) meglátja a minap; összecsapta a kezit, a kosár ruhát majd földhöz vágta, úgy óbégatott. Mindjárt tudtam: nagy pletyka lesz ebből! A rektorék szolgálója most kedden már azt beszélte a pék előtt, hadilisztre váróban, hogy szabadkőműves volna maga, ördögök cimborája és egy kis Máriaképet hord mindig a cipője talpába, hogy egész nap azon tapodhasson. Na, de annak meg is mondtam a magamét, a marha ragyás fejinek!

– Köszönöm, hogy pártomat fogja, de ez mégis nagyon kedves, hihi, nagyon aranyos! Milyen értékei a balladás leleménynek, Istenem, mennyire literáris fajta is az én szegény kis fajtám, ez a magyar! De a tarka kép-Krisztus lekerül onnat, le még ma! Ha tudná, édes szívem, milyen egyetlen kincse az én elhagyatott és beteg életemnek, milyen utolsó menedéke, a krisztusi gondolat!…

– Na, lássa, lássa! Mondtam én, ugyi, mondom is minden embernek: nem olyan rossz ember az én tanár uram! Magának csak rendbe kéne szedni egyszer az életét, elvenni egy jóravaló okos asszonyt. Látja, a mi háziurunk bérmalánya, az Esztike nagysága… az már özvegyecske, igaz, de nincs több huszonnyolcnál; éppen olyan kéne ide. Akinek már kinyílt az esze, próbálta egy kicsit az élet sorát (rossz, kikapós ura volt; nyugodjon!), és milyen szép, derék nő még és milyen párti! Én tudom, hogy állnak! Két üzlete van az apjának, egy vasas meg egy rőfös; a háború előtt is szépen ment, de most… lehet gondolni! És csak úriembert akarna férjnek; nem kereskedőt (elég bolond!), mindig könyveket olvas az is; épp összeillenének! Az apja már adná, akihez akar, csak boldognak lássa egyszer, és most kevés a cibilember, nincs mibe válogatni.

– Szóval, most én is jó volnék. Kifizetnék minden adósságomat, jól tartanának holtig… köszönöm, drága Danicsekné! Nem is kell hogy tovább mondja, őnagysága már sokkal érthetőbben és ismételve fölkínálkozott nekem. Ujjé! Még csak ez hiányozna, ilyen vég! Egy kövérke és méla boltosasszony, egy Falusi szmokknő kitartott férje… Nem, ennél még mindig tudok jobbat is a magam számára. Igaz a! Hogy van a kis unokahúga, Danicsekné, az a parányit szeplős, aranybarna, mókusszemű. Két napja nem volt a próbán, csak nem beteg? Vigyázzanak arra a fruskára, a teremtésit, az egy kész talentum. Egy tizenöt éves falusi Duse!

– Hát még mi nem? Csak azzal haragítson a tanár úr! „Vigyázzon rá!” Tán mandulával etessük? Jó lesz neki a nadrágszíj is, helyrehozza az eszit! Anyátlan árva, nincs három párnája, alig van mivel a kis nyüves testit betakarni, s már olyanokat ejt ki a száján, hogy özvegyember neki sose kell! A tanár úr kapatja el ezeket! Megbabonázza, úgy hallgatnak rá, mint az istenükre. Tálentom, színészkedés!… Még mi a frász nem? Miért nem csinálja grófnékkal, akik ráérnek a rosszalkodásra, nem szegény kis mesterlánykákkal, tisztességes házból való hajadonokkal? Műkedvelés!… Oda ugyan nem ereszti többet a mi Ilonunkat az apja, felcsukta a padlásra minap is, mikor a „próba” volt, ha tudni akarja? olyanra rítta a szemit, mint két vereshagyma. Mert nem jó hírek járnak ám azokról a színjátszás-délutánokról a Csizmadia-színben! És megmondom az igazat! Csók ide, csók oda… szerepben is, szerepen kívül is, a cséphadaró mellett, a boglya alatt, túlontúl sokat tanul ott a leányzó! Persze, az urak azután tapsolnak szakadásig, ha a kaszinó szálájában, nagy lámpafényben illegnek, danolnak, szaladoznak, rínak, szerelmeteskednek a mi lányaink és olyan bátrak, hogy az emberben meghűl a vér. De azért jó lesz ügyelni, én jóakaratbul mondom, csúnyán végződhet még ez az új bolondéria, ha százszor „hadiárvákra” adja is a pénzbeli hasznát!… Na, most megmondtam egyszer! Mit isztikéli az embert?… Én csak javát akarom, de bolond is vagyok, hogy törődök vele! Minek élhet nem úgy, mint más, rendes ember? Minek kell magának mindig valami új figuraságot kitalálni? Az én tanácsomat már különb emberek is megfogadták. De nem baj, úgy is veszi hasznát ki-ki! Bárcsak ne is volna olyan bolond jó szívem, csak tudnék magával nem törődni, vesztire hagyni, mint a többiek! De ha bajba van, ha bántják, ha kólika töri, mint tavaly télen, akkor ugye nem jön ide ápolni a sok színházjátszó fricska, nem hordja ki a csúnyaságot, csak ez a vén boszorka, ez a jó bolond, zehernyés Danicsekné? Ahol ni, most is, ahol ni… ahol ni! Veri a nyolcat!

– Veri a nyolcat… Tyű, a kotyogóját, eldiskuráltunk… Héj, a diri pedig tegnap is a konferencián… Ha tíz perc alatt kész lehetnék, Danicsekné?… Reménytelen!

– Csak ne sokat mamlaszkodjék! Ni, még ülve marad az ágya szélin!… Egy-kettő, itt a zokni! Beszélni, azt tud, azt igen! Várjon, tisztát kap. Na, itt a nadrág. Hamar, hamar! Kell is ilyenkor az a nagy mosdás derékig, minek az mindennap? A kezit-képit mártsa meg itt, aztán jól van. Indulhat! Itt a noteszkönyv! Zsebbevaló nincs tiszta! Csak siessen már!… Ez az én bolond jó szívem…